|
|
 |
|
 |
A magyar ellenzékről - Tamás Gáspár Miklóssal
|
London, 1989. július 2. (BBC, Panoráma) - Adásunkban Tamás
Gáspár Miklóssal, a Szabad Demokraták Szövetségének prominens
tagjával készített interjút közvetítjük, melyben munkatársunk Siklós
István a magyar ellenzék helyzetéről faggatja a filozófust.
Siklós István: Tamás Gáspár Miklós immár jó ideje Londonban,
Angliában szemléli a magyarországi eseményeket, és mindenekelőtt azt
kérdezem, hogy ebből a kilátóból, ebben a környezetben milyennek
látszik mindaz, ami történik Magyarországon, mi a benyomása Tamás
Gáspár Miklósnak Londonból a magyarországi fejleményeket illetően.
- Kétségkívül megrázó bizonyos fokig kívülről nézni azt, ami
Magyarországon történik. Azért használom most az erős szót, mert
amikor a magamfajta politikailag elkötelezett és tevékeny ember
Magyarországon van nemcsak a napi feladatok sürgetése az, ami
eltakar sok mindent abból amit látnunk kellene, hanem amikor az
embert körülveszi az a nyelv, nem a magyar nyelvről beszélek, hanem
az a politikai nyelv, amely az elmúlt 30 évben alakult ki, és amely
nyelven az első mondatokat próbáljuk mondani a szabadságról egy
olyan nyelven, ami nem a szabadság nyelve, lehetővé válik, hogy
összemossunk, összezavarjunk, elkenjünk egy csomó mindent, amit
felismerni fájdalmas és kínos volna. Ahogy az ember egy másik
kultura közegébe jut - és gondolom talán Angliában különösképpen egy
régi, talán túlérett, de politikai kultura közegében - ezek a
repedések a magyar politikai nyelv látszólag sima felszínén hirtelen
láthatóvá válnak. Hadd mondjak példát: amikor egy oxfordi tanári
szobában egy barátommal, aki egy angol egyetemi tanár, beszélgettünk
Magyarországról, megszakította a konverzáció folyamatát, és azt
mondta, hogy miért beszél Ön demokráciáról? Miért éppen
demokráciáról? Miért nem a törvény uralmáról, vagy szabadságról,
vagy alkotmányosságról? Miért a demokrácia éppen a jelszó?
Meg kell mondanom, hogy noha tudom, hogy mire célzott, és noha
magam is szoktam az ilyen megkülönböztetetlen politikai fogalmak
használata ellen szónokolni, megütödtem azon, hogy íme magam is
milyen mértékben elfogadom az általánosságokat. (folyt.)
1989. július 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
- A magyar ellenzékről - Tamás Gáspár Miklóssal - 1. folyt.
|
Hiszen demokrácia sokféle van, és a demokráciának az az
alapeszméje, ami végül is a francia forradalomból származik, és ami
lényegében az alsó rétegek uralmát jelenti a GATT-tagok fölött, és a
többség uralmát a kisebbség fölött, hát ez a görög jakobinus képe a
demokráciának igazából nem az, amiről Magyarországon ma
tulajdonképpen szó van. Lényegében Magyarországon egy olyan fordulat
játszódik le, amely megteremtheti, ha sikeres, a szabadság
intézményeit, és azokat a garanciákat, amelyek birtokában az aktív
magánember megszabadulhat az állami gyámkodástól és nemcsak, hogy a
politikában érvényesítheti az akaratát, hanem elértheti azt, hogy az
állam a maga intézményes akaratát nagyon körülhatárolt területen
érvényesítse vele szemben. Ezt nem demokráciának, hanem
szabadelvűségnek, liberalizmusnak nevezik. Ez az egyik dolog, ami
megüti az embert itt, hogy milyen pontatlanok is vagyunk, milyen
rendetlenek és fésületlenek vagyunk, amikor politikáról beszélünk.
A másik dolog ami megüti az embert, az az, hogy milyen
szkeptikus a világ velünk szemben, hogy milyen nagymértékben a
reformkommunistákra tesz úgyszólván mindenki, hogy mennyire nem
világos a nyugati közvélemény előtt, részben a mi hibánkból, részben
a nyugati tömegkommunikáció hibájából az a mély érzelmi és indulati
változás, amely lejátszódott Magyarországon, az a hatalmas arányú
bizalomvesztés, amely a szocializmusnak az intézményeivel és az
eszméivel szemben végbement. Nem ez a két dolog az, ami leginkább
megüti az embert, ez ami arra készteti a megfigyelőt, hogy
megpróbáljon úgy fogalmazni a maga számára és a közönsége számára,
hogy a Kádár-korszakból eredő politikai nyelv meghitt melegét maga
mögött hagyja.
- És ez csak a demokrácia szóval fordul elő, ez a félreértés,
mert hiszen demokráciáról beszéltek a Kádár-korszakban is már, arra
kellett törekedni, de kiterjed ez a pontatlanság más szavakra is,
vagy csak a demokrácia fogalomkörével fordul elő. Ez nagyon érthető,
megjegyzem, hogy ez így történt, hiszen erről volt szabad beszélni,
ezt volt szabad követelni. (folyt.)
1989. július 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
- A magyar ellenzékről - Tamás Gáspár Miklóssal - 2. folyt.
|
Én azt hiszem, hogy ez természetesen nemcsak a demokráciával van
így. Az egyik legfájdalmasabb válság a szellemiségnek, a kommunista
uralom alatt mindenütt a világon az az, hogy magunkévá tettük a
kommunista retorikát. Érdemes két nem magyar példát felhozni. Az
egész világ ma a televízión, rádión hallotta azt, hogy a kommunista
rendszer ellen tüntető pekingi diákokat a Tienanmen téren az
internacionálét éneklik. Az egész világ olvashatta az újságban, hogy
Szaharov akadémikus az orosz ellenzék vezető alakja nemcsak, hogy
elvtársaknak szólítja a szovjet képviselő kongresszusának tagjait
beszédében, hanem úgy foglalja össze a szovjetunióbeli társadalom
demokratizálására irányuló törekvéseit: minden hatalmat a
szovjeteknek. A pekingi diákok és Szaharov akadémikus egyik sem azt
érti jelszavai alatt, mint az ellenfelei, de azt, hogy a kommunista
ellenfél retorikáját átvettük, ez tulajdonképpen egy olyan
ideológiai hódítást jelent, amelynek még mély hatásai lesznek. A
példákat végtelenségig lehetne szaporítani, ilyen annak a szegény
pekingi diákvezetőnek üzenete az illegalitásból, aki fehérterrorról
és jobboldali diktátorokról beszél, amikor a mai pekingi helyzetet
jellemzi.
Nos, Magyarországon a helyzet ennél természetesen sokkal jobb.
Ilyen mélységű félreértések azért nincsenek. Ugyanakkor azonban
mégis megfigyelhető a nyugati alkotmányos szabad rendszerekben
kialakult politikai nyelvnek egyfajta elfelejtése, és ezt a nyelvet
egykor tudtuk és beszéltük. Báró Eötvös József legalább olyan jól
beszélte, mint egykorú nyugati társai, és sokaknál jobban és az I.
világháború végéig Magyarország szinkronban volt ezzel a nyelvvel,
és ezt a nyelvet fokozatosan elveszítettük. Volt egy másik megrázó,
bár kevéssé jelentős tapasztalatom, amikor kezembe vettem az egyik
magyarországi ellenzéki pártnak, sőt talán a sajátomnak, a Szabad
Demokraták Szövetségének angolra fordított rövidített
programtervezetét. (folyt.)
1989. július 2., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- A magyar ellenzékről - Tamás Gáspár Miklóssal - 3. folyt.
|
Angolul teljesen érthetetlen, mert azok a fogalmak, amelyek
magyarul megkönnyítik a megértést, mert körülírják azokat a
politikai törekvéseket, amelyeket vallunk, azok éppen a körülírásnál
fogva angolul tökéletesen érthetetlenek. Tehát ezt nem nyújtottam át
angol barátaimnak, hanem megpróbáltam szóban ismertetni a
törekvéseinket. Rengeteg ilyen példával találkoztam. Ami azt jelenti
egyrészt, hogy a mi törekvéseink bármennyire összhangban állnak
legmélyebb tartalmukban az immár 200 éve visszaesésekkel tarkított,
de mégis győzelmes útján a liberalizmusnak létrejöttek, ennek
ellenére ez az összeérés, ez a harmónia, ez az összhang, ez még nem
tökéletes. Olyan félig öntudatlan és öntudatlan maradványai vannak
érthető módon a kommunista rendszerben eltöltött évtízedeknek - sőt
még azelőtti rendszereknek -, amelyek, gondolom nehéz pszichológiai és
logikai akadályait fogják jelenteni az elkövetkező fejlődésnek.
Én azt hiszem, hogy mindenki ma Magyarországon, aki a politikai
szabadság kivívására törekszik, nehézségbe ütközik, hogy ha maga meg
akarja érteni, hogy mit akar, és ha meg akarja értetni másokkal,
hogy mit szeretne. Például a magyarországi közvélemény a
szervezettséget, az intézményességet, a hatalmat, a kormányzást,
érthetően, tapasztalatai fényében valami negatívumnak,
kellemetlennek, erkölcstelennek tartja. Egyetlen egy ellenzéki erő
nem vette magának azt a lelki bátorságot, hogy egyértelműen
megmondja, hogy a hatalom átvételére törekszik, hogy kormányt kíván
alakítani, hogy a parlamenti hatalom birtokában meg akarja
változtatni a jelenlegi állapotokat. Természetesen, hogy ha bárkit
megkérdezünk Magyarországon, mindenki tudja, hogy ez így van. Ennek
ellenére a hataalom megragadásának a szervezettségnek, az erők
összpontosításának, az erőgyűjtésnek a szótára teljes mértékben
hiányzik a mai magyarországi politikai nyelvből, és ellenzéki
tapasztalataim mondatják velem, hogy az 1968-as bázisdemokráciára és
közvetlen demokráciára emlékeztető reflexek és reakciók mindenféle
szervezettséggel és intézményességgel szemben igen elevenek
Magyarországon. (folyt.)
1989. július 2., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- A magyar ellenzékről - Tamás Gáspár Miklóssal - 4. folyt.
|
Egyetlen új jelentékeny ellenzéki szervezetnek sincs elnöke,
vagy főtitkára, mert, ez nyilvánvaló, hogy a hatalomnak egy
olyanfajta összpontosítását jelentené valakinek a kezében, ami ellen
a közvélemény berzenkedik, holott természetesen lehet szabályszerű
és nem zsarnoki módon is gyakorolni vezető szerepet, és ez nyilván
be is fog következni. Tehát itt egyfajta képmutatásra kényszerül
mindenki, őszintén és becsületesen egyébként, és szívből. A
képmutatás itt önkéntelen, nem szándékos.
Ezenkívül pedig az is igen feltünő, innen nézve, hogy a magyar
politikai retorika búbánatos retorika. Senki nem használja a siker,
az eredmény, a győzelem nyelvét, senki nem mondja azt, hogy győzni
fogunk, és ha győzünk, a dolgok jobbra fordulnak. Ami, nem hiszem,
hogy az önbizalom hiányából fakadna - erre is van példa -, hanem
arra, hogy a zsarnoki hatalom évtizedei alatt ezt a nyelvet a
kommunista párt kisajátította, olyan sajátos jelentést kölcsönzött
neki, amely jelentés persze nem vállalható. Hogyan lehet ezt
megváltoztati? Hát csak olyan szuptilis és finom
jelentéscsúsztatásokkal, a nyelvnek egy olyan fokozatos
átdolgozásával, amelyet nem határozatszerűen vagy (inde...?)
szándékból fakadó egyszeri gesztussal megváltoztatni, hanem nyilván
a mindennapi gyakorlatnak, és az életnek, nem is csak a politikai
életnek kell módosulnia ahhoz, hogy a szabadság nyelvét elkezdjük
megtanulni használni. +++
1989. július 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|