|
|
|
|
Gorbacsov és Kelet-Európa
|
(Török Tamás) München, 1989. január 3. (SZER, Nyugati folyóiratszemle) - Gorbacsov és Kelet-Európa a címe annak a cikknek, amelyet a Disent, magyarul "Máskéntgondolkodás" című amerikai folyóiratban találtunk. A cikk szerzői: Heller Ágnes és Fehér Ferenc. A háború utáni Kelet-Európa története Jaltával kezdődik - állapítják meg a cikkírók - és a megállapítást mindjárt kérdésfeltevéssel folytatják. Miért szokás Jaltát idézőjelbe tenni? A válasz egyszerű. A Jalta név többet jelent, mint Roosevelt, Sztálin és Churchill 1945-ben a Krím-félszigeten tartott történelmi jelentőségű találkozója. Jalta jelképe lett a három nagy diplomáciai erőfeszítéseiben érvényesülő fontos irányzatnak, amely a feljegyzések és a vonatkozó üzenetváltások során alakult ki. A Jalta által jelképezett irányzatot Roosevelt kezdeményezte - naivan, de lelkesen. Sztálin taktikai meggondolások alapján támogatta, Churchill viszont csak vonakodva és fenntartásokkal csatlakozott hozzájuk. A jaltai irányzatot gyakran, de tévesen úgy értelmezik, mint a három szövetséges hatalom háborús erőfeszítéseinek az összehangolását. A valóságban a három nagyhatalom egyike sem fedte fel teljesen stratégiai elgondolásait, és szó sem volt összehangolásukról. E téves értelmezés alapján a jaltai irányzatot időnként úgy interpretálták, hogy az egy tartós béke előkészítését szolgálta a nagyhatalmak győzelme után. De a feljegyzések azt igazolják, hogy a megkötendő békeszerződés alapelveit soha sem vitatták meg érdemben. A jaltai irányzat a nyugati vezetők és Sztálin levélváltásaiban kezdett alakot ölteni, szervezett formában 1943-ban Teheránban rajzolódott ki, tetőpontját Jaltában érte el, majd 1945-ben Potsdamban összeomlott. Noha Jalta stratégiai célkitűzéseit később maga alá temette a hidegháború, mégis: közvetve jogalapot nyújtott Sztálinnak arra, hogy azt tegye, amit akar. Alátámasztotta a Szovjetunió befolyását Kelet-Európában annak ellenére, hogy a kelet-európai nemzeteket sohasem kérdezték meg, és még csak nem is tájékoztatták megfelelően egy olyan megállapodásról, amely alapvetően meghatározta jövőjüket. Ez a magyarázata a Jalta-ellenes felkeléseknek Kelet-Európában 1945 óta. Felkelésen nemcsak széleskörű népmozgalmakat értenek a cikk szerzői, hanem kommunista kormányok ellenszegülését is. így Jalta ellen fordult a Tito- kormányzat már 1945 óta, a rövid életű Nagy Imre-kormány a magyar forradalom alatt 1956-ban, az albán kormány a szovjet-albán szakítás óta - és bizonyos mértékig Ceausescu bukaresti rezsimje is. A Jalta-ellenes felkelésnek Kelet-Európában - a Disent cikkírói szerint - négy szakasza volt. Az első szakaszban 1945 és 1948 között, a nem kommunista pártok álltak az élvonalban, de ezeknek semmi esélyük sem volt a győzelemre. Nacionalista politikai testületek voltak minden tapasztalat nélkül, és nem volt meg bennük a hajlandóság arra, hogy küzdelmüket a határokon túl is összehangolják. A nyugati szövetségesek állták Sztálinnak tett ígéretüket, és csupán Jalta eltérő értelmezésének a jogához ragaszkodtak. A térség mintegy 100 millió lakosa modernizáló reformokra vágyott. És ilyen reformokat csak a kommunisták hirdettek meg, nem a liberálisok vagy a konzervatívok. Ily módon Sztálin könnyen győzhetett, csupán Jugoszláviában ütközött ellenállásba. A második - drámai - szakasz 1953 és 56 között zajlott le. Ezt a szakaszt Jalta ősellensége: Tito vezette, akit Hruscsov antisztálinista kampánya során rehabilitált. A jugoszláv vezetőség azonban az egoista reálpolitika hibájába esett: ahelyett hogy Jalta nagy stratégiai kérdéseit vetették volna fel, kicsinyes, személyes jellegű bosszúhadjáratba kezdtek Tito ellenségei ellen, és ezzel eljátszották erkölcsi és politikai vezető szerepüket. A Jalta elleni forradalom lobogóját a magyarok és a lengyelek tartották magasra. Az események alakulása ebben a két országban eltérő irányzatot mutat. A magyar forradalom egy népszerű koalíciós kormány vezetése alatt frontális támadásba lendült Jalta ellen, amikor Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és tömbön kívüli államnak nyilvánította az országot. Lengyelország ezzel szemben arra a meggyőződésre jutott, hogy a szovjet politikai gyámkodás a jaltai megállapodás része, és a lengyelek gondosan ügyeltek arra, hogy ne lépjék át ezt a határvonalat. A harmadik szakasz az ötvenhatos magyar forradalom, és Brezsnyev 1982-ben bekövetkezett halála közötti időszak. Ennek valójában méltatlan bajnokai voltak. Hodzsa Albániája egy légmentesen elzárt harmadik világba illő változata a sztálinizmusnak, és Ceausescu Romániája, amely óvatosan kijátszotta Jalta ütőkártyáját hogy így egyenlítse ki az országon belüli töretlen sztálinizmust és a botrányos gazdasági helyzetet. Erősen kétséges, hogy az 1968-as csehszlovák kísérlet a belső desztalinizálásra a Jalta-ellenes forradalom részének tekinthető-e, vagy sem? A valóságban a jaltai irányzat egyetlen igazi megsértése Brezsnyev számláját terheli: a szovjet katonai intervenció 1981-ben Afganisztánban. Kelet-Európa Jalta elleni forradalmának negyedik szakasza napjainkban igen bonyolult körülmények között zajlik. Lengyelország változatlanul turbulens. Románia továbbra is engedetlen, noha az éhség és a belső terror kombinációja a forrongás veszélyeit rejtegeti. Jugoszlávia alkotmányos és társadalmi krízisben van, ami nem hagyhatja hidegen a Szovjetuniót. Kelet- Németország egy hosszan tartó hatalmi játék alanya és tárgya egyben, s ez egykönnyen a háború utáni Európa térképének az átalakulásához vezethet. A Disent című amerikai folyóirat cikke szerint Gorbacsovnak figyelembe kell vennie az egymásnak gyakran ellentmondó irányzatok teljes panorámáját. Churchill egy ízben kijelentette: nem hajlandó elnökölni a brit birodalom felbomlása fölött. Hasonlóképp Gorbacsov sem nagyon lesz hajlandó a jaltai rendszer felbomlása fölött elnökölni. Brezsnyevtől eltérően azonban a jaltai határokat sem kívánja átlépni. A szerzők ezután emlékeztetnek arra, hogy ugyanúgy mint Hruscsov esetében, Gorbacsov is egy általános kelet-európai válság idején került hatalomra. Kelet-Európában csupán három ország nincs válságban - legalábbis ez idő szerint - Albánia, Bulgária és Kelet-Németország. Jelentős különbségek észlelhetők azonban a jelenlegi, és a Hruscsov idején mutatkozott krízis között. Hruscsov uralma alatt a kelet-európai országok válságainak kiváltó oka azonos volt. A sztálinista tömegterror, és a teljesen irracionális gazdasági vezetés. Ezért Hruscsov joggal hihette, hogy ugyanazzal a gyógymóddal élhet minden esetben. Ez a csodaszer a sztálinista módszerekkel történő desztalinizálás volt, aminek az lett az eredménye, hogy kis híján szétzúzta a sztálini birodalmat, és olyan sebeket ütött, amelyek azóta sem gyógyultak be. Gorbacsov azonban a jelek szerint tudatában van annak, hogy a jelenlegi kelet-európai válság egyetlen közös nevezője az, hogy a térség úgyszólván valamennyi államát érinti, de az egyes országok válságai alapvetően eltérő jellegűek. Albánia a sztálini ötvenes évek időszakát éli. Csehszlovákia a hatvanas évek befejezetlen desztalinizálásának a periódusában van. Magyarország, Jugoszlávia és Lengyelország pedig egymástól eltérő jelenben él. A válságok jellege is eltérő. Lengyelországban a rezsim legitimációs válságba került, főképp a gazdasági reformok elmulasztása miatt. Magyarországon a vezetőség évtizedekkel ezelőtt óvatos mezőgazdasági reformba kezdett, és tágabb körű gazdasági változást ígért, és amikor ezekből nem lett semmi, elvesztette önbizalmát. A lakosság kedvébe kívánt járni, és ezért bátorította a fogyasztást anélkül, hogy emögött megfelelő termelés állt volna. (folyt.)
1989. január 3., kedd
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
Gorbacsov és Kelet-Európa - 1. folyt.
|
Ennek következményei: egy olyan kelet-európai nemzet, amelynek egy főre eső valutatartozása latin-amerikai jellegű. Egy olyan ország, amelynek a vezetősége eltékozolta nehezen megszerzett politikai hitelét azáltal, hogy egy fogyasztói társadalom kialakulását támogatta szerény strukturális reformok helyett. És ami talán a legfontosabb: a mai magyar politikai életet a reformokba vetett hit elvesztése jellemzi. Az eredmény egy olyan forradalmi helyzet, amelynek nincsenek forradalmi szereplői. A hosszan tartó politikai válság - forradalmi jellegű áramlatokkal - végül is a májusi pártkonferenciához vezetett. Ennek során senki sem maradt a párt vezető testületeiben, akinek szerepe volt az ötvenhatos forradalom eltiprásában. Ez megnyithatja az utat a demokratikus és történelmi folyamatosság helyreállítása előtt azáltal, hogy rehabilitálja az ország eddigi legnagyobb forradalmát. A változás nagymértékben a párttagság alulról jövő nyomásának köszönhető. Nem a vezetők kegyes engedménye volt, és nem is felülről jövő reform. Ma a helyzet az, hogy valódi reformerek ülnek a Politikai Bizottságban és a párttitkárságban, olyan politikusok, akik tettekkel bizonyították, hogy a reformok hívei. A pártkonferencián félénk és zavaros, de félreérthetetlen utalások hangzottak el a pluralizmusra. És ami eddig eretnekségnek számított: az emberi jogok is szóba kerültek. A magyar társadalom közvetett bátorítást kapott az önszervezkedésre, és egy relatív autonómia megvalósítására, amit a magyar demokratikus ellenzék már egy évtizede követel. Románia az egyetlen ország, ahol a régi hruscsovi recept, a felülről jövő desztalinizálás még áldásosnak bizonyulhat. De nyilvánvalóan nincs olyan román személyiség, aki egy ilyen változást véghez tudna vinni. Az is valószínű, hogy 25 esztendős soviniszta fegyelmezés után az ország nehezen fogadna el egy ilyen liberalizálódást. Csehszlovákiában Gorbacsov óvatosan alkalmazza Hruscsov terápiáját. Jugoszláviában olyan szerkezeti krízis tanúi vagyunk, amely az ország óvatosan kiegyensúlyozott szövetségi jellegét is veszélyezteti. A jugoszláv szövetségi államrendszer összeomlása számos Varsói Szerződésen kívüli országot is súlyosan érintene. Jugoszlávia felbomlását a szovjet vezetőség sem tűrhetné tétlenül. Az egyes kelet-európai válságok eltérő jellege nyilván nem kerüli el Gorbacsov és tanácsadóinak a figyelmét sem. Ha a szovjet vezetők realisztikus politikát kívánnak folytatni, akkor csak egyetlen következtetést vonhatnak le. Még ha a lehető legnagyobb hitelt adunk is a peresztrojka-politikának - azaz Gorbacsov társadalmi reform-ígéreteinek - politikája még akkor sem képviselhet mindenkire érvényes megoldást a kelet- európai válságban. Hruscsov legalább hitt csodagyógyszerében. De olyan történelmi időkben, amikor Kádár és Jaruzelski kortársak, sőt a peresztrojka részesei, ezek hosszantartó kudarcait nem lehet Gorbacsov módszereivel gyógyítani. Még a legkétkedőbb megfigyelőnek is el kell ismernie, hogy Gorbacsov legalábbis igyekszik megváltoztatni a csatlósállamok függőségét a Szovjetuniótól - anélkül, hogy a függőséget magát megszüntetné. Bármi legyen is a diagnózis: a gyógyszerek nem állnak az orvos rendelkezésére. A kelet-európai államok válságai részben - de csak részben - gazdasági jellegűek. A Szovjetuniónak egyszerűen nincs annyi tartalék pénze, hogy kifizesse Magyarország vagy Lengyelország adósságait. Azzal is tisztában kell lenniök a szovjet vezetőknek, hogy Kelet-Európa rendőri felügyelet alá helyezése nem helyettesítheti szerves kapcsolatok létrehozását a szocialista közösségen belül. Gorbacsov egyetlen elődje sem tudott ilyen szoros kapcsolatokat létrehozni, és ez Gorbacsovnak sem fog sikerülni. A Disent című amerikai folyóirat cikke megállapítja: noha Gorbacsov rezsimje öntudatosan progmatikus és teljesen mentes az ideológiai béklyóktól, mégsem tud megoldást találni a kelet-európai válságra. Szüksége van azonban Kelet-Európa egységére és stabilitására, sőt: a peresztrojka Kelet-Európa részéről történő támogatására is. A szerzők ezután emlékeztetnek arra, hogy a II. világháború óta a német kérdés a szovjet politika előterében áll. E tekintetben Gorbacsov sem kivétel. A cikkírók szerint most egy olyan helyzet kezd kialakulni, amely egykönnyen olyan egyezményhez vezethet, mint amilyet 1922-ben Rapalloban kötöttek meg. Részben Jalta következményeként a nyugati hatalmak képtelenek voltak következetes politikát kialakítani Németország irányában. Nem követték el az első világháborút követő hibákat - ehelyett segítettek kiépíteni Németország gazdaságát, és igénybe vették erőit a NATO támogatására is. De nem tudták elérni a két Németország békés egyesítését, és felszámolni - legalábbis szimbolikus - függőségét a győztes hatalmaktól. A szerzők nézete szerint Gorbacsov kelet-európai politikája szempontjából nagyon hasznos lenne egy újabb Rapallo, ami azt eredményezné, hogy Németország Európa középmezőnyében nem lenne a Nyugat része, hanem amolyan közvetítő szerepet vállalna. Ezt azonban nemcsak a lengyelek ellenzik, hanem maguk a keletnémetek is. A Disent cikkírói ezután a Kelet-Európa-politika alternatíváit, lehetőségeit elemzik Gorbacsov alatt. Az egyik ilyen lehetőség, ha egy ország kiválik a jaltai rendszerből. Az azonban alig1képzelhető el, hogy a jugoszláv vagy az albán példa megismétlődhet. Egy másik - persze kizárólag elméleti - lehetőség, a jaltai rendszer önkéntes feloszlása a peresztrojka és a nemzetközi enyhülés érdekében. Sokkal realisztikusabbnak tűnik a hosszantartó patthelyzet. Néhány seb begyógyulhat, de a probléma a maga egészében nem oldható meg, és az egymást követő kelet-európai krízisek kiszipolyozzák a peresztrojka energiáját. A borúlátás fő indoka, hogy Kelet-Európa sokrétűsége következtében nincs mindenható és mindenkire érvényes gyógymód. Nagyon valószínűtlen - de nem lehetetlen - az a helyzet, amely a lehető legpozitívabb lenne. A kelet-európai ellenzék sokat gondolkodott azon, miként lehetnek a Jalta által képviselt történelmi realitás feltételeit megváltoztatni anélkül, hogy magát az elvet feladnák. A nyugati hatalmak elismerték, hogy a Szovjetuniónak jogos érdeke, hogy ne legyen a határai mentén olyan hatalom, amely támadással veszélyezteti. Ugyanakkor azonban abból a feltételezésből indultak ki, hogy az érintett államok szuverenitása töretlen marad. Tudjuk: Sztálin úgy értelmezte Jaltát, hogy az neki szabad kezet biztosít. Minthogy azonban Hruscsov kétségbe vonta Sztálin ténykedését - és most Gorbacsov is követi Hruscsov példáját - fel kell tenni a kérdést: miért ne lenne szabad Jalta sztálini értelmezését is kétségbe vonni? Mindez lehetőséget nyújt egy történelmi kompromisszumra. Azok, akik ezt az álláspontot képviselik, a Szovjetunió uralmát Kelet-Európa fölött egyszerűen lódításnak tekintik. De ezen álláspont szóvivői, és a lakosság széles rétegei hajlandók részben elfogadni a szovjet terjeszkedést cserében azért, hogyha újra tárgyalhatják a megegyezés belső feltételeit. Hiba lenne ezt az álláspontot politikai nagyzolásnak tekinteni, hiszen azok, akik javasolják, hajlandók a társadalmi békét garantálni, vagy legalábbis elősegíteni ebben a térségben - és ez jótékony hatású, sőt elengedhetetlen lenne a peresztrojka érdekében is. E kompromisszum lényege egy kelet- európai önfinnlandizálás, azaz önfinnesítés stratégiája. +++
1989. január 3., kedd
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|