|
|
 |
|
 |
Megállapítások 1956-ról
|
(Vadász János)
München, 1989. január 28. (SZER, Világhíradó) - Csütörtökön közölte
a kormányszóvivő: most már nincs akadálya annak, hogy a
hozzátartozók eltemessék Nagy Imre, és kivégzett társai földi
maradványait.
Pénteken ülést tartott a párt központi bizottsága által életre
hívott történész albizottság. 1956 értékelése, illetve átértékelése
volt napirenden. Szombaton reggel pedig már nyilatkozott is a
budapesti rádióban Pozsgay Imre, az albizottság vezetője. A
gyengébbek kedvéért közölte: a temetések engedélyezése még nem
jelent politikai rehabilitálást. Normális emberek számára ez -
magától értetődően -két különböző dolog.
De úgy látszik, egyesek számára mégsem megától értetődik, hiszen
tény, hogy a kivégzetteknek 30 éve jeltelen gödrökben kell
feküdniük. Sőt, az időzítés legalábbis sejteti, hogy egyesek
számára kizárólag a politikai rehabilitálás megkezdésének kényszere
időszerüsíti az eltemetés engedélyezését.
Pozsgay mondanivalójából ugyanis nyilvánvaló, hogy ez a kényszer
most már gyorsuló ütemben érvényesül. Nem a történelmi
igazságérzet, vagy az emberi tisztesség diktálja, hanem a mélyülő
gazdasági, politikai válság, amelyet a hatalom a tőle megszokott
eszközökkel képtelen megoldani.
Pozsgay azzal kezdte, amit könnyebb volt kimondani: Nagy Imrének
igaza volt az 1954, 55-ös hatalmi válság időszakában, helyes,
következetes volt a magatartása is. De Pozsgay rátért arra is, amit
nehezebb volt kimondani. Világosan utalt arra, hogy itt jóval
többről van szó, mint egyes személyekről; hogy Nagy Imre 1956-os
szereplését meghatározza az az esemény, amely 56-ban bekövetkezett.
E kerülgetések után érkezett el Pozsgay számára az igazság
pillanata! Idézem: "Ez a bizottság - a jelenlegi kutatások alapján
-, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy
oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni
felkelésnek."
A mondat végre elhangzott! Több, mint 32 évig váratott magára a
forradalom véres eltiprása után, vagy ha úgy tetszik: a magyar nép,
az egész nemzet felkelésének eltiprása után. Ismét bebizonyosodott,
hogy ez a forradalom - mint minden más valóban nagy történelmi
esemény -, olyan követeléseket fogalmazott meg kristály tiszta
világossággal és lenyűgöző erővel, amelyekre a történelem során,
előbb, vagy utóbb, de feltétlenül választ kell adni. És éppen olyan
világossággal, és meggyőző erővel kell válaszolni rá, mint amilyen
a követelés volt. Nem lehet sem el, sem megkerülni, kvázi
válaszokkal sem lehet pótolni.
Az 56-os követelés így szólt: Ez a nép szabad társadalomban és
független országban kíván élni. A történész bizottság álláspontja,
amelyet most Pozsgay kimondott, még korán sem a megkívánt
következetes válasz erre a követelésre, de már ennek a válasznak a
kezdete, mondhatni: első mondata. Amit Pozsgay az interjúban
hozzáfűzött: miszerint nem helytálló ellenforradalomnak minősíteni
azt, ami 1956-ban történt, még nem folytatása a válasznak. Nem
több, mint egy elemi következtetés rögzítése: természetes, ha
népfölkelés volt, nem lehetett ellenforradalom. Nem lehetett a
tagadása annak, ami volt.
Viszont bekövetkezett másvalami, amely több, mint 30 éven keresztül
tagadni próbálta. Az a hatalmi restauráció, az az igazi
ellenforradalom, amely először nyílt terrorral, kivégzésekkel,
bebörtönzésekkel, majd más eszközökkel: a gazdasági felemelkedés,
az anyagi jólét perspektíváival, a kis szabadságok kegyes
adagolásával próbálta elérni, hogy az eredeti követelés lekerüljön
a napirendről.
A több, mint 30 évig tartó ellenforradalom kudarcot vallott. Ezért
lehet eltemetni a kivégzett áldozatokat. Ezért kellett a válasz
első mondatát kimondani. És ezért elkerülhetetlen, hogy a válaszhoz
már az elmúlt három évtized feltárása is hozzá tartozik. +++
1989. január 28., szombat
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|