|
|
 |
|
 |
Nyugati polgárok reagálása a parlamenti botrányokra
|
---------------------------------------------------
München, 1990. szeptember 12. (SZER, Magyar híradó) - Óriási
visszhangot keltett az országban a tegnapi parlamenti jelenet. Mint
ismeretes, Jeszenszky Géza külügyminiszter megerősítette a Magyar
Nemzet hasábbjain - ott egyébként magánemberként - elmondott
véleményét, miszerint a kormánykoalíció pártjai jóval hitelesebben
képviselik a szabadelvű eszméket s a magyarság nemzeti értékei és
érdekei iránti elkötelezettséget, mint az ellenzék tagjai - mondta a
külügyminiszter. A három ellenzéki párt képviselői erre elhagyták az
üléstermet és rögtönzött sajtótájékoztatón lemondásra szólították
fel a külügyminisztert.
Jeszenszky Géza - mint ez sejthető volt - nem mond le. A Magyar
Demokrata Fórum mai sajtótájékoztatóján Lezsák Sándor kifejtette
pártja elnökségének véleményét, miszerint az ellenzék fellépésének
nem lesz komolyabb hatása a választási kampányra, és az eset nem
fogja megzavarni sem a parlament, sem a kormány munkáját.
És hogyan látja ezt az esetet a régóta Nyugaton élő polgár,
Lengyel Szaniszló?
- Nem árulok el kulisszatitkot, amikor elmondom, hogy eme
jegyzet megírását némi szerkesztőségi műhelyvita előzte meg.
Mindannak, ami kedden az Országházban lejátszódott, én nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget, de azután hagytam magam
meggyőzni, hogy mindez azért van, mert már túlságosan hosszú ideje
élek Nyugaton.
S valóban lelki szemeim előtt megjelentek a képek az angol
alsóházból, ahol Thatcher miniszterelnök a munkáspárti ellenzék
fújolása közepette az Afrikai Nemzeti Kongresszus ügynökének nevezik
Kinnock ellenzéki vezetőt. Vagy amikor ugyanott Lawson miniszter
leváltása után az ellenzék kórusban követeli Thatcher lemondását.
Látom magam előtt Kohl kancellár enyhén szólva megtört
arckifejezését, amint valamelyik zöld képviselőnő személyeskedő
kirohanását hallgatja. (folyt.)
1990. szeptember 12., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Nyugati polgárok reagálása - 1. folyt.
|
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek képsorai peregnek le
képzeletbeli házi mozim vetítővásznán, csak két dolgot nem látok.
Azt, hogy a támadások középpontjába került politikus elveszítené a
fejét, kijönne a sodrából, vagy hogy a magukat sértve érző
képviselők kivonulnának az ülésteremből. Ilyet még a nyugatnémet
szociáldemokraták sem tettek meg, pedig nekik azután kijutott a
virágkorát élő Franz-Joseph Strauss zseniálisan gonoszkodó
oldalvágásaiból.
Még azt sem akarom állítani, hogy feltétlenül épületes jelenet,
amikor politkusok a nyilvánosság előtt marcangolják egymást. Azt
azonban feltétlenül vallom, hogy ez annyiban a képviseleti
demokrácia velejárója, amennyiben a verbális párbajokat a képviselők
helyettünk vívják. A mi indulatainkat élik ki, a mi érveinkkel
hadakoznak jól-rosszul, végsősoron nekünk kell, hogy katarktikus
élménnyel szolgáljanak, hiszen ezért is küldtük őket a
törvényhozásba.
Azokban a szerencsés országokban, ahol a demokrácia egymást
követő nemzedékek természetes életformája, a parlamenti képviselők
kemény iskolát járnak ki, míg végre vállalhatják a nyilvános
megmérettetést. Először helyi pártszervezeteikben esnek át a viták
tűzkeresztségén, majd a korteshadjáratokban kell bebizonyítaniuk,
hogy tudnak érvelni, kibírják a kritikát, ügyesen kezelik a
szándékos rendzavarókat, közbekiabálókat.
Mire egy képviselő a parlamentbe kerül, szinte nem lehet zavarba
hozni. Megtanulta a politikusszakma mesterségbeli fogásait. A
szócsatákban ad is kap is, állja a sarat - ezt szeretem benne, a
nyugati képviselőben. A kivonulást, a szecessziót pedig csak a
képzőművészetben.
Tulajdonképpen ezért nem akartam foglalkozni azzal, ami kedden
történt az Országházban. +++
1990. szeptember 12., szerda
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|