Rendszerváltás és az MTI

	Robbanásveszély
Budapest, 1989. julius 11. kedd (MTI-Press) - A legfrissebb jelentések szerint hazánkban húszezer a munkanélküliek száma. S közöttük több mint 16 ezren semmiféle támogatást - például: munkanélküli segélyt - nem kapnak. És ők húszezren csakis azok, akiket a munkaközvetítők nyilvántartanak, mert egyáltalán tudnak róluk. De hányan és hányan vannak - netén további tízezernyien? -, akik egyszerűen szégyenkezve a munkanélküliségük miatt nem jelentek meg a munkaközvetítőknél és nem kértek hivatalos - ha úgy tetszik: állami - segítséget az újraelhelyezkedéshez? Jut eszembe e számokról egy sok-sok évvel korábbi - egészen pontosan: 1980-ban megjelent - publikáció, amelynek szerzői, az akkor még létező Pénzügykutatási Intézet munkatársai racionális érvekkel és rendkívül logikusan bizonygatták, hogy néhány év múltával Magyarországon még akkor is megjelenik a tömeges munkanélküliség, ha az egyébként olyannyira kívánatos szerkezetátalakítást illetően semmi érdemleges változás nem történik. Ha jól emlékszem, akkor ők ketten a nyolcvanas évtized végére minimálisan 30 ezres munkanélküli sereget prognosztizáltak, mondván, hogy semmiképpen sem tartható az a munkahelyen belüli munkanélküliség, amely egyébként évtizedek óta jellemzője a magyar gazdaságnak. A szóbanforgó tanulmányt - amely egyébként is egy nagyon kis példányszámban megjelenő szakmai folyóiratban látott napvilágot - süket csend követte. Azt nem mondanám, hogy döbbent és zavart csend, mert gyaníthatóan mindazok, akiknek valójában szólt ez a kemény figyelmeztetés, nem is olvasták Lengyel László és Polgár Miklós munkáját. Így aztán fel sem foghatták a figyelmeztetés lényegét: a hazai munkanélküliség elkerülhetetlen, következésképpen fel kell készülni a megjelenésére. Például - és mindenekelőtt - oly módon, hogy el kell ismerni, politikailag is, hogy az úgynevezett teljes foglalkoztatás nagyobb időtávlatokban tarthatatlan, vagyis fel kell készülni arra is, hogy a fokozatosan szaporodó munkanélküliekkel előbb vagy utóbb valamit kezdeni kell, végtére is emberek ezreit, vagy éppen tízezreit nem lehet megélhetési forrás nélkül hagyni, nem lehet őket kitenni a teljes létbizonytalanságnak. (folyt.) 1989. július 11., kedd 12:48
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	Robbanásveszély 2.
S egy másik - a nyolcvanas évek közepéről származó - emlék: a munkaügyi szakemberek akkor már eljutottak annak gyakorlati regisztrálásához, hogy nálunk is megjelent a munkanélküliek serege. Az államigazgatás felkészült volna e sajnálatos és szükségszerű jelenség szociálpolitikai kezelésére, ám ismét közbeszólt a politika. S nagyon drasztikusan, mondván, hogy munkanélküliség márpedig nincs és nem is lehet, legfeljebb csakis "ideglenesen munkaviszonyban nem álló állást keresőkről" beszélhetünk (azért elképesztő, hogy milyen varázslatosan tudják variálni ezt a hivatali "bikkfanyelvet", ugye?), s természetesen az "ideiglenesen munkaviszonyban nem állók" érdekében semmiféle szociális intézkedésre nincs szükség. Már csak azért sem - és ezt rendkívül tetszetős, de a lényeget illetően a velejéig hazug statisztikák bizonygatták -, mert országosan úgymond globálian változatlanul sokkal nagyobb a munkarő iránti kereslet, mint amennyi a kínálat. Tudták persze a szakemberek, hogy ez tökéletesen értelmetlen érvelés, ám az akkori politikai vezetésnek mégis csak erre az érvelésre volt szüksége, mert hogy a már korábban említett teljes foglalkoztatás - statisztikai - látszatát mindenképpen fenn akarta tartani. Nem sikerült Először csak néhány ezernyi, aztán meglepő gyorsasággal majdnem tízezernyi munkanélküli jelent meg, s akkor végül is győzött a politikai vezetéssel szmebenálló államigazgatás, legalábbis annyiban, hogy keresztülverekedte a törvényhozás intézményein a meghosszabbított felmondási idő lehetőségt, néhány hánap múltával az úgynevezett újrakezdési segélyt és a többi látszatintézekedést. Még mindig nem volt szó munkanélküliekről, és legfőképpen szó sem lehetett munkanélküli segélyről. De amikor már a tízezrret is jóval meghaladta az ideglenesen "állást keresők" száma, s amikor már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamat gyakorlatilag megállíthatatlan, akkor végképp nem volt mit tenni: el kellett határozni, el kellett fogadtatni a munkanélküliség fogalmát, a munkanélküli segélyezés gyakorlatát. Meg kell ismételnem: jelenleg, a legfrissebb jelentések szerint 20 ezer a munkanélküliek száma. Közülük 16 ezren semmiféle támogatásban nem részesülnek. S akik kapják a munkanélküli segélyt, azoknak - átlagosan - napi 200 forint sem jut e segélyből. (folyt.) 1989. július 11., kedd 12:49
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	Robbanásveszély 3.
A legszomorúbb, hogy a mai munkanélküliek javarészének gyakorlatilag reményük sem lehet arra, hogy belátható időn belül - tartós munkaviszonyra számítva - új munkahelyet találnak. Ők ugyanis többnyire szakképzetlenek, nagy részük még az általános iskolát sem végezte el, jó esetben is éppen hogy csak írni és olvasni tudnak, igazából hasznot hajtó munkára alkalmatlanok. Számukra a szakszervezetek által olyannyira követelt munkahelyteremtő akciók sem jelentenének megnyugtató megoldást, mert végtére is milyen munkahely lesz az, amely zömében inkább segéd-, betanított munkásokat foglalkoztatna, vagy azokat a mindeddig csak háztartásban dolgozó nőket, akik ugyancsak szakképzetlenek, és akiknek egyre nagybb számban kellene munkát vállalniuk a családi költségvetés diktálta kényszerűség miatt. S e helyzetben még azt is tudni kell, hogy e jelenlegi 20 ezer munkanélküli legkevésbé sem a régóta szorgalmazott - s egyébként éppen a nagyarányú munkanélküliség félelme miatt agyonfékezett - gazdasági struktúraváltás miatt keletkezett. Nem. Hogy e húszezer ember gyakorlatilag az utcára került, az jórészt annak köszönhető, hogy az ily módon megtakarított bértömeg teljes egészében a munkáltatók rendelkezésére áll és tetszés szerint oszthatják el a megmaradt munkavállalók között. Ez a január elsejétől bevezetett bérliberalizálás egyik - és semmiképpen sem elítélendő - jellemzője és gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkáltatók egyrészt egyre nagyobb igénnyel válogatnak a náluk jelentkező munkavállalók között, másrészt kemény, néha kíméletlen módszerekkel próbálnak megszabadulni a számukra alkalmatlannak ítélt munkavállalóktól. Így juthatnak nagyobb bértömeghez és csakis így fizethetik meg a számukra értékesebb embereket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a világon minden fejlett országban ugyanezt csinálják. Csakhogy: a világon minden gazdaságilag fejlett országban - a mellesleg nem jelentéktelen arányú - munkanélküliség most hosszú évtizedek óta a folyamatosan struktúra-racionalizálás szükségszerű velejárója. S mert ez a szóbanforgó országok működőképességének állandó és nélkülözhetetlen alapkövetelménye - hát eleve számolnak a munkanélküliséggel és rájuk is gonodolva alakítják a mindenkori szociálpolitikájukat és szociális gyakorlatukat. Magyarországon pedig csakis ott tartunk, hogy éppen csak szabadulva az ezzel kapcsolatos poltikai görcsöktől, megpróbálunk valamicskét segíteni a munkanélkülieken. (folyt.) 1989. július 11., kedd 12:50
Vissza »

	Robbanásveszély 4.
Mondom: valamicskét... Mert az a naponkénti alig 200 forint... Lássuk be, hogy szégyellni való segítség. És azt is lássuk be, hogy ennek felmérhetetlen társadalompolitikai következményei lehetnek már ma is, amikor pedig még szó sincs az érdemleges struktúra-átalakításokkal együttjáró tömeges elbocsátásokról. És szó sincs - mert ennek még a legelemibb feltételei sem alakultak ki - a szisztematikus átképzési rendszerről, mi több: még egy korszerű módszerekkel működő munkaközvetítési rendszer kiépítésére sem voltunk képesek. Ha a letűnőben lévő és korábban minden szakmai kérdésbe megdöbbentő szakszerűtlenséggel - és més megdöbbentőbb megfellebbezhetetlenséggel - beleszóló politikai irányítás nem köti az ebet a karóhoz, hogy nálunk márpedig munkanélüliség nincs és nem is lehet, akkor ez a politikai makacskodás a többnyire profi államigazgatási szakmberek cselekvési lehetőségeit sem korlátozza. S e ponton legyen szabad ismét csak egy jellemző - azért jellemző, mert az elmúlt években gyakorta ismétlődő - személyes élményre hivatkoznom: politikai vezetőkkel, az MSZMP irányítóival alkalmanként beszélgetve, tárgyalva, gyakori volt a szemrehányás, hogy tudniillik az úgynevezett "tudományos műhelyek" igazából semmiféle segítséget nem adnak a társadalmi és a gazdasági problémák, gondok és bajok enyhítéséhez. Meglehet: akik ez ügyben panaszkodtak, panaszaikat komolyan is gondolták, ám attól tartok, hogy végül is tájékozatlanok voltak és csak azért, mert kizárólag a saját apparátusuk - manapság már bizonyosra vehető, hogy félrevezető - információira hagyatkoztak és semmit sem törödtek azzal, hogy a valóban képzett szakemberek miféle jelzéseket adnak a valóban várható és nagy valószínűséggel valóban bekövetkező folyamatokról és eseményekről. És így történhetett az is, hogy a hazánkban - most már nem jelentéktelen mértékű és a jelek szerint megállíthatatlanul növekvő - munkanéküliséggel gyakorlatilag semmit sem tudunk kezdeni. És a mai politikai vezetés számára - a jelek szerint - még most is felmérhetetlen, hogy ez a - legfejlettebb ipari államokat is nyomasztó - gond miféle társadalmi robbanás veszélyét jelenti számunkra. Vértes Csaba 1989. július 11., kedd 12:52
Vissza »