|
|
 |
|
 |
Tanévnyitó
|
----------
München, 1990. szeptember 2. (SZER, Világhíradó, Hajnal László
Gábor) - Elkezdődött az új tanév, és az oktatási intézményekben nagy
az izgalom. De most nemcsak a diákok körében észlelhető a szokott
feszültség. Bizonytalankodnak a pedagógusok és a szülők, tétováznak
a felügyeleti szervek, mert a rendszerváltozás egyik következménye
lett az is, hogy sokhelyütt lecserélik a régi igazgatókat, s
helyettük újakat neveznek ki. Ám a meghirdetett pályázatokra igen
kevesen jelentkeztek, sőt a Kossuth Rádió Déli krónika műsorában
augusztus 25-ikén sugárzott rövid interjúból idézve: "a korábbi
években 20-40 százalékkal több jelentkező volt az igazgatói vezetői
állásokra, ebben az évben alig haladta meg a pályázók száma a
meghirdetéseket, és így nem is érkezett három intézmény élére
pályázat".
Ez a kiragadott mondatrész nem csupán a fővárosban
tapasztalhatóakat jellemzi, szerte az országban létező gond, hogy
kik és miféle szempontok figyelembevételével kerülhessenek a
korábban gyakran MSZMP-tagsághoz kötött tisztségbe.
Az iskolák államosítását követően alapfokútól az egyetemig
érvényesült a kommunisták szándéka, miszerint az oktatást és a
politikát nem szabad kettéválasztani, mert a magas szintű szakmai,
elméleti tudásnál gyakorta fontosabb az úgynevezett világnézeti
tisztánlátás, a lenini-marxi ideológia kételkedés nélküli
elfogadása. Ennek a feladatnak a végrehajtásához pedig megbízható,
elkötelezett oktatókra volt szükség, és a cél érdekében olyan
szakmailag képzetlen emberek is pozícióba kerültek, akik a nemzet
napszámosának szerepe helyett a szocialistának mondott oktató-nevelő
munkát felügyelték. (folyt.)
1990. szeptember 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
- Tanévnyitó - 1. folyt.
|
Sajnos a káosz mocsarának, a szellemi, lelki sivárosodásnak
mélyítésében segítőkre leltek a tény-kozmetikázásra kapható,
megvásárolható akadémikus tankönyvírókban, az oktatásügy irányítói a
bukásmentesség mítoszával támogatták a gyatraságot, a közönyt és
dühödten támadták Eötvös József, valamint Klebelsberg Kuno
törekvéseit, nevezetesen azt, hogy a magyar hazát elsősorban nem a
kard, hanem a kultúra tarthatja meg igazán, és teheti ismét naggyá.
Nacionalistának, klerikálisnak, sovinisztának nyilvánítottak
mindent, ami nem egyezett a kiművelt emberfők számának
gyarapodásától rettegő hatalom nyílt, vagy burkolt kívánalmaival.
Az 1980-as évi népszámlálás adatai szerint Magyarország akkori
felnőtt lakossága 6,5 százalékának volt egyetemi, főiskolai
végzettsége. 23,4 százaléka fejezte be a középiskolát, és 66,1
százalék tudta a 8 általánosról felmutatni a bizonyítványt.
A műveltség eme statisztikai térképe roppant lehangoló, és most
a munkahelyek megszűnésekor, átszervezésekor különösen komoly
problémák forrása a képzetlenség, mert a kapun kívülre került szakma
nélküliek, az idáig hórukkra és cígölésre alkalmazottak java
részének nincs sok reménye a biztos keresetet adó állásszerzésre.
Csöppnyit elkanyarodtunk eredeti témánktól, de az oktatás
milyenségének lényegét vizsgálgatva nem kerülhetjük ki annak
elemzését sem, hogy vajon a hetvenes évektől miért menekültek mind
többen a pedagógus pályáról. S a közelmúltban már a frissen végzett
tanárok kétharmada eleve elkerülte a katedrát. Ez a tény nem
magyarázható csak a kevés fizetéssel, az erkölcsi
tekintélyvesztéssel és a félelemmel, hogy a tettlegességtől sem
visszariadó gyerekektől tartva rettegnek a tanterembe lépni, a
renitenskedők szüleit látogatni. (folyt.)
1990. szeptember 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
- Tanévnyitó - 2. folyt.
|
Közrejátszhattak ezek is, de a tudás várainak rombolgatói inkább
riasztották a lelkiismeretük parancsai szerint okítani, nevelni
akarókat, hiszen a felelősen gondolkodók gyorsan felismerték: az
úttöröcsapatban, KISZ-ben, pártszervezetben végzett
szorgalmatoskodás jelenti munkájuk elsődleges mércéjét.
Figyelemreméltó a jelenlegi kormány Közoktatási és Művelődési
Minisztériumának szándéka, hogy az iskolák vezetőit politikai
irányzatoktól függetlenül, kizárólag szakmai szempontok alapján, és
a gyakorló pedagógusok legalább 51 százalékának bizalmát élvezve
lehessen, öt évnél nem hosszabb időre megbízni az igazgatással.
Rövidesen az is kiderül, hogy a következő eszendőkben
visszanyeri-e hitelét a pedagóguspálya, és - remélhetőleg - soha
többé nem kell azt a sokkoló kérdést feszegetni: mit ér az ember, ha
tanít? +++
1990. szeptember 2., vasárnap
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|