|
|
 |
|
 |
- Elhunyt Kádár János - 2. folyt.
|
A másik ilyen pillanat 1956-ban, amikor élére állt az általa
korábban dicsért forradalom eltiprásának. Nem kényszerítették rá. Ha
nemet mond, legfeljebb félreállítják. De Kádár igent mondott, és
ebben szerepe volt egyrészt annak, hogy Kádárnak, mint a kommunista
funkcionáriusoknak általában, nem volt tisztességes foglalkozása,
így létkérdés volt neki a mindenkori hatalomhoz csatlakozni.
Másrészt azonban annak is - hogy szemben az elterjesztett
hiedelemmel - mindig szerette és kegyetlenül gyakorolta is a
hatalmat. Nem lehet véletlen, hogy mindjárt első fontosabb beosztása
1945 után erőszakszervezettel hozta kapcsolatba, Budapest
rendőrfőkapitány-helyettese volt.
A kommunista párt legszörnyűbb terrorja éveiben 1948 és 1950
között - amikor a Mindszenty- vagy a Rajk-per csak a jéghegy csúcsát
jelentette - Kádár János volt a belügyminiszter. 1956 után ő vezette
nemzetünk történetének legvéresebb megtorló hadjáratát. Ehhez képest
a parasztság bekényszerítése később a tsz-ekbe már szinte ártatlan
kádári tettnek tekinthető.
Amikor úgy gondolta, hogy az biztosítja számára a hatalomban
maradást, nemcsak számára ismeretlenek százait gyilkoltatta meg,
hanem közvetlen elvtársait is, vagy legalábbis részt vett azok
halálos ítéletének előkészítésében. Nagy Imrééket nem lehetett volna
Kádár beleegyezése nélkül kivégezni és egyre biztosabbra vehető,
hogy ő volt az, aki jobb meggyőződése ellenére rábeszélte Rajkot:
vallja be a rágalmakat nem fogják halálra ítélni.
Szerénynek nevezték Kádár János propagandistái és így beszélt
róla az ország. Igaz, hiányzott belőle Rákosi vagy Tito hivalkodó
személyi kultusza, de azt az embert, aki uralkodása utolsó két
évtizedében nem tűrt meg más véleményt a magáé mellett, aki hallani
sem akart arról, hogy felépítsenek mellette egy utódot, nem
feltétlenül ez a jelző illeti. (folyt.)
1989. július 6., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|