|
|
|
|
Kelet-Európa és Magyarország
|
Washington, 1989. január 25. (Amerika Hangja) - A nagy múltú New- York-i szabadegyetem News School két tanárának tanulmányát mai sajtószemléjében Krizsán Miklós közreműködésével Csernus Ákos munkatársunk ismerteti. Kelet-Európa háború utáni története Jaltával kezdődik, amely több volt mint Roosevelt, Sztálin és Churchill történelmi jelentőségű találkozója a Krím-félszigeten - írja a szerzőpár a tanulmány elején, és megállapítja: "Egyesek helytelenül úgy értelmezik, hogy a háború nyertesei a tartós béke feltételeit akarják megteremteni a csúcstalálkozón. Holott a jegyzőkönyvek azt bizonyítják, még csak nem is kerültek komolyan szóba egy békeszerződés alapelvei. A találkozó résztvevői egyszerűen a győztesek akaratának megfelelően próbáltak a világnak új formát adni. Önhatalmúlag valamiféle nagyhatalmi világkormányt szándékoztak létrehozni." Sztálin viszont elejétől fogva úgy kezdte Jaltát értelmezni, hogy ezzel szabad kezet kapott Kelet-Európában. A kelet-európai népek véleményét ugyanakkor senki sem kérte ki. Heller Ágnes és Fehér Ferenc az elmúlt időszakra visszatekintve tanulmányában a megállapítja: "A szovjet uralom alá került Kelet-Európa történetét ténylegesen egy Jalta ellen lezajló forradalomnak lehet tekinteni, és nemcsak az időnként lázongó kelet-európai nemzetekre utalunk. De több kommunista vagy baloldali kormányra is, amelyek nyíltan vagy közvetve Jalta ellen fordultak. Mint Tito volt jugoszláv elnök kormánya 1945 óta, meg Nagy Imre rövid életű kabinetje az 1956-os forradalom alatt, amely kikiáltotta Magyarország semlegességét. Vagy pedig az albán kormány és bizonyos mértékig Romániában Ceausescu rezsimje." Heller és Fehér az amerikai folyóiratban megjelent cikkében a Jalta ellen folyó forradalomnak négy különböző fázisát különbözteti meg. A Jalta ellen indított küzdelemben 1945 és 1948 között a nem kommunista pártok álltak az élvonalban. A nem kommunista pártoknak, azonban a legkisebb esélyük sem lehetett a győzelemre. Ezek a nemzeti, nacionalista csoportosulások nem rendelkeztek megfelelő tapasztalattal. Emellett alig volt, vagy egyáltalán nem volt hajlandóságuk arra, hogy az országhatáron túlra is kiterjesszék a politikai küzdelmet, és szövetségeseik sem voltak. A kelet-európai nacionalista erőknek a háború alatt tanúsított magatartásuk következtében nem volt különösebben jó a hírük. Egyesek közülük együttműködtek Hitlerrel, és talán még ártalmasabb volt a számukra, hogy a társadalomról alkotott elképzeléseik a végletekig elavultak, és konzervatívok voltak. A háború után tartott első szabad választások eredménye ellenére a szerzőpár azt állítja: "A kelet-európai térség mintegy 100 milliója lakója alig várta, hogy reformokat vezessenek be országa modernizálására, és e tekintetben a kommunistákban több reményt látott mint a liberális, és konzervatív pártokban. Sztálin könnyűszerrel kialakíthatott egy mesterkélt geopolitikai egységet. Az úgynevezett Kelet-Európát olyan nemzetekből, amelyeknek nem volt közös történelme, közös politikai vagy kulturális öröksége vagy vallásos egysége. Csak egy ország, amely ellenállást tanúsított, Jugoszlávia. A kelet-európaiak Jalta- ellenes küzdelmének 1953 és 1956 között volt a második szakasza." A jaltai rendezés elleni küzdelemnek - a legfőbb lázadó - Jugoszlávia állt az élén, amelyet később Hruscsov pártfőtitkárnak desztalinizálási kampánya során kellett rehabilitálnia. A jugoszláv vezetőség azonban egoista reálpolitikát folytatott ahelyett, hogy a Jaltai Egyezménnyel kapcsolatban komolyan stratégiai kérdéseket vetettek volna fel Belgrádban. Tito ellenfelei ellen rendezett jelentéktelen vendettákkal voltak elfoglalva. A Jalta-ellenes küzdelemnek rövidesen Magyarország és Lengyelország vette át a zászlaját. Annak ellenére, hogy a lengyel és a magyar mozgalmat nem időzítették, mindkettő 1956 októberében ért tetőpontjára. A két országban azonban teljes mértékben elütő volt az események lefolyása. A magyar forradalom egy koalíciós kormány vezetésével frontális támadást jelentett Jalta ellen. Különösen, amikor a Nagy-kormány kilépett a Varsói Szerződésből, és tömbönkivülinek minősítette Magyarországot. Lengyelországban az új kormány annak ellenére, hogy Gomulka nemzeti, kommunista frakciója túlsúlyban volt benne, meg volt győződve arról, hogy a szovjet vezetőség számára Lengyelország feletti hatalma jelenti Jalta lényegét. Így a lengyelek rendkívüli óvatosságot tanúsítottak, hogy át ne lépjék a Rubicont. Moszkva lassanként megint megerősíthette Lengyelország feletti ellenőrzését. Az 1956-os magyar forradalom leverésétől egészen Brezsnyev haláláig a Jalta-ellenes mozgalomnak nagyjából befellegzett. A mozgalomnak ráadásul méltatlan bajnokai is akadtak. Enver Hodzsa személyében például, aki Albániában hermetikus lezárt határok köré őrizte meg a sztálinista rezsimet, és Ceausescu Romániája, amely óvatosan Jalta- ellenes nacionalista retorikával igyekszik kompenzálni a román középosztályt sztálinista politikájáért, és csakugyan rossz gazdaság irányításáért. A szerzők szerint erősen vitatható, hogy az 1968-as "prágai tavasz" egyáltalán a Jalta-ellenesen kelet-európai mozgalmak közé sorolható. Brezsnyev természetesen a Jaltai Egyezmény megsértésének tekintette, és a csehszlovák liberalizálási kísérletet Jalta-ellenes forradalomként tiporta el. Ténylegesen magát a Jaltai Egyezményt egyedül Brezsnyev sértette meg. A Jalta-ellenes Kelet-Európa mozgalomnak most bontakozik ki a negyedik szakasza méghozzá meglehetősen bonyolult körülmények között - hangsúlyozza Fehér Ferenc és Heller Ágnes. Lengyelország máig sem nyugodott meg. Románia továbbra is engedetlenséget tanúsít annak ellenére, hogy a román vezetőséget az országban uralkodó terror és éhínség miatt népfelkelés veszélye fenyegeti. Jugoszlávia alkotmányos és társadalmi válsággal küszködik, amelynek kimenetelével kapcsolatban Moszkva sem lehet közömbös. Kelet-Európa épp úgy alanya, mint tárgya a hatalmi játszmának. Ha a játszma eldől lehet, hogy Európa térképe is változni fog. Ahhoz, hogy érthetőbbé váljon előttünk a gorbacsovi stratégia, számolnunk kell az ellentmondásokkal terhes irányzatokkal és az egész politikai panorámával. Egyesek minden bizonnyal emlékeznek még Churchill brit miniszterelnök szavaira, aki kijelentette, hogy nem hajlandó elnökölni a brit birodalom szétesése felett. Hasonlóképpen Gorbacsov sem szeretné megérni azt a napot, hogy a szovjet gyarmat- birodalom és a jaltai rendszer szétesése felett kelljen elnökölnie. Ellentétben Brezsnyevvel azonban arra sem hajlandó, hogy a jaltai rendezés határát átlépje. Az afgán háborút ezért fejezi be. A gorbacsovisták továbbra is keresik a mágikus formulát, amellyel kijelölhetnek egy új stratégiát, ahogy Sztálin is talált fedőnevet Kelet-Európa szovjetizálására, amikor népi demokráciának minősítette a leigázott népeket. Hruscsov szocialista közösségnek nevezte a desztalinizálás alatt álló, de továbbra is szovjet uralom alá kényszerített térséget. Hruscsov épp úgy mint Gorbacsov egy olyan időszakban került hatalomra, amikor Kelet-Európa válsággal küszködött. Jelenleg legfeljebb három ország van, ahol a válság hatása kevésbé érezhető: Albánia, Bulgária és Kelet-Németország. Csakhogy lényeges különbség van az 50-es évek és a 80-as évek válságai között. Ezzel Gorbacsovnak is tisztában kell lennie, ha koherens politikát akar kialakítani. Hruscsov idejében az összes kelet-európai ország belső válsággal küszködött, amely egy és ugyanazon okra volt visszavezethető, a sztálinista terror, és egy teljesen irracionális gazdaságvezetés kihatásaira. Így bizonyos mértékig indokolt volt az egyszerű és uniformizált intézkedések bevezetése. Hruscsov sztálinista módszerekkel próbált desztalinizálni. Politikájával majdnem szétrobbantotta a Sztálin-birodalmat. Gorbacsovnak látnia kell, hogy a jelenlegi kelet-európai válság csak annyiban tekinthető általános válságnak, hogy a térségnek űgyszólván az összes országában felütötte a fejét. Számolnia kell azzal is, hogy a válságoknak más és más oka van a különböző országokban, és hogy melyikben mikor állt meg az idő. Albánia a sztálinista 50-es években rekedt meg, Csehszlovákia befejezetlen desztalinizálási kísérletével a 60-as években épp így Magyarországnak, Jugoszláviának vagy Lengyelországnak más és más jelene van. A válságok jellege sok tekintetben elüt egymástól. A szerzők igyekeznek felmérni a különböző kelet-európai országokban előállott válságos helyzetet, és Magyarországgal kapcsolatban megállapítják: "Magyarországon a vezetőség, amely eleinte nemcsak hogy realisztikus volt, hanem meglehetősen óvatos is. Évtizedekkel ezelőtt vezette be mezőgazdasági reformjait, és egyben szélesebb körű gazdasági változásokat ígért. De amikor ezek megvalósítása elodázódott, a magyar vezetés elvesztette önmérsékletét. Kompenzációképpen bátorítani kezdte a korlátok nélküli fogyasztást, amelyhez a hazai termelés nem szolgálhatott alapul. Mindennek az az eredménye - egyrészt az lett - hogy első ízben egy kelet-európai országnak is - per capita - annyi adóssága lett, mint egy latin- amerikainak. Másrészt a magyar vezetés, amely mérsékelt strukturális reformok bevezetése helyett a fogyasztás fokozásával igyekezett magához édesgetni a népet, eltékozolta a nehezen szerzett politikai hitelét. Harmadszorra, de ami talán a legfontosabb a magyar közéletnek a reménytelenség lett a jellemezője, és akár felülről, akár alulról javasolnak reformokat a nép már nem fűz azokhoz reményt. Forradalom előtti helyzet állt elő, amelynek azonban egyelőre még nem mutatkozott be a főszereplője." A májusi pártkonferencia eredményei máris nyilvánvalóak, amennyiben a párt legfelső vezetőségében, Politikai Bizottságában és titkárságában egyetlen személy sem maradt azok közül, akik részt vettek az 1956-os forradalom eltiprásában - írja Heller és Fehér az esszéjében. Többeket ezek közül még a Központi Bizottságból is kiszorítottak. Ez lehetőséget nyújt ahhoz, hogy visszaállítsák Magyarország forradalmi, demokratikus és történelmi folyamatosságát. Tehát, hogy rehabilitálják a magyarok legragyogóbb forradalmát. A változás emellett nagymértékben a párttagság nyomására történt, amely a maga részéről a szélesebb tömegek állandó nyomásának van kitéve. A változás nem a pártvezetőség úgynevezett bölcs, és nagylelkű engedményeinek eredménye volt, és nem csak egyszerűen felülről hozott reform volt. Ezt Grósz Károly főtitkárnak is el kellett ismernie, aki egy határozott politikai fiziognómiával nem rendelkező középutas. Igazi reformerek vannak a Központi Bizottságában és a titkárságban. Olyan politikus, akik nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították, hogy elkötelezetek magukat a reformok mellett. Ha félénken és zavarosan is, de egyesek félre nem érthető módon párton belül is és kívül is pluralizmust követeltek, és az emberi jogok ügyét is emlegették, ami régebben eretnekségnek számított, és ami még fontosabb: a magyar társadalmat bátorították önszervezésre és a viszonylagos autonómiára, amelyet a magyar ellenzék már jó évtizede sürgetett. Fehér Ferenc és Heller Ágnes cikke második része ismertetését holnapi adásunkban folytatjuk. +++
1989. január 25., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|