|
|
|
|
Az MSZMP vergődése
|
London, 1989. április 16. (BBC, Késő esti panoráma) - A Magyar Szocialista Munkáspárt vergődése ezen a héten két figyelemre méltó eseményt hozott: a vezetőségben és elsősorban a Politikai Bizottságban eszközölt személyi változásokat, valamint tegnap a kecskeméti reformműhely tanácskozását. Aki tegnap este, vagy ma délután meghallgatta e heti kerekasztal- vitánkat, emlékezhet rá, hogy a Politikai Bizottság személycseréjének a vita egyik résztvevője sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Kétségtelen, Berecz János távozását az MSZMP legfelső irányító köréből nem könnyezték meg azok, akik felfogása szerint az 1956-os magyar forradalom nem az 1945-ben lezárult politikai rend restaurációs kísérlete, vagy a szovjetellenes nyugati politika sakkhúzása volt, de senki sem mondhatja, hogy ezzel a személyi változással elgördült az akadály a forradalom tisztességes történelmi értékelésinek útjából. Még kevésbé mondanám azt, hogy e személycserék nyomán jelentésen megváltoztak az erőviszonyok a párt vezető köreiken, s hogy a reformszárny egyértelműen és véglegesen felülkerekedett. A kecskeméti tanácskozás igazi jelentősége még nem bontakozhatott ki, s ha a miniszterelnök és a pártfőtitkár távolléte önmagában nem is nevezhető sem rosszallásnak, sem közönynek, semmi esetre sem meglepő, hogy Pozsgay Imre és Nyers Rezső volt a tanácskozás két fő referense. Vagyis felszínesen, első jeleiből ítélve ez a tanácskozás sem nevezhető vízválasztónak, az erőviszonyok drámai eltolódását jelző megnyilatkozásnak, vagy akár csak a reformszárny toborzási sikerének. Mindkét esemény aláhúzza azonban azt, amit első szavaimban az MSZMP vergődésének neveztem, vagyis azt a mély és egyre mélyülő válságot, amelyben a párt mint lázas beteg hánykolódik és kínnal-keservesen keresi az enyhülést. E válságnak tünete, hogy a párt olyan szapora készséggel ad fel korábban görcsösen tartott pozíciókat - például a társadalmi tulajdon feltétlen szukremáciáját, a megszerzett hatalom mindenáron való megőrzését, a tömegtájékoztatás fölötti monopóliumot -, hogy ez a kézség kivált egy korábban oly dölyfösen magabiztos, önnön csalhatatlanságában püffeszkedő részéről szinte már a megfutamodással határos. Kérdés, mitől rémült meg a párt, mi idézte elő ezt a traumatikus válságot? Talán minden más előtt a nemzetgazdaság siralmas tespedése, melyért legeslegelsősorban a párt ideológiai kötődése, mondhatnám babonás gazdaságpolitikája okolható. Ezért mondta Pozsgay Imre, amikor ma egy hónapja meginterjúvoltam: "Ennek a válságnak nem gazdasági eredete van. Ennek a válságnak az alapvető oka az a politikai rendszer, amelyben élünk, amely itt berendezkedett 1948-49 fordulóján. És bár Magyarország sok tekintetben meghaladta ennek a politikai rendszernek az alapintencióit, követelményeit, azért az működik, magába olvasztja, átpolitizálja a gazdaságot, kioltja a motivációkat, a mozgatórugókat hatástalanítja, megszünteti a civil társadalmat, vele az önrendelkezésre képes állampolgárt. Így nem várható teljesítmény tőle". Ebben a gazdasági állapotban az sem meglepő, hogy egy 40 éve uralkodó kormánypárt, amelynek eszmei csődje megjósolható elkerülhetetlenséggel gazdasági csődhöz vezetett, immár nem is nagyon bánja, ha felelősségét megoszthatja másokkal. Még akkor sem, ha ez többpártrendszerhez, vagyis igazi demokráciához vezet. De ne legyünk cinikusak. Van az MSZMP-nek nagyon sok tagja, aki bár a reformszárnyhoz nem sorolható, bár politikai ítéleteiben nem Pozsgay könyörtelen sarkosságával fogalmaz, mégis valóan kész levonni a következtetéseket és belátni, hogy a 40 éven át követett módszereknek befellegzett, s a jelen helyzet új politikai modellt követel. Erről például Barabás János, a budapesti párbizottság titkára így beszélt: "Ha azt kérdezi, hogy végül is bizonyos ideológiai hagyaték, vagy az ideológiai hagyaték bizonyos szeletének az elhagyását jelenti az a tény, hogy az MSZMP nem kíván akár az alkotmány felfüggesztése, vagy hatályon kívül helyezése útján járni annak érdekében, hogy a hatalmát megőrizze, akkor azt kell mondanom, hogy az ideológiai, hagyatéknak ezt az elemét készséggel elvetjük". A válsághangulatnak, az elbátortalanodásnak legalább a párt fundamentalista - mondjuk meg -, reakciós oldalán még egy oka van: megrendült a bizalom a Gorbacsov vezette Szovjetunió szándékaiban. Nem került-e a pártortodoxia tűz és víz, a bátorodó, artikulálódó, mind többektől támogatott politikai ellenzék tüze és egy befelé forduló, otthon is lassacskán liberalizálni akaró szovjet vezetőség közönyének hidegvize közé? Más szóval számíthat-e Magyarországon a reakció 1849 és 1956 után harmadszor is orosz katonai beavatkozásra? Pozsgay Imre szavaiból az derül ki, hogy aligha: "A Szovjetunió reformelkötelezettségű ország lett, éppen azért, mert nem kisebb bajokkal küszködik, mint a környezetében lévő többi kelet-európai ország. Úgy vélem tehát, hogy a Szovjetunió számára egy biztonságos közép-európai, kelet-európai kibontakozás, fejlődés csakis erőforrás és biztatást adó jel lehet, nem pedig intervencióra okot adó jel. A mai szovjet vezetést én úgy ítélem meg, hogy ennek teljes mértékben tudatában van, s ezért is támogatja politikai szándékai szerint például a magyarországi folyamatokat. Egyébként pedig megismétlem: a Szovjetunió elsősorban és főként saját peresztrojkájával van elfoglalva, annak összes ellentmondását meg kell oldania". De talán mindennél fontosabb az, hogy a párt meghasonlott önmagával. A párttagok önbizalma jószerével elpárolgott, amint Barabás János őszintén és tömören kifejezte: "Azt kell mondanom, hogy a párttagságnak az állapotát, a cselekvőképességét ma nem tudom túlzottan magasra értékelni. Zavar van, bizonytalanság és megosztottság". Ennek velejárója, illetve előidézője az MSZMP eróziója és korróziója, vagyis azok, akik számára a párttagsági igazolvány kenyérjegy volt, elhagyogatják a pártot, vagy részvételben, tagdíjfizetésben passzívvá válnak. Azok, akik azért léptek be, mert csak itt lehetett politikai vagy közéleti szerepet játszani, előreláthatóan élnek majd a többpártrendszer nyújtotta lehetősséggel. - Eddig az erózió. Ám a monolitikus hatalmi szervezetet jelentő párt számára még nagyobb veszély a korrózió, vagyis azoknak a párttagoknak a gondolkodása és tevékenysége, akik nem akarják, hogy egy évszázados ideológia államvallás gyanánt verje béklyóba egy eleven nemzet gazdasági, szellemi és társadalmi vitalitását. Pozsgay Imre március 9-ikén az Országházban tartott sajtóértekezletén korántsem látta biztosítottnak, hogy az MSZMP a következő választásig nem fog széthasadni, csak azt a reményt fejezte ki, hogy ha ez a hasadás bekövetkezik, akkor nem a progresszió lesz az, amelyik elhagyja a pártot. Tegnap Kecskeméten visszatért erre a témára. Ezúttal sem tagadta a pártszakadás lehetőségét. Sőt, azt sem, hogy európai szintű politikai kultúrában ez mégcsak nem is valami apokaliptikus méretű szerencsétlenség. De ezúttal állást foglalt a szakadás ellen, mert a jelen helyzetben ez inkább a párt feloszlását jelenthetné. Amikor azonban a szakadás elkerülésének feltételeit ecsetelte, többé-kevésbé világos lehetett a reakciós, vagy más szóval fundamentalista szárny számára, hogy az egység ára a politikai reform. Ebben a pillanatban nehéz lenne megjósolni, hogy ezt az árat hajlandók-e megfizetni. Ha viszont nem, akkor övék a felelősség, akár a szakadásért, akár a szétzüllésért. +++
1989. április 16., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|