Rendszerváltás és az MTI

	A társadalom tulajdonosi jogai
(Zsille Zoltán) München, 1989. április 29. (SZER, A munka világa) - Köszöntjük önöket, kedves hallgatóink. Mai adásunkban folytatjuk annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogyan helyezhető vissza a társadalom tulajdonosi jogaiba, a társadalmat egyéneiben és közösségeiben egyaránt tekintve, hogyan oldható meg a tulajdon demokratizálása, visszaszerzése a mindent birtokló államtól. Múlt heti adásunkban Zoltán Károly a javak használatának jogát és a magántulajdont, mint természetjogot tárgyalta. Most írásának második része következik: Az embernek joga van a létezéshez, ezért használati jog illeti meg az élet fönntartásához szükséges javakra. Ezt a használati jogát tőle senki, sem a társadalom, sem az állam nem veheti el. Az elsőrendű használati javak birtokba vétele azonban az esetek többségében egyben már a tulajdonjog gyakorlását is jelenti, mert a tulajdonos a használatában lévő javakkal sajátjaként rendelkezik. A használati jog azonban, minthogy közvetlenül a léthez való jogból származik, erősebb, mint a tulajdonjog. Ebből következik az is, hogy a javakkal tulajdonként való rendelkezés nem mehet addig, hogy lehetetlenné, vagy elviselhetetlenül nehézzé tegye a tulajdonnélküliek számára a megélhetést. Erről volt szó egy hete. A dolgok feletti tulajdonosi rendelkezés jogát az ember kétféleképpen szerezheti meg: foglalással vagy munkával. Az ember a saját munkájának termékeit méltán tekintheti tulajdonának, és rendelkezhet velük. A lakatlan föld például nem azért megy át a foglaló tulajdonába, mert azt magáénak tartja; annak meg kell jelölni a határait, és hozzá kell fogni a hasznosításához. Tehát munkájával veszi tulajdonába, vagyis valamit belevisz a legsajátosabb énjéből, képességeiből. Átalakítja és így válik saját tulajdonává. A magántulajdon tehát nem az emberek célszerű megegyezésének következménye, hanem az ember létéhez való jogából, más szavakkal a természetjogból származik. Ez azt jelenti, hogy a magántulajdont az ember személyi sérelme nélkül sem az állam, sem az emberek közötti megegyezés nem törölheti el. A tulajdonjog konkrét formáit viszont meghatározzák a társadalmi feltételek és az egyes korok szelleme. Ennek következtében a magántulajdonnak két oldala alakult ki: egyéni és társadalmi. Ez nem két különböző tulajdonfogalom, csupán a tulajdon fogalmának kettős kötelezettségét fejezi ki. A különböző korok ennek az összetett tulajdonfogalomnak, illetve az ebből származó jognak hol az egyik, hol a másik vonatkozását emelik ki, alkalmazkodva a maguk sajátos társadalmi és gazdasági elképzeléseihez. A mi korunk, de különösen a magyarországi önkényuralom a magántulajdon szociális vonatkozását annyira eltúlozta, hogy szinte teljesen megszűnt a magántulajdonnal való egyéni rendelkezés joga. Hazánkban szinte ott tartunk, hogy a pártállam a javak mindegyikét a sajátjának tekinti. Csak ezt vagy azt az értéket, illetve használati és tulajdonosi jogot csak olyan mértékben hajlandó egyéni tulajdonban hagyni, ami a pártállam szempontjából hasznos. Nyilvánvaló az a felfogás, ami a tulajdonjogot a természetjogból vezeti le, és azt valóságos jognak tekinti, határozottan ellene fordul a tulajdonjog néha funkcionális szemléletének. De legalább ilyen távol áll a természetjogi felfogástól a tulajdonjognak az az individuális, minden társadalmi, szociális érdeket kizáró értelmezése is, amely elsősorban a nyugati tőkés társadalom gazdasági rendjére jellemző. Ezek után méltányos a kérdés, hogyan értelmezi tehát a természetjog, pontosabban a keresztény társadalombölcselet a magántulajdonhoz való jogot és a vele járó kötelezettséget korunkban. Hadd tegyem hozzá: a mai magyarországi viszonyok között. A természetjog két sarkalatos követelményt állít előtérbe. Az egyik, akiknek nincs tulajdonuk, és ilyen az ipari társadalom alkalmazotti viszonyban dolgozó részének többsége, azoknak a tulajdonosok kötelesek rendelkezésre bocsátani a szükséges tulajdonban tartható javakat. És miután a hazai viszonyok között a legtöbb anyaggal rendelkező tulajdonos az állam, ez a kötelezettség elsősorban rá vonatkozik. Az állam tehát köteles a tulajdon nélküliek rendelkezésére bocsátani a megélhetésükhöz szükséges javakat és az ebből eredő tulajdonosi jogokat, éspedig a munkaképteleneknek ellenszolgáltatás nélkül, ingyen, a munkaképeseknek viszont megfelelő munkateljesítmény fejében. Más szavakkal: minden tulajdon - az egyéni és az együttesi, illetve közösségi, pontosan az állami tulajdon - meg van terhelve a munkaképtelenek használati jogával és a vagyontalanok munkából eredő jogával. A másik természetjogi tétel pedig így hangzik: végszükség esetén, amikor az embert puszta létének fenntartása kényszeríti erre, akkor bárkinek joga van a javak elvételére szükségének mértékéig, mert végszükségben a javak közössé válnak. A végszükségből menekülőknek azonban erkölcsi kötelességük később, ha tehetik, a tulajdonosnak okozott kárt megtéríteni. A kommunista rendszerben a kártérítési kötelezettség az államot terheli, miután mérhetetlen károkat okozott a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi, sőt a háztulajdonosok széles rétegeinek. A tőkés gazdasági viszonyok között a munkaképtelenek használati joga és a vagyontalanok munkából eredő joga a nagy egyéni tulajdont terheli. Kérdés, hogy milyen mértékben. A válasz nem nehéz. Mentes a természetjogi megterheléstől a magántulajdonnak az a része, amely szükséges ahhoz, hogy a tulajdonos a minden embert megillető használati jogot gyakorolhassa. A tulajdonnak ezen felüli részét viszont terhelik a már ismert kötelezettségek. Másként fogalmazva: javaiból teljesen a tulajdonosé a szükséges, rendelkezésében már közös a felesleg. A szükséges jelenti mindenekelőtt a létminimumot. A javaknak azt a legkisebb mennyiségét, amely nélkül az egyes ember nem tarthatja életben magát, illetve családját. De a szükséges jelenti a javaknak azt a legkisebb mennyiségét is, amely nélkül az egyes ember és családja nem tudná életét emberhez méltó módon alakítani. Az utóbbin érteni kell bizonyos minimumot a létfenntartáson kívül, a pihenés, a testápolás, a művelődés körében, továbbá a részvétel lehetőségét a közületben és bizonyos mozgásteret, a természet fölötti célok, a lelki szükségletek számára is. E kettős értelemben vett szükségesre a tulajdonra jogosultnak feltétlen igénye van. Ezt tőle senki meg nem tagadhatja semmilyen magyarázattal. Nyilvánvaló azonban, hogy az így megállapított minimumra azoknak is abszolút joguk van, akik nem rendelkeznek tulajdonnal. Ebből következik, hogy az a gazdasági és politikái rendszer, amelyben a társadalom jelentős rétege a létminimumon kívül még ettől a szükségestől is meg van fosztva, semmiképpen sem nyugszik az igazságosságon. Ezért a gazdasági és társadalmi élet rendje a feltétlenül szükségesnek biztosítása céljából állandó felülvizsgálatra szorul. A természetjogi szemlélet szerint van azonban a szükségesnek a legkisebb mennyiségén és az emberhez méltó élet biztosításán kívül egy harmadik köre is, amelyet feltételesen szükségesnek neveznek. E nélkül az egyes ember nem élhetne a foglalkozásához és kötelességeihez illő módon, és nem dolgozhatna társadalmi felemelkedésén. Márpedig ez az egyéni törekvés tartja mozgásban a folyamatos haladás irányában az egész civilizációt. Ebből következik, hogy a tulajdonképpeni felesleg, vagyis a mások igényével megterhelhető abszolút felesleg a javaknak az a mennyisége, amely felülmúlja a feltételesen szükségeset. Ez már a javaknak abba a körébe tartozik, amelyeknek használata a természettől fogva a közösséget illeti. Mindaddig, amíg a társadalomban nyomorgók és szegények vannak, az ilyen abszolút feleslegben másoktól jogtalanul visszatartott tulajdont kell látnunk. Ez már csak relatív tulajdonként maradhat magán- vagy állami tulajdonban, ami annyit jelent, hogy csak az általa létrehozott jók és a köznek hajtott előnyök igazolhatják birtokban tartását. +++ 1989. április 29., szombat
Vissza »