|
|
|
|
|
|
|
|
OS:
A Baloldali Alternatíva nyilatkozata a pekingi eseményekről
"A kínai események is jól mutatják, hogy sztálinizmus és reform
nem ellentétes, automatikusan nem zárja ki egymást, és a
reformsztálinista bürokrácia a fegyveres brutalitás eszközét is
hajlandó bevetni a tömegekkel szemben, ha úgy látja, hogy hatalmát
reformkísérletekkel nem sikerül átmenteni."
SZER, Világhíradó:
A román titkosrendőrség módszerei
"Dinescu sorsát éppúgy homály fedi, mint Dan
Desliu költőét, akit éhségsztrájkja miatt állítólag bevittek a 9.
számú bukaresti elmeklinikára, a pszichiátriai kínzás hírhedt
fellegvárába. Akár kitelepítéssel, akár kínzással, alkalmasint a
volt román kémfőnök, Pacepa által leírt különleges radioaktív
börtöncellával, amelyben a fogoly rövid idő alatt rákot kap, a
kondukátori államgépezet továbbra is sikeresen elnémít mindenkit,
aki kitáncol a sorból."
|
|
|
|
|
|
|
Lengyel változások
|
München, 1989. június 9. (SZER, Kelet-európai szemle) - Választott a nép Lengyelországban. Az adást Bárdy István szerkesztette. Nagy választási győzelmet aratott a Szolidaritás. Június 4-ikén, épp azon a vasárnapon, amikor Pekingben védtelen diákok ezreit géppuskázta le a kommunizmus, Lengyelországban a nép, a választópolgárok mértek csapást a hatalomra, megleckéztették a rendszert. Szabad választásokról a szó igazi értelmében kezdettől fogva szó sem volt. A kerekasztal, a Szolidaritás elfogadta a hatalom kikötését, hogy hatalmát semmilyen körülmények között nem adja le - idézőjelben - szabad választásokat rendeznek ugyan, de csak azzal a feltétellel, hogy a mandátumok egy bizonyos hányadát, konkrétan a mandátumok többségét fenntartják a párt jelöltjeinek. Még pontosabban abban állapodtak meg, hogy az új törvényhozásnak két háza lesz, a parlamenthez hozzájön az újonnan kreálandó szenátus, amelyben az ellenzék szabadon képviseltetheti magát, akár az összes mandátumot megszerezheti, nem úgy azonban a parlamentben, ahol a mandátumok 65 százalékára csak a párt állíthat fel jelölteket. Kikötötte a rendszer azt is, hogy tényleges döntéseket csak a parlament, a Szejm hozhat, a szenátus azonban csak ajánlásokat tehet. Ehhez jött még, hogy a szenátusnak vétójoga lesz ugyan, csakhogy vétója csak akkor érvényes, ha a parlament nem szavaz bele, mégpedig kétharmados többséggel. A szenátus 100 tagú, a Szejm 460 képviselőből áll, és ebből a 460-ból 299 csakis a párt embere, vagy társutasa lehet. Ez volt az ára a Szolidaritás újraengedélyeztetésének. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Lengyel választások 1. folyt.
|
Ez a kompromisszum volt a június 4-iki választások alapja, de a rendszer minden elővigyázatossága ellenére elszámította magát. Kiderült, hogy még akkor sem játszhat büntetlenül a tűzzel a szabad választások 40 éven át lepalackolt szellemével, ha az ellenzéktől előre kicsikarta és jogszabályokkal is biztosította a parlamenti mandátumok kétharmados többségét. Még mielőtt Varsó közzétette volna a választások hivatalos végeredményét, a Szolidaritás azt közölte: a 100 tagú szenátusban a Szolidaritás 92 mandátumot - 8 híján tehát valamennyit - megszerezte, a Szejmben pedig a 161 szabadon választható mandátumból 160-at. A jelek szerint csupán 9 Szolidaritás-jelöltnek kell indulnia a második fordulón, a rendszer jelöltjei közül ezzel szemben csaknem valamennyinek. Kis híján ez majdnem ugyanaz, mint a kommunista rendszerek választási színjátékában megszokott 99.99 század százalékos abszolút többség, csak éppen ellenkező előjellel. A párt elképesztő vereségének méreteire jellemző, hogy jelöltjei közül jóformán senki sem kapott 10-15 százaléknál többet, a Szolidaritás jelöltjei viszont rendre megszerezték a szavazatok 60-80 százalékát. Tovább súlyosbítja a rendszer vereségét, hogy kibukott az egész úgynevezett országos lista, az a 35 kommunista politikus, aki a rendszer élgarnitúráját képezi, köztük van például maga Rakowski miniszterelnök is. Ez azért különösen súlyos, mert Varsó minden körülmények között biztosítani akarta 35 főkáderének a parlamenti széket. A kerekasztal-kompromisszumon ezért még külön ki is kötötte, hogy az úgynevezett országos lista jelöltjeivel szemben nem szabad ellenjelölteket felállítani. Ők automatikusan bekerülnek a Szejmbe, ha megkapják a szavazatoknak legalább ötven százalékát, amihez még azt is tudni kell, hogy aki szavazócéduláján nem húzta ki az országos listán szereplő jelöltek nevét az - így a szabályok - máris rájuk szavazott. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
|
|
- Lengyel választások 2. folyt.
|
A rendszer biztosra vette, hogy a zömmel reformer színekben futó országos lista jelöltjei mind, vagy legalábbis zömmel bejönnek, már csak azért is, mert azt hitte: az átlag szavazónak bizonnyal nem jut eszébe, vagy ha eszébe is jut, nem veszi magának a fáradságot, hogy a kormány legfontosabb jelöltjeit mind kihúzza. Számított a Szolidaritás - legalábbis hallgatólagos - támogatására is, amit részben meg is kapott. Arra viszont nem gondolt, hogy a Szolidaritás kompromisszum-ellenes szárnya vállvetve a többi, a kommunistákkal való paktálás mindennemű formáját ellenző politikai csoporttal arra fogja felhívni a lakosság figyelmét: akinek elege van a rendszerből, mindenekelőtt az összes kommunista jelölt nevét húzza át. A választások előestéjén emiatt a rezsim vad kirohanásokat intézett a számításait megzavarók ellen, a kerekasztal megállapodások felrúgását emlegette - csakhogy ekkor már késő volt. És amikor eljött június 4-ike végleg kiderült, hogy mennyire veszélyes dolog a demokráciának, szabad választásoknak még csak a tettetése is. A választók komolyan vették, és az országos listán szereplő kormánytagok, fő funkcionáriusok nevét rendre kihúzták. Olyannyira, hogy a kommunista krém tagjai egyetlen választókörzetben sem kaptak 25 százaléknál több szavazatot, másszóval éppen ők nem kerültek be a Szejmbe, mert ehhez a szavazatoknak legalább 50 százaléka lett volna szükséges. Az által, hogy a rendszer kikötötte: az országos listával szemben nem indulhat ellenjelölt, a Szolidaritásnak akart vermet ásni, de maga esett bele. Legfontosabb jelöltjei egyszer és mindenkorra kibuktak, nem indulhatnak a választások június 18-ikai második fordulóján sem. Aminek első következménye az, hogy a 460 tagú Szejmben - legalábbis egyelőre - mégsem lesz meg a rendszer előre betervezett, a Szolidaritással kialkudott kétharmados többsége. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
|
|
- Lengyel választások 3. folyt.
|
Meglepő módon az első fordulóban sem mentek el annyian szavazni, mint a kormány, vagy a Szolidaritás remélte. A szavazásra jogosultaknak csupán 62 százaléka, mintegy 17 millió szavazó járult az urnákhoz. Vidéken ez az arány még alacsonyabb volt, alig érte el a 40-50 százalékot. Ennek oka egyrészt a lengyelek történelmi tapasztalataiban, másrészt abban keresendő, hogy a Szolidaritás vezetősége gyakorlatilag előre megállapodott a hatalommal a választások végeredményében. A lengyel nép nem felejtette el 1981. december 13-ikát, a munkásmozgalom vaskézzel való letörését, betiltását alig egy évvel azután, hogy a rezsim aláírásával szentesítette a Szolidaritás működését. Sokakban él az a tudat, hogy a kommunistákkal nem lehet egyezkedni, nem lehet velük szerződéseket, megállapodásokat kötni, mert csak nyomás alatt, végszükségben írják alá azokat, de mindez csak taktika, amit az első adódó kanyarban felrúgnak, megszegnek, lábbal tipornak. Éppen ezért a lakosság jelentős hányada, mintegy 40 százaléka csak színjátéknak, nem pedig szabadnak tekintette a választásokat, és nem ment el szavazni. Számos ellenzéki párt és csoport választási bojkottra hívta fel a lakosságot, hangsúlyozván, hogy nem lehet megbízni abban a Szolidaritásban, amely leül a rezsimmel tárgyalni. Sem a lakosság, sem az ellenzék bizalmát nem fokozta, hogy a Szolidaritás úgynevezett polgári bizottságába - értsd: választási listájára - csak öncenzúrázottnak mondott jelöltek, olyanok kerültek be, akiket a rezsim többé-kevésbe elfogadhatónak tartott. Ez ellen még a Szolidaritás berkeiből is többen tiltakoztak, nem csupán a fiatal, a rezsimmel szemben semmiféle megértést nem tanúsító munkások, az utóbbi hetek tüntetéssorozatait szervező diákok, hanem például az agrárszolidaritás aktivistái, akik vidéken saját jelöltet indítottak az úgynevezett Walesa-lista ellen. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Lengyel választások 4. folyt.
|
A Szolidaritás saját jelöltje Alexander Hall(?) - aki az Ifjú Lengyelország Mozgalom vezetője is egyben - lemondott jelöléséről, amikor kiderült, hogy a Szolidaritás még azokkal az ellenzéki csoportokkal sem volt hajlandó együttműködni, akik ezt önként felajánlották, sem a Kereszténydemokrata Munkáspárttal, sem a Független Lengyelország Szövetségével. Több helyütt is, például Krakkóban ellenjelöltet indított a Szolidaritással szemben a Lengyel Munkásvédelmi Bizottság és a Független Lengyelország szövetsége, de vajmi kevés eredménnyel, mindenütt a Szolidaritás győzött. Hogy a Szolidaritás most koalícióra lépne a kormánnyal, ez volt az első, amit a szabad szakszervezet visszautasított. Nem vétlenül, hisz ez esetben a rendszer minden bűnét, minden hibáját rá lehetne kenni, és megoldani még sem tudna semmit, hisz a gazdasági katasztrófából csakis egyetlen kiút van, az, ami minden demokráciában a legtermészetesebb lenne egy ilyen választási vereség után, hogy a kormány lemond és a párt abbahagyja a kommunizmust. Ez azonban aligha várható. És ezért vegyül - amint az Adam Michnik kommentálta - nem kis üröm a Szolidaritás történelmi győzelmébe. Ne feledjük, hogy geopolitikai helyzetünk semmit sem változott. Nem változtak azok sem, akiknek továbbra is a kezében van a karhatalom. Reformok ide, reformok oda, a reformbarát Szovjetunióban, a reformbarát Kínában dördültek el a pekingi, grúziai sortüzek. +++
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|