|
|
 |
|
 |
- A hallgatók észrevételei - 1. folyt.
|
A szövetség külügyminiszterei rendszeresen tanácskoztak, és
legfőbb gondjuk az volt, hogy Magyarország, az akkori Magyarország
irredenta törekvéseit megakadályozzák. Ennek a történelmi
előzménynek a számontartása azért fontos, mert ebből azt is
megértjük, hogy ilyen formában a múlt nem ismétlődhet meg.
Magam utoljára 1968-ban éreztem a kisantant országainak újbóli
egymásra találását, de ennek akkor nem volt csupán magyarellenes
éle. Amikor 1968-ban a Kreml Kádár János segítségével berántott
bennünket Csehszlovákia megszállásának kalandjába, Jugoszlávia állt
ki legerősebben a csehek és szlovákok mellé. Akkoriban véletlenül
épp Jugoszlávaiában tartózkodtam, és a népben nagyon erős
magyarellenes hangulat is volt, olyannyira, hogy a tengerparton,
ahol ugyancsak megszokták az idegeneket, a végén tanácsosabbnak
tartottuk, hogy ne beszéljünk magyarul családommal, ha az ottani
lakosok közelébe kerültünk. Csak azért, mert magyar voltam, több
ízben szóval felelősségre vontak a bevonulás miatt.
Románia pedig, annak ellenére, hogy a Varsói Szerződés tagja,
kimaradt a csehszlovákiai bevonulásból. Nos ekkor, 1968-ban rövid
időre valamiféle érzelmi kisantant jött létre.
Amikor pedig egyik nagy írónk, aki azóta elhúnyt, nem éppen
diplomatikus nyilatkozatot adott egy nyugatnémet lapnak arról, hogy
a határok igen is megváltoztathatók etikai alapon, rögtön egymás
után itélte el a kijelentést Belgrád, Prága, Bukarest. Ez is egy
tipikus kisantant reflex volt. Tudomásul kell vennünk, nagy a
valószínűsége annak, hogyha bárki is megkérdőjelezné mai
határainkat, a kisantant, minden írásos megegyezés nélkül is újra
felállna ellenünk.
De most nem erről van szó. Prágában, Bukarestben és Belgrádban
jól tudják, hogy Magyarország a demokratikus reformok felé indult
el, és ki-ki másképpen reagál erre. A jugoszláv fővárosban
rokonszenveznek a magyar törekvésekkel. (folyt.)
1989. június 26., hétfő
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|