|
|
|
|
A bizalmi szavazás - az angoloknál (1. rész)
|
1989. április 16. vasárnap (MTI-Panoráma)
A kormányok sorsa nem a parlamentben, hanem az általános parlamenti választásokon dől el Nagy-Britanniában. Azóta, hogy az alsóház - 1885-ben - leszavazta William Gladstone költségvetési törvényjavaslatát, csupán két esetben fordult elő, hogy bizalmatlansági indítvánnyal új választások kiírására tudták kényszeríteni a kormányt. Mindkét alkalommal kisebbségi kormány szenvedett parlamenti vereséget: 1924-ben Ramsey MacDonald első munkáspárti kormánya, amely a liberálisok támogatásával is csak kilenc hónapig tudta tartani magát, illetve 1979-ben James Callaghan munkáspárti kormánya, amely - az erdetileg megszerzett mindössze három fős alsóházi többséget időközi pótválasztásokon elveszítve - ugyancsak liberális támogatással húzta ki mandátumának utolsó két évét. A harmadik és leghíresebb esetben nem az ellenzéki bizalmatlansági indítványról megejtett alsóházi szavazás számszerű kimenetele, hanem a hatalmon levő Konzervatív Pártnak a szavazásban kifejezésre jutott hangulata kényszerítette 1940. májusban lemondásra Neville Chamberlaint, a Hitlerrel és Mussolinivel kötött müncheni paktum brit aláíróját. Öt nappal azután, hogy a náci csapatok által elözönlött Norvégia megsegítésére siető brit haditengerészeti erőket menekülésszerűen kellett evakuálni Narvik környékéről, az Alsóházban tengerésztiszti egyenruhájukat magukra öltő konzervatív képviselők követelték ,,Isten nevében,, Chamberlain távozását. A bizalmi szavazásnál a konzervatív kormány 240 fős alsóházi többsége 81-re zsugorodott. Vagyis a bizalmatlansági indítványt a lojális kormánytöbbség leszavazta, s csupán a saját pártbeli bizalomvesztés példátlan aránya győzte meg Chamberlaint, hogy mennie kell. A konzervatív kormány azonban helyén maradt. Pontosabban: Winston Churchill alakított ,,nemzeti egységkormányt,, - kibővítve a konzervatív kabinetet az ellenzéki Munkáspárt vezetőivel. Ez volt minden idők legnagyobb arányú kormánypárti lázadása, ám alkotmányjogilag ez sem volt elegendő a kormány megbuktatásához. A lázadás mértékében viszont az is nagy szerepet játszott, hogy a háború idejére felfüggesztették a választásokat, s így eleve nem fenyegette a kormánypárti honatyákat a parlament feloszlatásának és új választások kiírásának közvetlen veszélye. (folyt.)
1989. április 16., vasárnap 10:35
|
Vissza »
|
|
A bizalmi szavazás - az angoloknál (2. rész)
|
Az angol alsóházban sokan és sokszor szólítják fel lemondásra a miniszterelnököt, a kormányt és - még gyakrabban - az egyes tárcák felelőseit. Ennek roppant ritkán tesznek eleget. Formális bizalmatlansági indítvány beterjesztése pedig ennél is sokkal ritkább. Olyanannyira, hogy kettő még a legöregebb parlamenti riporternek sem jutott belőle. Az íratlan alkotmány brit értelmezői mindmáig élénken vitatják ennek okait. Egyesek hajlanak rá, hogy az angol ,,fair play,, íratlan játékszabályaiból, illetve az ,,élni és élni hagyni,, elvből vezessék le a törvényhozók sajátos tartózkodását. A komolyabb alkotmányjogtudósok és történészek viszont úgy vélik, hogy a titok nyitja nem a brit nemzeti karakterben, hanem a kétpártrendszer öntörvényeiben rejlik. Vagyis abban, hogy egy alsóházi többséggel rendelkező kormánnyal szemben eleve reménytelen vállalkozás bizalmatlansági indítványt benyújtani. Komoly válsághelyzetben ugyanis tüstént működésbe lép a hatalmon levő párt politikai életösztöne. Ez pedig parlamenti szervezőtitkárok ,,ostoránál,, és a háromszorosan aláhúzott szavazási utasításoknál is hatékonyabban hajtja a képviselőket a kormánypárti szavazóurna irányába. A kormány és a miniszterek parlament előtti kollektív és egyéni felelősségének elve a gyakorlatban tehát nem annyira a parlamentben, mint inkább a parlamenten kívül, a népi szavazóurnáknál érvényesül. Két választás között csak nagyritkán fordul elő miniszterelnök lemondása. Chamberlain óta három miniszterelnök távozott hivatalából választási vereség nélkül. Anthony Eden 1957-ben, a szuezi kaland összomlása után; Harold MacMillan 1963-ban, a Profumo-botrányt követően és Harold Wilson 1976-ban, mindeddig tisztázatlan rágalmazási hadjárat közepette. Az ,,önként,, távozó miniszterelnökök mindhárom esetben egészségi okokra hivatkoztak. Kormányváltozás nem történt. Bizalmatlansági indítványt az ellenzék nem terjesztett be. Alsóházi szavazás nélkül, a parlamenten kívül, a kormánypárti vezérkarban kialakított ,,konszenzus,, szerint ment végbe a kormányfő-csere. A kormány kollektív felelősségét a miniszterek szolidáris felsorakozása mentesítette a túlterheléstől. A miniszterek egyéni felelősségét is kollektív felelősség veszi körül védőburokkal, ha egy-egy tárca túlságosan heves össztűz alá kerül. Alighanem ez a másik titka annak, hogy ebben az évszázadban parlamenti szavazással még egyetlen alsóházi többséggel rendelkező kormány sem bukott meg Nagy-Britanniában. +++ Köves Tibor (London), MTI-Panoráma
1989. április 16., vasárnap 10:36
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|