|
|
|
|
A Fidesz egy éve
|
(Zsillé Zoltán) München, 1989. április 14. (SZER, Magyar kérdés) - Alapkérdésünk: mi lesz a magyar demokráciával? Pontosabban: lesz-e Magyarországon demokrácia, vagy csak a kommunista hatalom elképzelése szerint, az; egypárti diktatúra új meg új kiadása, egypártirendszer - több párttal, a forgószínpadon gyorsan változó összetételű manökengárdával, akik közül egyesen csak azért lépnek le a színről, hogy gyorsan átöltözve új divatszínekben térjenek vissza? Ez utóbbi megoldás - a hatalom legalábbis ezt szeretné életre hívni -, ha továbbra is egyhatalmi központból irányított, manipulált, korlátozott és engedélyezett, sőt a kifinomodott megosztó ösztön szavára hallgatva még mesterségesen inspirált, szaporított többpártrendszer lesz, az semmit sem oldhat meg, és feltehetőleg csak tovább mélyíti a válságot, amely tetemes részben a nép bizalmi válsága a politikai elittel szemben. A koalíciós idők tanulsága szerint - amelynek Vorosilov Rákosi alakította rendszerét most mintha visszafelé próbálnák meg összetákolni - amíg a demokratikus pártoknak, szervezeteknek, mozgalmaknak semmilyen gyakorlati eszköze nincs, amellyel gyökeresen más programját megvalósítani képesek lennének, egyetlen erősségük politikai tőkéjük: az egyenes beszéd, az elvtelen vagy bármi elvi, de a színfalak mögött zajló alkudozás elutasítása, a jelképesen és szó szerint értett közös ünneplésekről való távolmaradás, mely ünnepeket azok rendezik, akik az országot mai gyászos helyzetbe hozták. Az immár jelentős taglétszámú szervezetek közül sokak véleménye szerint a legkövetkezetesebb, a legérettebb, a már születésekor. határozott politikai arculatát nemrégiben ünnepelt egyéves születésnapjáig épségben és jó erőben megőrzött Fidesz. Talán ők azok, akiknek leginkább sikerült meghirdetett demokratikus elveiket a szervezési gyakorlatukban is érvényre juttatni. Hogy szándékait a Fidesz kellő világossággal tudta megfogalmazni, azt mutatta és mutatja a hatóságok meg-megújuló heves érzelmi kirohanása is, amellyel minduntalan rárontanak. Egy rendőrhöz fordulva a Fidesz egyik Szóvivője, Fodor Gábor erre így kérdezett rá: - Miért utálják maguk annyira a Fideszt? Választ ugyan nem kapott, de az ügyek állásából, amelyben e két alakulat valahol az ellentétes pólusokon helyezkedik el, sokat megértett egy kollégája, aki elpanaszolta, hogy manapság gyakran fasisztázzák le őket. A Fidesz küzdelmes egy évére ifjúsági szerkesztőnk, Antal János tekint vissza: - Biztosan hosszú időre megbélyegzett emberré válnék, ha feltenném azt a meglehetősen ügyetlen, de kézenfekvő kérdést, hogy milyen érzés ma Magyarországon fiatalnak lenni. Pedig azt hiszem, ezt semmiképpen sem tudom megkerülni. Tényleg, milyen érzés is a mai Magyarországon fiatalnak lenni? Már hallom is az ilyenkor szokásos fordulatot. Na nem azt, hanem egy másikat, amit a megkérdezett talán tanácstalanságban visszakérdez: mihez képest? És igaza van, igaza lenne mert csak úgy általánosságban nem érdemes, nem lehet, sőt nem is szabad társadalmi, gazdasági, szellemi folyamatokról beszélni. A ködösítés, a mellébeszélés, a tudálékos zagyválkodás ideje lejárt. Javaslom tehát, ha már egy ilyen kérdést felteszek, ragadjunk ki egy időszakot - lehetőleg rövidet -, és ne valami látlelet, majdhogy azt nem mondtam, kórkép felállításán törjük fejünket, hanem elégedjünk meg azzal, hogy vázolunk egy folyamatot, teszem azt az elmúlt esztendő változásait. Milyen érzés ma Magyarországon fiatalnak lenni? - ez volt tehát az alapkérdés. Hirtelen megközelítésben két választ is adhatok: Az egyik: a mai Magyarországon jó fiatalnak lenni. A másik: a mai Magyarországon nem jó fiatalnak lenni. Hogyan? - kérdezhetne vissza a hallgató. Hát hogy folyhatna egyszerre egyetlen csapból a hideg- és a melegvíz? - Mindjárt megmagyarázom. Jó fiatalnak lenni. Legalábbis jobb, mert a változások, az utóbbi 12 hónapban tapasztalt változások új kötődéseket teremtettek a fiatalság számára, tisztult a közösségteremtő igyekeztet gúzsba kötő zavar, és egyben rossz, mert..., de nem tudom ezt feltétlenül fontos lenne-e részleteznem. Talán elég annyit elmondani: jövőtlenség-érzettől, kilátástalanságtól ritkán szenvedett annyit a fiatal nemzedék Magyarországon, mint a mai. Most ideje bevallanom egy turpisságot: erre a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezetőre csak azért volt szükségem, hogy előkészítsem a terepet a tulajdonképpeni tárgynak, hogy lefektessem a síneket a lassan elgördülő mondatvagonok előtt. Hadd legyek kicsit fennhéjázó: rendező pályaudvart építek, és jó tudni, melyik a helyes, és melyik a helytelen irány. A továbbiakban a Fideszről lesz szó, arról az ifjúsági csoportosulásról, azokról a fiatalokról, akik az elsők között küzdöttek le azt tanácstalanságot, amely a közélet küzdőterén elfogja a politikai technikákban járatlan halandót. A Fiatal Demokraták Szövetsége úgy robbant be a magyar nyilvánosságba, mint egy Grimm-meséi fordulat, mint egy, a megváltó csók után feleszmélő Csipkerózsika, azzal a különbséggel, hogy a mesebeli Csipkerózsika örömünnepre ébredt, és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. A Fideszt viszont színre lépése után újra a bajt hozó rokka mellé akarták ültetni, hadd szúrja meg az ujját, hadd aludjon el mégegyszer 100 esztendőre. Mint egy antimese. Hogy szót szóba öltsek, mindez a szövetség megalakulása után, vagyis 1988. március 30. után pár nappal történt, amikor az aggódó rendőrhatóságok pár szavas játékos fenyegetésben részesítették a szövetség szervezőit: Andrássy Miklóst, Csaba Ivánt, Kövér Lászlót, Orbán Viktort és Rácz Andrást. Egy dologról azonban elfeledkeztek: ők nem tették fel a mi alapkérdésünket: jó-e fiatalnak lenni? Ez a mulasztás juthatott később a rend éber őreinek eszébe, amikor valamivel később személyes találkozóra invitálták a szervezőket, baráti csevegésre, de ahogy én hallottam, nem kávéscsészék zörgésétől volt hangos az őrszoba. A mese ezen ponton realista lendületet vesz, vagyis a Fidesszel kapcsolatos hivatalos megnyilvánulások hirtelen ingerültté, rosszul titkoltan is ellenségessé válnak. Igaz, vannak akik így, utólag ezt a jelenséget legszívesebben a vezető pártfuncionáriusok epeműködésének zavaraival magyaráznák meg. Lett most már megfeneklett a kishajónk. Mégpedig a glasznoszty- zátonyain. No, de ne vágjunk az események elébe. Még mindig a rosszindulatú, legjobb esetben is fanyargó hivatalos megnyilvánulásoknál tartunk, ezek közül is Fejti György tavaly májusi szavai 'ragadtak meg igazán, amikor a Központi Bizottság titkára kijelentette - hadd idézzem: "Magyarországon úgy alakult, hogy egypártrendszer van, és a politikai intézményrendszer továbbfejlesztése során is az egypártrendszer keretei között keressük a megoldást. Ebből adódóan ennek az egy pártnak jelenleg egy politikai ifjúsági szervezete van, más ifjúsági politikai konstrukció nem létezik" - mondja ezt Fejti György a Fidesz megalakulása után több, mint egy hónappal. Ilyenkor mindig egy vicc jut az eszembe, pontosabban csak a csattanója: hogy is hívják azt a madarat? Csakhogy én tudom a választ: azt a madarat struccnak hívják. Az egy hosszú nyakú futómadár, és jó szokása szerint a hirtelen felbukkanó veszedelem elől a laza anyaföldbe fúrja a fejét. Az ellentmondást nemi tűrő kinyilatkoztatásokat hosszú hónapokig tartó csend követi. Szinte magam előtt látom a hazai sajtó vezérlőpultja előtt ülők arcán terjengő csendes bojkotthangulatot, hiszen a Fidesz neve hosszú ideig nem jelenik meg nyomtatásban. A XX. századi ördögűző hagyományok újjáéledésének lehettünk tanúi: nincs, elfogyott, talán holnap tessék - íme a hazai információkereskedelem és az információkereslet tegnapi viszonyának rövid természetrajza. A Fidesz azonban nem hatódott meg ennyi törődés láttán sem, hanem tovább dolgozott, tovább építette magát sejtről-sejtre, mint az okos növények. Szép lassan, szinte észrevétlenül meghódította az egyetemeket, gyökeret vert a munkásfiatalok között és vidéken is. A mozgalom tehát országossá terebélyesedett. Körülbelül fél év telt el ebben az építő igyekezetben. Elérkeztünk tehát 1988. októberéhez. A Fidesz a nagy dobásra készül: első kongresszusát rendezi a városligeti Jurta Színházban. Sok mindent kell megtárgyalni, meghányni-vetni. Össze kell állítani a végleges programot, meg kell fogalmazni a szervezeti szabályzatot, tehát úgy alakul, hogy a kongresszus csak két nekifutásra tudja elvégezni munkáját. Az eredmény azonban magáért beszél. Hivatalos berzenkedés ide, itt-ott elejtett fenyegető megjegyzések oda, a Fidesz az ország egyik legnagyobb hatású szervezetévé nő: az esztendő fordulójára csaknem 60 csoport csatlakozik a szövetséghez és körvonalazódik a Fidesz igazi arculata. Erről - vagyis szándékaikról, elképzeléseikről - világos képet nyerhetünk a kongresszus által elfogadott alapító nyilatkozatból, ahol a fiatal demokraták kijelentik: "A kezdeményezés célja új, önálló és független ifjúsági szövetség létrehozása, amely tömöríti a politikailag aktív radikális, reformer ifjúsági csoportokat és egyéneket. Úgy gondoljuk, hogy jelenleg az ifjúság tényleges politikai tagoltsága és ennek szervezeti megjelenítése között szakadék tátong. A Fiatal Demokraták Szövetsége létrejötte az első lépés lenne e szakadék áthidalása érdekében". A Fidesz kongresszusa után megnyílni látszanak a hazai tömegtájékoztatás eldugult csatornái, és egyre több hír jelenik meg a szövetségről, ami persze nem azt jelenti, hogy a hivatal korábbi magatartása is megváltozott volna. Beszédes példája ennek Berecz Jánosnak, á Politikai Bizottság - most már csak volt - tagjának évvégi, Újpesten elhangzott beszéde. A sajtó ezt a beszédet nem közölte, és nem valamiféle visszájára fordult kontraszelekció miatt nem tette ezt, hanem mert a beszéd az MSZMP berkein belül hangzott el, tehát a konspirációs jelleg megkövetelte a titoktartást. MSZMP - kontra glasznoszty = 1:0. Berecz János tehát a következőket mondotta Újpesten, valószínűleg nemcsak a maga nevében, s erre utalhat a véletlenül többes szám első személyben elejtett mondata is. - Imígyen szóla Berecz János: "A Fidesz-t én ellenzem. Megmondom őszintén azért, mert programtervezete restaurációs polgári, kapitalista program. Azzal a programmal itt együttműködni nem lehet." Ezt közöltük is, meg is mondtuk nekik. Nem teljesen egységes az ilyen jellegű megítélése, én ebben radikális és majdnem szélsőséges vagyok, éppen azért, mert ilyen programot elviselni nem lehet, meghirdetni meg különösen nem lehet. Tehát a bejegyzésre való törekvés időszakában tiltani kell, vagy megfelelően átalakul programja és akkor lehet párbeszédet folytatni vele." Nem az én feladatom, hogy Berecz János mondanivalója fölött elmélkedjem, no meg ahogy mondtam, én különben is csak egy folyamatot szerettem volna vázolni. A kérdés viszont még mindig kérdés marad: milyen ma Magyarországon fiatalnak lenni? Válaszolni azonban aligha tudok, és tisztában vagyok azzal, hogy többen becsapva érzik majd magukat emiatt. A körülményeket hívhatom csak segítségül. A folyamat ugyanis, amit felvázoltam, még korántsem ért véget: demokratikus akarat birkózik a fedezet nélküli hatalom gyúrta góliáttal a magyar közélet szorítóiban, és ez a játszma még nem dőlt el. Jól érzi magát az a fiatal, aki maga is szorítóba száll, hogy a régi, de mindeddig érinthetetlen mumusokkal összemérhesse erejét, és tudja, hogy csak ő győzhet. Mert ő az igaz. És rosszul érzi magát, ha mégsem ő távozik győztesen. Ha szabálytalan gáncsok következtében földre kerül, és rászámol a nem mindig pártatlan bíró. Mert még ez is előfordul. Sőt, előfordul, hogy társai is cserben hagyják a mérkőzés előestéjén, hogy sok hamis gyanú mérgezi az edzés, a felkészülés fontos időszakát, mert a bajnok babérjaira többen is igényt tartanak. Pedig bajnok csak egy van, és mivel itt mégiscsak csapatjátékról van szó, s egy csapat lesz a bajnok. A Grimm testvérek ugyan másként írták meg ezt a mesét: náluk egy magányos hős csókolja új életre Csipkerózsikát. Az viszont sehol nincs megírva, hogy az elvarázsolt kastélyba ne mehessenek be többen is. Hárman, háromszázan vagy akár háromszázezren is. És ha már egyszer ott vannak, csókolják végig 40 éve szunnyadó Csipkerózsikánkat, biztos, ami biztos alapon. +++
1989. április 14., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|