Rendszerváltás és az MTI

	Eörsi István közleménye
München, 1989. február 15. (SZER, Kommentár nélkül) - Heteken át folyt az - azóta eldőlt - vita: az Élet és Irodalom hetilap az írószövetség lapja lesz-e? Eörsi István: Lapom lesz? című írásával hozzá kívánt szólni a vitához - az "ÉS" azonban nem vállalta a közlését. - Az írószövetség hírek szerint lapot kap. Tagja vagyok az írószövetségnek: - lapom lesz végre? Amikor az utolsó közgyűlésen 1986-ban lapot követeltünk az írószövetségnek, a feketelisták és folyóirat-betiltások segítségével kormánykodó posztsztálinista kultúrpolitikát egységesen ellenző, még nem differenciált írótársadalom próbált sajtóhoz jutni. Azóta ez a kultúrpolitika, sőt általában véve a kultúrpolitika szétesett, az írótársadalom, pedig megindult a differenciálódás útján. Lapok alakultak, illetve próbálnak alakulni. Van rá esély, hogy a különféle politikai és esztétikai irányzatok műhelyekké szerveződjenek. A kultúrpolitika egykori ellenzői sok kérdésben egymással is szemben állnak, és ez így van rendjén. Az írószövetség egységes szervezetbe foglalja a különféle irányzatokat. Ha lapot kap: vajon melyik irányzat kap lapot? Egyszerre mind? Ez lehetetlenség. Vagy az elnök és az elnökhelyettes? Ezt nem helyeselném. Az elnök többször is bebizonyította inkompetenciaját, az elnökhelyettesnek pedig már van lapja. A Hitel szerkesztőségének tagja. Ráadásul ízlésem és gondolkodásom számos döntő ponton eltér az övéktől. Ha - mint hírlik - a jövendőbeli szerkesztő kötelességévé teszik hogy be-beszámoljon nekik, akkor mégsem lesz lapom. A hatvanas évek közepe óta publikálok az Élet és Irodalomban. Mondhatom tehát, hogy volt egy államilag is engedélyezett lapom? Ahogy vesszük. Ha megengedték a mindenkori főszerkesztőnek hogy közölje -, akkor közölt. Ha pedig megtiltották neki, akkor bánatos arccal, de hősi gesztusokra semmiképp sem ragadtatva magát, beletörődött ebbe. A többi irodalmi orgánummal is így jártam, jó esetben, mert többségük még kedvezőbb szélfúvásban is ellenállt a kísértésnek, és - megértésemre számítva - visszaadta a kézirataimat. Az "ÉS" a többi laphoz hasonlóan elfogadta a központi diktátumokat, a mindenkori főszerkesztőnek kultúránk felvilágosult irányítója időről-időre megmosta a fejét. A kötelező feladatként rárótt ocsmányságoknak zokszó nélkül teret adott. Csak Hajdú János rágalmazó cikkére hivatkozom, amellyel Duray Miklóst és Csoóri Sándort köpdöste be 1983. szeptember 16-ikán -, és amelyet Faragó Vilmos érthetetlen okból még ma is védeni próbál a történelmi méltányosság nevében. Ilyenkor természetesen - mint az idézett példa esetében is - ellenvéleményt nem közölt. Egyszóval úgy viselkedett, mint a többi újság a konszenzusnak gúnyolt demoralizáló diktatúra idején - azzal a különbséggel, hogy hetente jelent meg, és így több galádságot követhetett el, mint más irodalmi folyóiratok. Másrészt kétségkívül önálló szellemiséget képviselt a nagy egyformaságban. Legjobb munkatársai - akiket részben maga nevelt ki magának - ebben sivár korszakban is egyetemes érvényű európai értékekhez kapcsolódtak. Folyamatosan hadat viseltek a provincia ellen. Felvetettek szociális kérdéseket -, sőt: némelyek kedvezőbb időszakokban még a hatalom szövevényes hazugságrendszerét is kikezdték - miközben a mindenkori főszerkesztő hunyt szemmel csóválta fejét, és titkos belső remegéssel kultúránk felvilágosult szellemű irányítójának fenyegető péntek esti telefonjára gondolt. Az Élet és Irodalmat hírek szerint a régi formájában megszüntetik. Ezek szerint némelyest volt eddig lapom, de most nem lesz. Ugyanis hírek szerint az írószövetség veszi át. Tehát mégiscsak lesz lapom - vagyis nem lesz. Berecz Jánosnak az "ÉS" január 20-iki számában megjelent interjújából azt olvasom ki, hogy a pártvezetés az írószövetségnek ajándékozta az "ÉS"-t. Minthogy azonban ez nem az MSZMP-nek, hanem a Kulturális Minisztériumnak a lapja: más tulajdonát ajándékozta el, ami illetlenség. Különös illetlenség egy kulturális műhelyt elajándékozni - az itt dolgozók megkérdezése nélkül. Az írószövetség buzgó funkcionáriusai úgy járnak el, mint a posztsztálinista kultúrpolitikusok a Mozgó Világ és a Tisztatáj esetében. Megtartjuk a lap nevét, új vezetőket nevezünk ki az élére, és akkor - mint állítólag ezt Kádár János mondta Tiszatájról - eddig övék volt, most a miénk. E furcsa hasonlóságnak mélyebb oka van. Bizonyos pártvezetők érdeke, hogy közeledjenek az értelmiség olyan befolyásos csoportjaihoz, melyek viszont - a maguk szemérmes módján - a hatalomhoz óhajtanak közeledni. Az írószövetség és az "ÉS" - Berecz János által közhírré tett - közelgő nászmulatságához ez az érdekegyezkedés szolgáltatja a kísérőzenét. Noha viszolygok az emberek ideológiai vagy klikkszempontok által szorgalmazott kényszer-áthelyezésétől vagy kényszer- nyugdíjaztatásától, ezt a cikket mégsem személyek védelmében írom. Úgy vélem: az Élet és Irodalmat mint műhelyt kell megmenteni. Ahogy a népi-nemzeti iránynak, úgy a városibb orientációjú, európaibb - vagy ahogy gyalázkodó célzattal mondani szokták: kozmopolitább szellemiségnek is kell sajtó. A különféle irányzatok közös- és különértékeinek állandóan változó, hajlékony, meg-meghasonló egységére van szükség. Csak remélni lehet, hogy szabadabb közéletben az "ÉS" is megújul, saját jó hagyományait követve. Ha tehát új főszerkesztő jönne - a fáma Kulin Ferencről beszél, aki szerkesztői rátermettségét szerintem is bebizonyította már -, akkor a személyi problémák okos és humánus elrendezésén kívül két feltétele van annak, hogy lapom legyen. Először is legyen független ez a lap, a politikai szféra diktátumaitól. Másodszor: legyen független az írószövetség elnökségétől. A főszerkesztőnek se mennyből jövő telefonoktól ne kelljen félnie, se számonkérő rapportoktól - innen vagy onnan. +++ 1989. február 15., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »