Rendszerváltás és az MTI

	NATO-vita
(Kéry Tamás) München, 1989. május 3. (SZER, A mai nap ) - A NATO-n belüli, úgynevezett rakétavita természetesen széles körű sajtóvisszhangot váltott ki mind Európában, mind az Egyesült Államokban. Az állásfoglalások széles skálájából most New York-i munkatársunk, Kéry Tamás ismertet egyet, amely egyben tükrözi az amerikai fél álláspontját is: - Mintha zsilipek nyíltak volna meg, úgy árad minden politikus, meg szakértő szájából a szó, újságíró tollából meg a betű a NATO, és Nyugat-Németország körül kirobbant válságról - vagy talán csak válságtünetről. Az indulatok elszabadulása idején is mértéktartó hangnemben íródott a Wall Street Journal-nak a vezércikke, amely szerint a legkevésbé sem meglepő, hogy Amerika meg Anglia most Nyugat-Németországgal kapott hajba a Lance rakéták modernizálása miatt. Nem meglepő, méghozzá azért nem, mert az elszigetelésnek, a Szovjetunió korlátozásának a politikája igenis működik és hat. Éppen ennek az immár negyven éve gyakorolt nyugati vonalnak a sikere az, amely a Nyugat vezetői számára is új kihívásokat teremt. Mármint azon felül, hogy az 1950-ben kidolgozott trumani politika döntő hatást gyakorolt a célpontban, a Keleten, a peresztrojka meg a glasznoszty formájában alakítva át Moszkva vonalát. Ez viszont új problémákat okoz a Nyugat számára. Ezek egyike a német vágy a sikeres visszaszorítási politika anyagi és lelki költségeinek a lefaragására -, ezúttal a rövid hatótávolságú rakéták esetében. Mielőtt azonban meghirdetnénk a NATO kimúlását, talán érdemes lenne megkísérelni megérteni legalább valamit a nyugatnémet rendszerből, amelyet ugyebár nemcsak hogy egy koalíciós kormány vezet, de egy olyan, amelynek a két eleme általában semmiben sem szokott egyetérteni egymással. A lap ecseteli Kohl belső politikai nehézségeit, liberális párti külügyminiszterének, Genschernek a sajátos kulcsszerepét, és a konfúziót, amit a kis Liberális Párttal kötött betegeskedő koalíció most például létrehozott. És amely a választás miatt aggódó Kohl kancellárt most még a Lance rakéták modernizálásától is messzebb vitte, egészen a rövid hatótávolságú atomfegyverekről folytatandó nyugat-keleti tárgyalások fonalának a gyors felvételéig, illetve annak a követeléséig. Thatcher meg az amerikaiak szinte ráugrottak Kohlra, nem is csak a rakéták ügyében, hanem azért, mert merő pánikból hagyta magát a Bonnban oly tipikus koalíciós játékok újabb fázisába kergettetni, közvetlenül az után, hogy NATO-partnerei komoly politikai engedményekkel ajándékozták meg, amikor - értékelve belső problémáit - beleegyeztek a rakéták modernizálásának az elhalasztásába a jövő évi választások utáni időszakra. Mire Kohl most térült-fordult és szinte azonnali tárgyalásokat követelt Moszkvával. Amivel ugyancsak kiérdemelte a fenséges haragra gerjedt Thatcher asszony keresetlen szavait. Pedig sajátos módon Kohl talán tulajdonképpen szívességet tett Thatchernek is meg Bushnak is. Hiszen az esély arra, hogy olyan jellegű tárgyalásokra kerüljön sor, mint amilyeneket a német kormány állítólag szorgalmaz, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Vagy még azzal sem, mert egyszerűen nincs olyan felelősségteljes mód, amellyel Amerika vagy Anglia akárcsak a látszatát is kelthetné annak, mintha hagyná magát belekergetni az európai biztonság alaprendszeréről folytatandó elkapkodott tárgyalásokba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a NATO az egész kérdést félretehetné mindaddig, amíg Gorbacsov keservesen küszködik azért, hogy a glasznoszty ne ellene, hanem neki dolgozzon. Mert hiszen, ha a glasznoszty a Keleten zűrzavarba kergeti a lakosságot, mint mondtuk, aligha meglepő, hogy valamennyire hasonló hatást vált ki a Nyugaton - elsősorban Németországban is. Ezt meg lehet érteni. Annál kevésbé viszont azt, hogy egyeseknek a történelmi memóriája kizárólag Gorbacsov nyugati hallgatóknak szánt beszédeire korlátozódik. A glasznoszty meg a peresztrojka azért létezik - hangzik a cikk kulcsmondata -, mert a szovjet kommunizmus nem működik. Mert a szovjet kommunizmus kudarcot vallott. Nagyrészt éppen Truman és a háború utáni európai vezetők bátorsága meg előrelátása következtében, akik kiálltak az Egyesült Államok 1950 áprilisában megfogalmazott nemzetbiztonsági határozata mellett. A szovjet rendszer ellenében harminc-egynéhány éve már gyakorolt oppozíciót kifejtő dokumentum egyebek közt leszögezi: csakis a szabad világ morális és anyagi erejének a fejlesztése vezethet oda, hogy a szovjet rendszer meggyőződik saját alapelveinek a hamisságáról, és így egyszer majd létrejöhetnek az alkotó jellegű egyezmények kidolgozásának az előfeltételei. A glasznoszty meg a peresztrojka közelebb hozhatja ezt a napot. Mivel azonban a Szovjetunióban még éppen csak pirkad, türelemre - és nem arra van szükség, hogy sebtében öleljük magunkhoz a katonai értelemben még ugyancsak roppant erős szovjet medvét - fejezi be fejtegetését a Wall Street Journal. Történelmi méretű szégyen lenne, ha a német belpolitika sajátosságai éppen a mai nagyszerű pillanatban dobatnak el a Nyugattal sok évtizedes erőfeszítéseinek a gyümölcseit. +++ 1989. május 3., szerda
Vissza »