|
|
 |
|
 |
Magyarország a német sajtóban
|
Köln, 1989. január 3. (Deutschlandfunk) - Kedves hallgatóink!
Magyarország a német nyelvű sajtó tükrében című műsorunkban a
Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Die Welt, a Tagesspiegel, és a
bécsi Die Presse cikkei alapján ezúttal a magyar politikai és
gazdasági reform ellentmondásosságával foglalkozunk - különös
tekintettel a párton belüli nézetkülönbségekre és a gazdasági
helyzet súlyos gondjaira.
A német nyelvű sajtó decemberi híradásait a pillanatnyi magyar
politikai, gazdasági helyzet ellentmondásosságának kifejezése
jellemzi. Nem véletlenül választotta a Frankfurter Allgemeine
Zeitung munkatársa Magyarországról szóló cikkének címéül az alábbi
mondatot: Kétértelmű jelzések Magyarországról.
Magyarországon egy láncreakció zajlik, írja Paul Hefti. A jócskán
előre járó gazdasági reform már régóta szükségessé tette a
társadalmi reformot, amelynek lecsapódása az államrendszer
reformjában fog megvalósulni. Ennek utolsó láncszeme a praktikum.
Ezek a gyors változások nem a marxizmus-leninizmus kezdeményező
erejének gyümölcsei - éppen ellenkezőleg: a változások a marxista-
leninista ideológia csődjének következményei, tekintetbe véve a
század vége felé közeledő állam, társadalom és az egyének
szükségleteit.
A magyarországi egypártrendszer 4 évtizede alatt - olvashatjuk a
továbbiakban - senki sem azért vált kommunistává, hogy megossza a
hatalmat. Konkurenciával nem számoltak. Éppen ezért a hivatalos, a
reformpolitikusok is mind egytől-egyig a mindenkori marxista-
leninista párt tagjai. Ez az oka az időről időre tapasztalható
nagyobb horderejű személyi- és kollektív változásoknak.
Idáig és nem tovább - mondják egyesek - végül is kommunisták
vagyunk. Éppen mert kommunisták vagyunk, azért kell nekünk a
haladás élén masíroznunk - válaszolják erre mások.
A Politikai Bizottságon és a Központi Bizottságon belüli hatalmi
harcok döntéseit azonban még a régi szokások szerint hozzák. A
legfrissebb példa erre a többpártrendszer elutasítása.
A megcsontosodott nézetektől való szabadulás nehézségeire utal -
többek között - Péter Martos a bécsi Die Pressében megjelent cikke
is.
Aki négy évtizeden át hozzászokott a játékszabályok diktálásához,
az bizony csak nehezen tudja megemészteni e szabályok változásait.
Egykori munkásőrök vitáján például egészen egyszerűen azt
állították, hogy a rádió nem más, mint a Szabad Európa Rádió
fiókintézménye. Minden puskalövés nélkül sikerült elfoglalniuk a
rádiót - hangsúlyozta az egyik régi harcos, utalva az 56-os
eseményekre.
A játékszabályok változása természetesen nemcsak a rendszer
alacsonyabb rangú és rendű hűbéreseinek okoz problémát. A párt
legfelső szféráiban is komoly nézeteltérésekhez vezet az állandóan
alakuló helyzet. Gondoljunk csak Pozsgay" és Berecz viszonyára,
amely a német nyelvű sajtónak is egyik kedvenc témája.
Pozsgay Imre a radikális gazdasági és jelentősebb politikai
reformok feltétlen híve - olvashatjuk a Die Presse egy másik
cikkében. Az ideológiai kérdésekben illetékes Berecz János a
jóhiszeműek szemében óvatos ember, kritikusai szerint viszont
konzervatív politikus, aki csak szükségből képviseli a
glasznosztyot és a peresztrojkát, mert mindkét fogalom Oroszország
felől érkezett.
A pletykák szerint Grósz Károly hajlandó lenne az egyik fél
eltávolításával, háttérbe szorításával véget vetni a két politikus
közti vitának.
A cikk írója rámutat arra, hogy itt nem pusztán két politikus
vitájáról, hanem alapvető felfogások, nézetek ütköztetéséről van
szó.
Berecz, mint hobbitörténész - olvashatjuk a továbbiakban - döntő
mértékben meghatározta a kádári pártpolitika hozzáállását 56-hoz.
A legfrissebb pártértelmezés szerint meglehet, hogy az 56-os
népfölkelés valódi fölkelés volt, ezt azonban bizonyos kül- és
belföldi erők ellenforradalmi célokból használták ki.
Ezt a merev felfogást - hangsúlyozza a Die Presse -, amely egyben
Nagy Imre valódi rehabilitálását is kizárja, a társadalmi
pluralizmus erejének nyomására valószínűleg föl kell majd adnia a
pártnak. Ez a fordulat azonban Bereczcel lehetetlen.
A jelenlegi magyar politika két- vagy többértelműsége azonban
nemcsak személyek közötti nézeteltérésekben mutatkozik meg, hanem,
egyetlen személyen belüli ellentmondásosságban is. Ennek
legfeltűnőbb példáját éppen Grósz Károly szolgáltatta, közel egy
hónapja tartott emlékezetes beszédében.
E különös megnyilatkozás értelmezése természetesen a nyugati
lapokat is sokat foglalkoztatta.
A budapesti Sportcsarnokban Grósz Károly a párt ellenfeleinek és
ellenségeinek tudtára adta - írja Paul Hefti - az előbbiekben már
idézett, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkében, -
hogy a párt nemcsak a stadionokat, a munkahelyeket, de ha kell: az
utcákat is kész elfoglalni.
Ez vajon egy ígéret volt az országon belüli konzervatívoknak, és a
magyarországi változásokat esetleg gyanakvóan figyelő külföldi
szövetségeseknek, miszerint a párt igenis ura marad az eseményeknek
- vagy pedig fenyegetés?
És az ellenséges erők növekvő agresszivitására a kisszámú, de csupa
polgári restaurációs ellenforradalmi erőkre való figyelmeztetés
vajon Grósz Károly éberségét volt hivatott bizonyítani a kommunista
hallgatóságnak, avagy pedig mindez nem tekinthető másnak, mint
közönséges hadüzenetnek? - teszi fel a kérdést Paul Hefti, majd így
folytatja:
A beszéd kezdetén álló kirohanások után a párt első embere nagy
teret szentelt a kormány reformprogramjának, mint a szocialista
megújulás feltételének bemutatására. Ez a megnyilatkozás sokféle
értelmezést tesz lehetővé. Például azt is jelentheti - zárja
kommentárját a Frankfurter Allgemeine Zeitung kelet-európai
szakértője -, hogy Grósz Károly engedni akar a párton belüli
konzervatív erőknek, miközben továbbra is meg akarja őrizni
reformista hírét.
Ugyanerre az ellentmondásosságra utal a Die Welt tudósítója is,
amikor így ír:
Grósz beszédjének szokatlanul vaskos szókészlete sokakat meglepett.
Ugyanakkor világosnak tűnt, hogy Grósz semmi esetre sem akarja
megkérdőjelezni az általa is helyeselt reformokat.
Ez a valójában védekezésül szolgáló, agresszív hangvétel azonban
erőteljesen rávilágított arra a problematikára, amellyel meg kell
küzdeniük a reformereiknek.
A jelenlegi igen nehéz helyzetet végül is e szavakkal foglalja
össze a Die Presse munkatársa:
Magyarországon éppen az államszocializmus átalakulása történik.
Gazdasági szükségszerűségek reformokat teremtenek, amelyekből új
realitások születnek. Ezeknek előbb vagy utóbb politikai
változásokban kell kifejeződniük. Az, hogy e folyamat előtt
némelyek úgy állnak, mint bűvészinas, az az egyik probléma. A
másik, ha az ideológusok állandóan azt hangoztatják, hogy a
reformoknak nincsenek modelljei, miért kellene akkor olyan
modelleket átvenniök, amelyek a nem kívánatos pluralizmushoz
vezetnek és ezáltal hatalmi pozícióik veszélybe kerüléséhez? -
olvashatjuk a Die Pressében.
A magyarországi reformpolitika egyik vitathatatlanul pozitív
eredménye az ország fokozottabb mértékű nyitása Európa felé. Ha
Magyarország még föl akar ugrani az egyre inkább lendületbe jövő
európai vonatra, akkor bizony igyekeznie kell. Úgy tűnik, mintha
ezt az illetékesek is lassan észrevennék.
Ezt jelzik a szinte minden héten aláírt újabbnál újabb egyezmények,
megállapodások. Nemrégen például a nyugatnémet környezetvédelmi
miniszter Klaus Töpfer járt Budapesten. Most már nemcsak a Duna
köti össze Magyarországot és a Szövetségi Köztársaságot - írta a
Tagesspiegel -, hanem a környezetvédelem is.
Különösen a gazdasági téren megnyilvánuló együttműködés erősödött
meg, s ez egyben a reform árnyékos oldalát is határozottabban
körülrajzolja. Mert a reform mértékét nemcsak a bécsi üzletek előtt
sorban álló magyar turisták száma jelzi, hanem azoké is, akik
Ausztria fővárosát legföljebb a hírből ismerhetik.
Az acél- és a vasipar már régóta a magyar nehézipar egyik
legelhanyagoltabb szektora. Az illetékesek ennek megújítását
ugyancsak nyugati cégekkel való együttműködéstől remélik. Erről
számol be a-Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik tudósítója.
Befejezésül ebből a cikkből idézünk:
Időközben egy svéd tanácsadó cég kidolgozta a magyar acélipar
átszervezésének legfőbb pontjait. Ez a népgazdaságot 200 millió
dolláros nagyságrendben tehermentesítené. A tervek szerint az évi
termelést 3,6 millió tonnáról 2,9 millió tonnára kell csökkenteni.
Ez egyben 30 ezer munkás, vagyis az acéliparban dolgozók felének
elbocsátását vonná maga után. A hírek szerint az illetékes
minisztérium egyetértését fejezte ki a svéd cég tervezett
javaslatával. +++
1989. január 3., kedd
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|