Rendszerváltás és az MTI

	Vásárhelyi nyilatkozat
(Gordon Tamás) München, 1989. február 9. (SZER, Kommentár nélkül) - A Beszélő Vásárhelyi Miklóssal készített interjúsorozat befejező részét közli. A Nagy Imre kormány egykori sajtófőnökével Szilágyi Sándor beszélgetett. Hallgassanak meg belőle néhány részletet: 1956. október 23-ika átmeneti helyzetben ért nemcsak engem, hanem a Nagy Imre közvetlen köréhez tartozó többi barátomat is. Nyilvánvaló volt, hogy Rákosi bukási után a politikai légkör megváltozik. Az 55 márciusi és áprilisi határozatokkal valaminek történnie kell és ennek tükröződnie kell majd a velünk tanúsított magatartásban is. Bennünket ugyanis a pártból kizártak, megfosztottak állásunktól, teljesen lehetetlenné tettek. Engem például két szakaszban távolítottak el állásomból. Először közvetlenül a márciusi határozat után mivel szolidárisnak vallottam magam Nagy Imrével, ekkor a Minisztertanácsból, ahol a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese voltam. Visszahelyeztek ahhoz a kétnyelvű angol-orosz propaganda magazinhoz, amelyet 52-től szerkesztettem. Ez azonban csak rövid ideig, pár hónapig tartott, mert júniusban Hruscsovék első belgrádi látogatása után volt egy párttaggyűlés a lapkiadó vállalatnál, ahol többen, Gyimes Miklós, Fazekas György és mások rámutattunk, hogy a Rajk-per tisztázatlanságai és az egész politika tarthatatlan ezután a kibékülés és helyzettisztázás után. Az eredmény az lett, hogy mindannyiunkat kitettek az állásunkból, barátok, ismerősök segítségével különböző helyekre vetődtünk. Fazekas a BSZKRT-hoz került sajtóreferensnek, mert akkor barátunk, Surecz József volt ott a vezérigazgató. Gyimest a Corvina vette fel lektornak, én pedig a Művelt Nép Könyvkiadóhoz kerültem könyvtárosnak 1800 forint fizetéssel. Lektori, vagy szerkesztői munkát nem lehetett rám bízni, az már politikai felelősséggel járt volna. Ebben a kis könyvtárszobában gyűltünk össze nagyon-nagyon sokszor. Itt született az író memorandum és sok más akció, amit ebben az időben 1955 tavasza és 56 ősze között elterveztünk és végrehajtottunk. A többiekkel hasonló volt a helyzet. A Szabad Népnek úgyszólván az egész-lázadó csoportját, akik 54 októberében azon a nevezetes taggyűlésen élesen bírálták a pártvezetést, mind egy szálig kitették. Fehér Lajos, Mérai Tibor, Kende Péter, Kornai János, Novobáczki Sándor és mások tartoztak ide. Többünket a pártból is kizártak: Nagy Imrét, Haraszti Sándort, Gyimes Miklóst, Fazekas Györgyöt és engem. Tehát egy sor személyi kérdés várt megoldásra egyrészt politikai síkon, másrészt a foglalkoztatás síkján. Végül az történt, hogy anélkül, hogy nekünk módot adtak volna bárminek is a megvitatására, a Központi Ellenőrző Bizottság egymás után behívott bennünket. Visszaállították a párttagságunkat, tehát Nagy Imréét nem tudom pontosan - mondjuk 1919-től kezdve, a Harasztiét 1930 valamikortól az enyémet 1939-el és így tovább. Eltörölték a pártbüntetéseket is végestelen végig. Tárgyalások kezdődtek az elhelyezkedésünkről is. De én még október 23-án is könyvtáros voltam, tehát ez is mutatta, hogy nem nagyon siették el a dolgot. Olyan területeken viszont, ami nem közvetlenül a párttól függött, nagy változások történtek. Az írószövetség új választmányt választott és ebbe az összes megbélyegzett ember bekerült. Ugyancsak új választmánya lett az Újságíró Szövetségnek, ahol elnökül Haraszti Sándort választották és a választmány, vagy elnökség tagja lettem többek között én. Személyileg tehát ez volt a helyzet. A politikai helyzet viszont napról napra élesebbé vált és a vezetés játéktere egyre szűkült, a cselekvési lehetőségek még 1956 júliusában is jóval kedvezőbbek lettek volna, mint akár már szeptemberben. De a vezetés rendkívül rövidlátóan taktikázott. Egyáltalán nem érezték, hogy mennyire válságos a helyzet. Erre a legjellemzőbb, hogy közvetlenül a forradalom előtt 10 napra elmentek Jugoszláviába a párt egész vezetősége: az első titkár, Gerő Ernő, a párthierarchiában közvetlenül utána következő Kádár János, a miniszterelnök Hegedűs András, folytathatnám a sort. Itthon a vártán, csak a boldogtalan Ács Lajos maradt, aki fiatal, gyakorlatlan ember, nem is valami rátermett. Ha az ember visszagondol rá, hajmeresztő dolgokat műveltek. Vadászgattak, téeszt látogattak, 10 napot eltöltöttek, pedig - mint ez Hegedűs András visszaemlékezéséből is kiderül - a tényleges ügyeiket maximum 2 nap alatt el lehetett volna intézni. De ők teljesen gondtalanul töltötték ott az időt. Nem is tudom, mit minősítsek súlyosabban, a felelőtlenséget, vagy az ostobaságot. Ennek az útnak egyébként - megítélésem szerint - az volt a tulajdonképpeni politikai célja, hogy rendezzék a viszonyt a két párt között és ezáltal elszigeteljenek bennünket. A mi kritikánknak az egyik fő tárgya a jugoszláv párthoz fűződő viszony felülvizsgálata volt. A viszony rendezését nem sikerült ugyan elérnie ennek a vezetésnek, de maga a tény, hogy a delegációt protokolláris tisztelettel fogadták, bizonyos mértékben megerősítette a politikai helyzetüket. Mégis - mondom - elképesztő, hogy egy ilyen helyzetben 10 napra teljesen magára hagyták az országot. - Ezt már akkor is így értékelted? - Hogy a politikai légkör feszült, az egész helyzet válságos, ezt én éreztem és így tényleg érthetetlen volt előttem a lépés. Ha viszont azt mondanám, hogy akár csak 23-a reggelén is tudtam, hogy mi fog történni, hogy mi robban ki, akkor nem mondanék igazat. Ez mindannyiunkra vonatkozik, jóllehet dokumentálisan is igazolható, hogy Nagy Imre több beadványban és följegyzésben figyelmeztetett a válságra és mi is figyelmeztettük a funkcionáriusokat, hogy a tűzzel játszanak, de hogy forradalom lesz azt nem mértük föl. - Mikor ismerkedtetek össze Nagy Imrével? - Én 1945-től ismertem őt. Előbb földművelésügyi- majd belügyminiszter volt, azután a Ház elnöke és nekem, mint a Szabad Nép újságírójának többször volt vele megbeszélni valóm. De ez még csak felszínes kapcsolat volt. Ismert engem, mert bennünket, akik a Szabad Népnél sok cikket jegyeztünk, bennünket azért ismertek. De szorosabb kapcsolat csak később alakult ki köztünk, egy véletlen folytán még 53 előtt. Én 1949-től félre voltam állítva, eltávolítottak a Szabad Néptől. 1952-ben viszont ránk bízták a Vengrija-Hungary szerkesztését. Az orosz szerkesztő a nyelvet elsőrangúan beszélő Jánosi Zsóka, Nagy Imre lánya lett. Tehát így kerültem közelebb Nagy Imréhez. Ennek tulajdonítom egyébként, hogy 53-ban, amikor miniszterelnök lett, komoly harcot folytatott Rákosival annak érdekében, hogy az általa felállított Tájékoztatási Hivatalnak én legyek az elnökhelyettese. Amikor aztán őt megbuktatták, én is rögtön elkerültem erről a posztról, amint azt az előbb elmondottam. A forradalmi napok felelevenítésében nem akarok elveszni, mert soha nem jutnánk el a voltaképpeni témánkhoz. A lényeg az, hogy én csak november elsején kapcsolódtam be a kormány munkájába, amikor elfogadtam a sajtófőnöki szóvivői posztot. Addig az én helyzetemre az volt a jellemző, hogy elvesztettem a biztonságérzetemet abban az ellentmondásban, ami Nagy Imre kormányzása és a tömegek felkelése között "feszült. Passzív voltam. Nem tudtam támogatni ezt a kormányt és ezt a politikát, de nem is vettem fel a kapcsolatot semmiféle felkelő csoporttal, még az egyetemistákkal sem. Voltaképpen így volt ezzel az egész csoport, még Losonci és Donáth is akiket távollétükben kooptáltak a központi vezetőségbe, még ők is eljöttek 26-án a pártközpontból. Előtte beadványokban fejtették ki egyet nem értésüket a szovjet csapatok behívása, a történtek ellenforradalomként való értékelése és az egész politika változatlansága miatt. 28-án megtörtént ugyan a fordulat, de mi ezt sem tartottuk elegendőnek, mert igaz, hogy a párt megváltoztatta az álláspontját a történtek értékeléséről, de nem vonta le a konzekvenciákat és lényegében ugyanazzal a gárdával akart továbbmenni, ami képtelenség volt. Mi gyakorlatilag akkor kapcsolódtunk be ismét a politikai életbe, amikor a vezetés elismerte a többpártrendszert és bejelentette a semlegességet. - Ez elvi kérdés volt? - Nem. De a történtek után evidens volt, hogy ennél kevesebbel nem érik be azok erők, akik a felkelésben és a forradalomban tevékenyen részt vettek, akik csinálták. - Ezekről a kérdésekről korábban nem is esett szó közöttetek? - De, szó esett róluk. A nemzeti függetlenedés Nagy Imre 55 körüli írásaiban, beadványaiban az egyik legfontosabb kérdéskör. A többpártrendszerről is beszéltünk, de azt elvetettük. Gyimes volt egyébként, aki még jóval az októberi fejlemények előtt, talán még Rákosi uralma alatt felvetette, hogyha mi komolyan gondoljuk, hogy demokráciát akarunk, akkor itt a nép akaratának kell érvényesülnie. Erre valaki feltette a kérdést, na és mi történjék akkor, ha a nép -horribile dictu - Mindszentyt akarná. Akkor ennek a kívánságnak eleget kell tenni, felelte Gyimes. Ez egy rossz kívánság, a nép ezt meg fogja szenvedni, de a népnek a saját kárán kell tanulnia. Demokráciát másképp nem lehet csinálni. - Ezzel kapcsolatban merült fel tehát a demokrácia és a többpártrendszer kérdése, amelyet azonban Gyimes kivételével mindannyian elutasítottunk. Nem taktikai okokból, hanem mert akkor még mi is, - Nagy Imre, Haraszti különösen, mint az idősebig*, generáció tagja, - azon a véleményen voltunk, hogy Magyarország számára az egyetlen elképzelhető létforma a szocializmus. A szocializmushoz a leghatékonyabban és leggyorsabban a kommunista párt uralma vezeti el ezt a boldogságra vágyó népet és a jövő csak azon múlik, hogy nem úgy kell megvalósítani, ahogy azt Sztálin csinálta, hanem jól, okosan, demokratikusan, tisztességesen. Az fel sem merült bennünk, hogy visszatérjünk a többpártrendszerhez, amelyben esetleg a nem kommunista, polgári pártoké lenne a többség. (folyt.) 1989. február 9., csütörtök
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	Vásárhelyi nyilatkozat - 1. folyt.
- Nem akarom elterelni a beszélgetést, de úgy érzem ide tartozik: mivel magyarázod Nagy Imre fordulatait? Elmondtad, hogy nektek tulajdonképpen elsejéig nem volt, nem lehetett ráhatásotok, mert távol tartottátok magatokat a politikájától. - Ez nem egészen így fest. Nézd, itt voltaképpen három vagy négy tényező együttes és egymásra épülő hatásáról van szó. Azzal kell kezdenem, hogy a fordulattal tulajdonképpen magára talált Nagy Imre. Ez volt az igazi Nagy Imre. Neki mindig is az volt az elképzelése, még ha marxista maradt is és ha a szocializmust akarta is felépíteni, hogy ezt a néppel együtt, a nép egyetértésével és támogatásával valósítja meg. Szörnyű belső drámát jelenthetett a számára, hogy átmenetileg szembekerült a néppel. Október 23-án amikor a délelőtti megállapodásunk ellenére mégiscsak egyedül elvállalta a miniszterelnöki tisztet, akkor a régi pártember, a pártfegyelem reflexe működött benne. Neki meg volt a véleménye a vezetésről, de amikor 25-én Losoncival és Donáth-tal bementünk hozzá és kifejeztük ellenvéleményünket, ő meg is mondta, hogy most nem erről van szó. Most lőnek, most veszélyben van a párt és a munkáshatalom. Előbb meg kell védeni ezt a hatalmat és ha ezt megtettük, utána majd rátérünk a helyes útra, megvalósítjuk a reformokat. Szóval ez a régi beidegződöttség, a párthűség motiválta elhatározásában, amikor mindannyiunkkal szembefordulva elvállalta ezt a feladatot. De szörnyű pszichikai nyomást jelenthetett, hogy ő most együtt kormányoz a halálos ellenségeivel, ugyanakkor a barátai és akik másfél éven át, nehéz időkben a hívei és támogatói voltak, szembefordulnak vele. Engem is többször felhívott a Maca néni az öregnek a felesége és Jánosi Ferenc a pártközpontból, hogy miért hagyjuk magára Nagy Imrét, miért nem segítünk, miért nem megyünk be az Akadémia utcába, ő bent van, a külvilágtól elzárva, nem tudja, hogy mi történik kint. Én kérdeztem, hogy hát hogyan menjek be, nem hívtak, nincs rám szükség, be sem engednének, hogy én ezt a politikát nem is tudom támogatni. Szóval épp a távol maradásom okozhatott nagy nyomást és nyilván hatással is volt rá. Végül is Nagy Imrét ugyanúgy bántotta a közöttünk felmerült ellentét, mint bennünket. A másik tényező, ami előkészítette a fordulatot, az volt, hogy megindultak a munkás és diák küldöttek az Akadémia utcába és ezek is magyarázták Nagy Imrének, hogy itt nem antiszocialista és antikommunista lázadásról van szó. Ezt a rendszert akarják lerázni a nyakukról és akármit csinál, ezt nem tűrik tovább. Ennek a. küldött járásnak a megszervezésének egyébként nagy szerepe volt Tánczos Gábornak, akiről mostanában megfeledkeznek, pedig ő hozta létre a Petőfi Kört és végig ott volt Jánosi mellett az Akadémia utcában ilyen titkár-féleként. Kitűnő szervező volt, és Jánosi és Szilágyi közreműködésével ő hozta be ezeket a küldöttségeket a pártközpontba, miközben a hivatali munkájában végezte a dolgát. A harmadik tényező egy katonai megfontolás volt. Erről kevés szó esik és egyelőre nincs is elég dokumentációnk róla. Én is csak azoktól a magasrangú katonatisztektől tudom a részleteket, akikkel együtt ültem Vácott. Október 27-én a szovjet katonai szakértők közölték több magasrangú magyar tiszttel, köztük Kovács István vezérőrnaggyal és Váradi Gyula tábornokkal, a páncélosok felügyelőjével, hogy a rendelkezésre álló fegyveres erővel nem tudják leverni a forradalmat. Tehát bármilyen különös is, a felkelt nép győzött. Konkrétan arról volt szó, hogy kidolgoztak egy tervet a Korvin-köz és Kilián likvidálására. A szakértők azt mondották, hogy ez megoldható ugyan, de ezzel a dolog nincs elintézve, mert a felkelők szétspriccelnek a városban és ennek már nem tudnak utána menni. Persze, ha a szovjet vezetés elhatározta volna magát arra, ami negyedikén történt, hogy szétlövik a várost, az más helyzet lett volna. De ekkor még nem szánták el magukat. Ezt én részleteiben csak a börtönben tudtam meg, de azt a két szememmel is láttam, hogy a városban a felkelők az urak. Tehát volt ugyan szovjet jelenlét, de a párt hatalma lényegében az Akadémia utcára korlátozódott. Ezt azonban Nagy Imre még 29-én reggel, amikor beszéltem vele, még akkor sem gondolta végig. 29-e és a rá következő nap tette számára egyre nyilvánvalóbbá a helyzetet. Egyébként Erdei Ferenc unszolta legnagyobb vehemenciával, hogy az újabb fordulatot, illetve logikus lépést megtegye. Tánczos mesélte nekem, hogy Erdei szinte hisztérikusan próbálta magyarázni: Imre, értsd már meg, hogy itt nem arról van szó, hogy te elismered-e vagy nem, itt többpártrendszer van. Az öreg még neki is azt mondogatta eleinte, hogy amíg ő a miniszterelnök, itt nem lesz többpártrendszer. De azért ő realista politikus volt és felismerte, hogy nem cselekedhet másképp, mert különben ő sem maradhat meg és magával sodorja a kormányt és a pártot is. Ehhez a felismeréshez a hozzájárulását adta az újból ideérkezett Mikojan és Szuszlov, mert hát a párt ideiglenes intéző bizottsága, amelynek mint mondottam, tagja volt Kádár, Apró, Kis Károly, Münnich stb., úgy döntött, hogy a kibontakozásnak ez a feltétele: a realitások elfogadása. Ezt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindaz, amit később vád tárgyává tettek, kollektív elhatározás és döntés volt. A forradalom napjainak felidézése után Vásárhelyi Miklós börtönéveiről, majd szabadulásáról beszélt: 1960 április 4-én szabadultam, általános amnesztiával. Ekkor mindenkit, aki 5 évnél kisebb büntetést kapott, szabadlábra helyeztek. Ezenkívül egyéni amnesztiával kiengedtek néhány hosszabb időre elítéltet is, akik régi mozgalmi emberek voltak: Haraszty Sándor és Donáth Ferernc az egyik oldalán, a másikon Farkas Mihály és Vlagyimir, Péter Gábor és még néhány vezető ávós. - Plusz a Déry. - Úgy van. Én egyébként épp Déryvel egyszerre léptem ki a váci börtön kapuján, úgyhogy engem Déryék hoztak haza a Horváth Zoltán bérelte kocsin. Editek és a szüleim itthon vártak, nem jöttek ki Vácra, mert itt volt a három kisgyerek, nehézkes lett volna. Elég késő délután volt már, mire megérkeztem. A gyerekek egész nap a teraszon lestek, hogy mikor jövök és a két kisebb gyerek, Marcsi és Pisti annyira megijedtek, amikor megláttak lerongyolódva, hátamon egy zsákkal, hogy elmenekültek itthonról. Nem akarták elhinni, hogy ez a rongyos ismeretlen zsákos ember az apjuk. Úgy kellett visszahozni őket. Eljött néhány barátom is, akik tudták, hogy szabadulok. Nagyjából így festett az én kiszabadulásom. Pár nap múlva néhányunkat behívattak a pártközpontba, külön-külön, ahol Aczél György és Sándor József beszélt velünk, - mint mondották - az elvtársak megbízásából. Nem arattam nagy sikert. Talán azt várták, hogy elragadtatással nyilatkozom majd arról, ami történt és hogy mennyire elégedett vagyok. Nem tudom. Mindenesetre felhívtam rá figyelmüket, hogy az nagyon rendben van, hogy mi kiszabadultunk, de százával vannak bent ártatlan emberek. Ez nem nagyon tetszett nekik. Végül közölték velem, úgy képzelik a jövőmet, hogy fordítani fogok. Valóban, néhány nap múlva hívatott is az Európa Kiadó akkori igazgatója, Bíró Lívia. Ismertem vagy 15 éve még ifi korából, de most magázott és közölte velem, hogy idegen nyelvű könyveket fog adni lektorálásra, ezt a pártfeladatot kapta. Egyúttal megmondta azt is, hogy havonta maximum 2000 forintot kereshetek. Ez a plafon. Ezt szigorúan be is tartották. Egy lektorálásért 150-200 forintot kaptam, akkor még más volt a pénz. Később megbíztak egy Brecht fordítással is, de más munkát nem adták; Persze elkezdtem fekete munkát vállalni, mert másképp nem tudtunk megélni. Ez a bedolgozás ment jó másfél, két évig, míg aztán előléptem. Elhelyeztek lektornak a képzőművészeti kiadóhoz, nyilván azért ide, mert ehhez nem értettem. De az egész szellemi pályán való vergődésem nem tartott sokáig, mert 1964-ben kétszer is rendőri figyelmeztetésben részesítettek és mint politikailag megbízhatatlant, elbocsátottak az állásomból, ugyanis több helyen elmeséltem börtönélményeimet és az egész hányattatásomnak a történetét és elmondtam az ezzel kapcsolatos véleményemet is. Akkoriban még nagyon figyelték az ilyesmit. - Hogyan alakult az életed 1968 után? - 1969-ben kaptam útlevelet. Ekkor mentünk első alkalommal nyugatra a legrégibb barátomhoz, aki 49-ben is, amikor nehéz időket éltünk, mindig rendíthetetlen, hűséges barát maradt, az azóta Genfben élő Ronnák Miklóshoz. 1972-ben sikerült végre évekig tartó huzavona után ismét szellemi pályán elhelyezkednem. Munkatársként bekerültem az Irodalomtudományi Intézetbe, ahol a mai napig dolgozom. Sajtótörténetre specializáltam magam, kiadtuk a magyar nemzet repertóriumát, írtam egy magyar nemzet monográfiát is, amely 1979 óta fekszik a Magvetőnél, írtam sok más dolgot is. 1973-tól dramaturgként a Filmgyárban dolgozom másodállásban. Sok mindenben, a munkámban és a politizálásban is kényszerű szünetet jelentett 1977, amikor egy infarktus leterített és kíméletre szorultam. - Van egy harmadállásod is. - Igen, 1984-ben egy évig kinn voltam New York-ban a Columbia egyetemen. Megismerkedtem Soros Györggyel, aki fölkért, hogy az alapítványát én képviseljem Magyarországon. Ezzel nagyon sok dolgom van, de szép sikereket is felmutathatunk. Mivel elmúltam 70 éves, egyre inkább azon gondolkodom, hogy ezekből a munkákból és feladatokból most már valamit le kellene adnom. - Kívánsz-e valamit hozzátenni az elmondottakhoz? - Különösebbet nem. Elégedett vagyok az életemmel. Családszerető ember vagyok, szép családom van, nemrégiben született meg a nyolcadik unokám. A gyermekeim sorsa megnyugtató, Edit mindvégig hűséges társam, támaszom volt. Sok a barátom, teljes életet éltem és a sok baj, nehézség közepette szerencsém is volt, hiszen járhattam volna rosszabbul is. Egy biztos: nem unatkoztam. +++ 1989. február 9., csütörtök
Vissza » A hírhez kapcsolódik »