|
|
|
|
Interjú Tamás Gáspár Miklóssal
|
(Siklós István) London, 1989. március 31. (BBC, Esti panoráma) - Mi a magyar felsőoktatás jövője? - Siklós István kérdezi meg Tamás Gáspár Miklóst, a neves filozófust és ellenzékit. - Ezen a héten Magyarországon a felsőoktatás az érdeklődés középpontjába került, ennek az átszervezése meg a modern feltételekhez igazítása a cél, és Tamás Gáspár Miklóst kérdezem, hogy ő miképpen látja a felsőoktatás irányában tett lépéseket, illetve a terveket. - Attól tartok, hogy azzal a közhellyel kell kezdenem, hogy ez rendkívül bonyolult kérdés. De nem maradnék meg azért ennél az általánosságnál. A felsőoktatás átalakulása azért bonyolult kérdés, mert ha ebben a pillanatban megadják az egyetemek, sőt esetleg a főiskolák autonómiáját, ha ezek az intézmények önkormányzatokká alakulnak, akkor ez a megnövekedett tanszabadság, és - az intézmények méltóságának visszaadása mellett - azzal járhat, hogy konzerválja a meglévő helyzetet. Tehát paradox módon az egyetemi autonómia az állami beavatkozás csökkenése azzal járhat, hogy az elmúlt évtizedeknek - különösen a felsőoktatást és tudományos kutatást sújtó kontraszelekciója eredményeiben megmerevedik és tartóssá válik. Ezt a kockázatot azonban - azt hiszem - el kell vállalni, noha fájdalmas. Nem lehet sem az egyetemek, sem a kutatás reformját azzal kezdeni, hogy az elmúlt korszak időnként - esetleg önhibájukon kívül kinevezett - tehetségtelen, hozzá nem értő személyeit egy tisztogatás révén elkezdjük kiszórni, mert az olyan légkört teremtene a felsőoktatásban, ami nem volna elviselhető. A problémák, amelyek a felsőoktatás és a kutatás előtt állnak, többrétűek. Egyrészt meg kellene próbálni a tudományos színvonalat növelni, amit parancsszóra, politikai jelszavak hatására megtenni nem lehet. De vannak most Magyarországon olyan tudományos erők, amelyeknek a bevonása az oktatásba lehetséges. A jelenlegi tanári kar kibővítésé óraadókkal, meghívott előadókkal, lehetséges. Ezzel a tűzoltás munkáját el lehetne végezni, sőt azt hiszem, hogy van külföldön is jó néhány olyan, magyarul előadásra képes tudós, akivel a megroppant magyar egyetemeket segíteni lehetne. - A másik az, hogy nyilvánvaló, hogy az elmúlt korszak ideológiai béklyóit le kell feszegetni az egyetemekről. Nyilvánvalóan a kötelező marxizmus-leninizmus oktatás, a kötelező orosz nyelvoktatás és ennek a környékén létrejött különféle színvonaltalan és egy elmúlt ideológia állapotát tükröző oktatási formák meg kell hogy szűnjenek, meg is fognak szűnni. Ez egy érzelmi megkönnyebbülést fog okozni. Ugyanakkor a diákönkormányzat, a diákok beleszólása az egyetem kormányzásába, a diákok nagyobb aktivitása szintén biztosítékokat kell hogy kapjon, és fog is kapni. Ma az a groteszk helyzet van, hogy Magyarországon - szemben Nyugattal - a diákmozgalmak konzervatív módon, nem pedig forradalmi módon a színvonal növelését, nagyobb követelményeket, nagyobb szigort, és magasabbrendű akadémiai követelményeket várnak el az egyetemtől. A mai diákságnak elege van a semmitmondó kollégiumokból, a semmitmondó előadásokból, a könnyű vizsgákból, a gyerekek tanulni akarnak végre. Tehát itt a színvonalért, a minőségért, a rendért, folyik egy mozgalom. - Tamás Gáspár Miklós említette, hogy a tanerő - az nem kielégítő. Most megtörténhet-e az, hogy azokat a tanerőket, akiket elbocsátottak - politikai okok miatt, nem pedig tudásuk és a tanítóképességük, és színvonaluk miatt — hogy azokat visszahelyezik most újra az egyetemi katedrákra? - A kérdés számomra nagyon kellemes és hízelgő, de ez elsősorban egy politikai kérdés, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a Pedagógusok Szakszervezete, és a Fidesz különféle részben egymást átfedő akciókat kezdeményezett politikai okokból elbocsátott felsőoktatásbeli előadók és tudományos kutatók jogainak helyreállítására. Ez - úgy tetszik - meg fog történni, ugyanis a kezdeményezők között most már olyan csoportok is vannak mint például az Akadémia Filozófiai Intézetének MSZMP-alapszervezete, és feltehető, hogy az 1973. évi, a revizionista marxistákat elítélő párthatározatot visszavonják. Igen ám! Csak hogy azóta sok víz lefolyt a Dunán, és azok az oktatók, akiket annak idején elbocsátottak, jelentős részben külföldön vannak, mint például Heller Ágnes, vagy Szelényi Iván, vagy Márkus György, és olyan fiatalabb nemzedékbeli emberek mint Kis János, Bence György, vagy jómagam - szintén megszokták már, hogy tudományos tevékenységet csak külföldön végezhetnek. - A kapcsolatunkat, a kontaktusainkat a magyar akadémiai élettől réges-rég elveszítettük. Nem tudom, hogy ez gyakorlati értelemben mit jelenthet. Én szívesen tartanék néha órákat a budapesti egyetemen, de ez az okozott kárt aligha teszi jóvá, ugyanis az a nyolc év, amelyet az egyetemen kívül töltöttem, az nem csak az én hiányom, vagy barátaim hiánya miatt volt kedvezőtlen a magyar egyetemi oktatásra. Ez csak egy jele volt egy - a pártvezetés által okozott - válságnak, amely lehetőleg elhallgattatni, háttérbe szorítani kívánta az egész szférát azért, hogy az onnan felbukkanó politikai ellenzékiséggel leszámoljon. Tehát az ellenzékiség megsemmisítésének az volt az ára, hogy ennek a melegágyát: a felsőoktatást, a tudományos kutatást megpróbálták háttérbe szorítani, elhallgattatni. Ez az ami igazán súlyos - nem a mi személyes sorsunk. Még valamit hozzátennék ehhez a dologhoz. A mostani válság Magyarországon, amely a demokrácia kialakulásához vezethet, egy civilizációs válság. Ahhoz vezetett a bizalom megrendülése az intézményekben, hogy a szükséges, az egészséges társadalmi élethez szükséges tekintélybe vetett bizalom szűnt meg. Tehát Magyarországon a közvélemény számára a tudománynak, a kutatásnak, a racionális megközelítésnek a rangja úgyszólván a nullával egyenlő. Az emberekben egy bizalmatlan pragmatizmus, a tapasztalatnak egy gyanakvó felértékelése uralkodott el annak következtében, hogy az áltudománnyal kevert valódi kutatási eredmények félszívvel közzétett eredményei iránt egy jogos bizalmatlanság alakult ki. Egy olyan országban, ahol az empirikus szociológia eredményeit, a közvéleménykutatásokat csak bizalmas dokumentumokból lehetett megismerni, ahol a tudományos kutatásnak a pártvezetés számára kényelmetlen aspektusait el kellett titkolni vagy büntetésekkel kellett háttérbe szorítani, nyilvánvaló, hogy a közvélemény egyszerűen nem hisz a tudomány - és különösen a társadalomtudomány eredményeinek. Ezért a tudományos közösségben a szolidaritás hiánya az elbocsátottakkal szemben annak idején - visszaüt magára az egész tudományra. Tehát az a szerep, amit társadalomtudományok ma betölthetnének, hogy tanácsokat adjanak a bontakozó politikai mozgalmaknak és tájékozódni vágyó állampolgároknak ez ma nem érvényesülhet, és kérdés, hogy egy megújuló felsőoktatás és tudományos kutatás visszaállíthatja-e a tudományt, a szükséges rangját, a kutatás szükséges tekintélyét. - Kérdés: hogy lesz-e még valaha egy olyan magyar közvélemény, amely felnéz a Magyar Tudományos Akadémiára, és nem tartja párt által kinevezett öregurak nevetséges gyülekezetének... Munkatársunk Siklós István telefoninterjúját hallották Tamás Gáspár Miklóssal. +++
1989. március 31., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
MTV2 nézői telefonok
" - Erdélyiné, Gyula, 62-514: Szeretném, amennyiben más néző kérésével ís egyezne kérésem, a Ki fizeti a révészt c. TV-sorozatot szíveskedjenek megismételni.
- 848-441: Nem birom már ki az adás végéig, köszönteni szeretném a Törőcsik művésznőt, akinek hódolója vagyok. Én egy idősebb nagymama vagyok de csodálom őt, még ebben a régi filmjében is. hogy szólnia sem kell, csak a nézésével. Csodálatos. Szeretném Őt köszönteni.
- A folyton folyvást c. műsort ne részletekben adják le, hanem egész filmeket adják le. Pl. úgy mint a Gregory Peck sorozatot. Miért éjjelre kerülnek a jó filmek. Aki reggel kel, az nem tudja megnézni."
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|