|
|
|
|
A Kádár-korszak megítélése
|
--------------------------
München, 1990. december 8. (SZER, Nyitott szemmel) - Hanák Tibor jegyzete:
Röviddel ezelőtt még az 1956-os magyar forradalom volt a politikai és erkölcsi vízválasztó a magyarság gondolkodásában. A demokratikus korszak beköszöntése óta a Kádár-rendszer megítélése kapott hasonló szerepet - ha talán nem is akkora súllyal, mint korábban 1956. Sokan feszegetik: kinek milyen szerepe volt a kádárizmus idején; hol állt, élvezte-e a rendszer kegyeit, milyen szerepet vállalt a különböző ügyekben, tiszta kezű maradt-e, vagy - önszántából és karrierizmusból - még a szükségesnél is mélyebbre nyúlt a kloákába...
Ezektől a kérdésektől nem független az az átfogó probléma, hogy milyen természete volt egyáltalán a Kádár-korszaknak; hogy ezt miként kell megítélni. El kell-e fogadni történelmi szükségészerűségnek, a lehető legkisebb rossznak, vagy az akkori adottságokban az egyáltalán lehetséges, legjobb politikai változatnak...? Egyesek - bizonyára nem személyes motívumok nélkül - mentegetik Kádár Jánost és munkatársait. Úgy állítják be: még örülhet a magyarság, hoggy nem kapott a nyakába egy bosszúálló vagy szélsőségre hajló kommunista politikust. Mások viszont elmarasztalják Kádárt, nem csak az 1956 utáni megtorlásokért, hanem azokért a gazdasági és morális állapotokért is melyeket maga mögött hagyott - tehát azért a súlyos örökségért melyekkel jelenleg is küszködünk.
A két kérdés és témacsoport összefügg egymással: hiszen ha valaki Kádárról azt tartotta, hogy a szovjetek által megszabott helyzetből megpróbálta a magyarság számára kihozni a lehető legtöbb előnyt és elhárítani számos hátrányt, akkor szinte logikusan következik ebből, hogy nem látott abban semmi elvetemültséget ha becsatlakozik a rendszer hasonló szándékú építői közé. A Kádár-rendszer megítélése összefonódik a személyes részvétel és az egyéni sors alakulásával.
Ebben a században legalább ötször volt lehetősége a magyarnak rossz oldalra állni. Mellőzve a részleteket, sorsdöntő kihívást és döntési kényszert jelentett 1919-ben a Tanácsköztársaság, majd az ellenforradalom, és a két világháború közötti idő végén a hitleri borzalom. (folyt.)
1990. december 8., szombat
|
Vissza »
|
|
Kádár-korszak megítélése - 1. folyt.
|
és vele az 1989-ig tartó időszak. A 60-as évek végén a 70-es évek elején évről-évre részt vettem a tiroli Alpachban rendezett európai fórumon a főiskolai heteken. Akkoriban ott lakott, illetőleg az év nagy részét Alpachban töltötte Koestler Artur. Egyik este egy vendéglőben arról beszélgetett tiroli parasztokkal - és talán egy-két városival -, hogy vajon ő, a kommunizmus lélektanának világhírű ismerője miként követhette el azt a baklövést, hogy ifjabb éveiben csatlakozott a kommunistákhoz...?
Válaszának már csak a lényegére emlékszem. Épp azon ütköztem meg hogy az írói vénákat nem nélkülöző elemzésekre kész gondolkodó nem mond mást mint a lényeget: azt, hogy aki nem élte meg ama időket az nem fogja megérteni, miért kellett kommunistának lennie.
Később aztán rájöttem: minek is mondott volna mást egy vendéglői társaságban? Különben meg valóban nehéz felidézni azt az elmúlt atmonszférát és a magunk - hát még mások - meggondolásait .
Az indulatokat sem nélkülöző indítékokat, melyek ma egészen más körülmények által befolyásolnak. A megváltozott tudás, a megváltozott látószög, más értékelések és szándékok érthetetlennek és lehetetlennek tüntetik fel tegnapi, vagy régmult politikai és világnézeti álláspontunkat éppúgy, mint azt a politikai rendszert, amelyet támogattok.
Ez természetesen nem csak Koestler Arturral volt így: nemcsak a század elején, amikor olyan kapacitások mint Lukács György vagy Varga Jenő a bolsevizmusban vélték felfedezni a tűzzel nemesítő, pusztítással megújító erőt, hanem a század közepén a sztálini perek lezajlása után - tehát a tomboló terrorizmus közepedte is.
Ha ma egyesek értetlenül állnak az előtt a tény előtt, hogy miként lehetett értelmes embernek a forradalmat eláruló Kádár János szolgálatába szegődni, akkor ajánlatos kiegészítésképpen megvizsgálni, miként lehettek hívei - és nem csak gyalogosai de mérnökei, hadvezérei, írói, filozófusai, művészei - egy olyan örültnek mint Hitler volt. Martin Heidegger - enyhén szólva - nem állt ellen a nemzetiszocializmusnak, pedig ő volt Martin Heidegger, századunk talán legnagyobb hatású filozófusa. (folyt.)
1990. december 8., szombat
|
Vissza »
|
|
Kádár-korszak megítélése - 2. folyt.
|
Ha kiragadjuk az idő bonyolult összetettségéből a háború utáni éveket, azt sem fogjuk igazán megérteni hogy a Hitleri diktatúra után alig pár esztendővel, a fasizmus borzalmainak leghatározottabb elutasítása közepette miként építhetett fel nálunk Rákosi Mátyás egy vörös fasizmust, egy újabb diktaturát -, és itt sem a vezér, nem Rákosi megszállottsága a probléma, hanem hogy primitív propagandájának és politikájának voltak lelkes hívei az egyszerű embereken kívül az értelmiségiek között is. Ha nem így lett volna, nem kellett volna sokaknak bűnhödniük. 1956-ban pálfordulást csinálva megtépni magukat, majd némelyeknek emigrációba kényszerülve szinte egy életen át bizonygatni, hogy annak idején ők másként gondolták. Mert már mai fejjel valóban nehezen lehet megérteni, hogy miként lehettek Hitlernek és Sztálinnak, Rákosinak és Kádárnak hívei. De mikor egyesek vagy sokak beléptek a kommunista pártba és büszkék voltak hogy bekerültek mondjuk a Szabad Nép szerkesztőségébe vagy a Belügyminisztériumba - azok nem is a mai fejjel gondolkoztak. Ma már könnyű okosnak lenni.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki vakon követte a kommunistákat, sőt: az ország lakosságának többsége alkotta a szenvedők, a testben és lélekben megnyomorítottak táborát. Ők nagyon jól tudták, érezték, hogy mi történt hazánkkal; hogy mit jelent a zsarnokság és a megalkuvás. De azok között, akik csatlakoztak Rákosi vagy Kádár táborához, voltak, akiket a jószándék és javítani vágyás vert meg vaksággal. Mert azokról itt nem beszélek, akik szerencselovagként megültek minden lovat, és - bár nagyon jól látták: mi folyik az országban - minden meggyőződés nélkül kiszolgálták a különböző hatalmakat önérdekből, pozíciókért. Ez a jellemtelenség - sajnos elég széles - témakörébe tartozik.
Viszont főképp a Kádár-korszak nem becstelen támogatóit és elkötelezett kiszolgálóit az is megtéveszthette, hogy az 1956 utáni politikai vonalvezetés jellege valóban más volt mint az 50-es évek eleje. Rákosi idejében nem ismertek csak híveket és ellenséget, vöröset és reakcióst - ennek megfelelően gyilkolták azokat, akik nem paríroztak - kegyetlenül, nyíltan. (folyt.)
1990. december 8., szombat
|
Vissza »
|
|
A Kádár-korszak megítélése - 3. folyt.
|
Ezzel szemben a Kádár-korszak a ködöket választotta. Az átláthatatlanságot és a többértelműséget: általában nem a kiáltó hazugságot hanem az alkalmazkodó hazudozást, a villódzó látszatokat, a demokrácia nélküli végtelen demokratizálást, a változás nélküli reformokat és egyéb ellentmondásokat. Ez elkábította a lakosság egy részét, és olyannyira megtörte erejét hogy félteni kezdte a 70-es évek végén nyíltan előlépett ellenzéktől azt a langyos, iszapos közeget, melyet végeredményben joggal érzett kedvezőbbnek mint Rákosiék terrorizmusát.
Mármost: ha a lakosság nagy része nem látta át, vagy épp nem akarta tudomásul venni a Kádár-rendszer felülete mögött meghúzódó zsarnokságot, és amíg a nyugati magyarság köreiben is bedőltek egyesek az andalító hangoknak, akkor hogyan lehetne vagy lehetett volna elvárni a becsvágytól fűtött pályakezdőktől, hogy biztos érzékkel ismerjék fel a rendszer egyedül számító politikai lényegét? Nem volt érdekük, hogy biztos érzékkel rendelkezzenek, hogy lássanak.
A Kádár-korszak megítélését megnehezítik személyes emlékek, melyek következtében nem úgy nézünk ezekre az évekre, mint egy rajtunk kívülálló, objektív folyamatra. A kádári politika kérdése érint bennünket: saját egykori szerepünket, lelkiismeretünket. Vagyis: nem kis mértékben önmagunk vizsgálatára, magunkbanézésre kényszerülünk ha ez a kérdés felmerül.
Hogy azonban nem értjük az elmúlt rendszer működését, illúzióit és hatását - voltaképp a történelem sodra. A múltat soha nem értjük igazán. Saját múltunkon is csodálkozunk. Ma már nem értjük: hogyan is történhetett meg - többek között ezért is kell újraírni nemzedékről-nemzedékre a történelmet - vagyis megmagyarázni, érthetővé tenni az érthetetlent. +++
1990. december 8., szombat
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|