|
|
 |
|
 |
Hogyan ünnepel a magyar?
|
(Antal János)
München, 1989. április 9. (SZER, Zene-szó) - Nem állhatom meg szó
nélkül: szokatlanul ünnepel manapság a magyar, utcát seper november
7-én, október 23-án meggumibotoztatja magát, 40 éve nem látott
tömegekben vonul a március 15-i zászlók alá és végeláthatatlan
bádogkaravánok indulnak nyugati szomszédunk határai felé április
4-én. Mint egy Steinbeck regényben!
Hol van már a három tavaszi ünnep dalárdás, fellobogózott, harsány
forgataga? A zászlók ugyan most sem hiányoztak a középületekről, de
a tömeg, az évtizedekig statisztaszerepre kényszerített tömeg
ezúttal távol maradt az ilyenkor szokásos össznemzeti
pohárköszöntőtől. Vajon miért? - teszem fel magamban a kérdést, nem
elsőként, nem egyetlenként. és furcsa válaszra találok: megromlott
a családi viszony. Már ha a nemzetet egy nagy, ideális családként
fogom fel. Felbomlottak azok a kapcsolatok, amelyek nélkül nem
lehet hidat építeni, nem lehet a leégett, porig bombázott falak
helyén új falakat emelni; amelyek nélkül nem lehet számolni, írni,
olvasni tanulni; amelyek nélkül nem lehet festeni, énekelni,
szobrokat önteni, vagyis amelyek nélkül tervezhetetlenné válik a
jövő.
Tekintsünk most el attól a kicsinyes vitától, hogy pontosan hol,
mikor is fejeződött be Magyarország számára a II. világháború.
Április 4-én, vagy 13-án, Szombathely, vagy Kőszeg környékén.
Ez a vita a történészekre tartozik. Az ő kötelességük számot adni
az igazságról, a történeti hitelességről. Most arról van szó, hogy
ugyan miért viseltetik a magyarság nagy része ellenszenvvel eme
korszakfordulónk dátuma iránt. És maradjunk még mindig csalárd
hasonlatunknál.
1945 után az ország az újrakezdés lázában élt, és mivel a régi
családi berendezkedés használhatatlanná vált - a többszöri
kölcsönös hűtlenség családjogi fogalmával tudom ezt leginkább
körülírni - új viszonyokra volt szükség. Egyfajta átrendeződésre,
érzelmi újrakezdésre is.
Olyan volt ez, mint egy menyegző. Azonban hamar kiderült, hogy a
családban ki viseli a nadrágot, és hogy ez az átrendeződés egy
tulajdonképpeni visszarendeződést takar. A maga magát kikiáltó
családfő különféle hatalmi allűröket vett fel. Gyakran garázda
magatartást tanúsított övéit sem kímélve, a végén pedig zsarnoki
önkénnyel terpeszkedett el a család felett, basáskodó tirannus vált
belőle, pedagógiai módszereinek kegyetlensége nem ismert határt.
A fiúk azonban felnőttek és az erőszak, a gyakori megtorlás
ellenére, önérzetes felnőttekké váltak. Megelégelték hát az
öncsinálta atya gonoszságát és fellázadtak ellene. Több hasonló
históriát is tud a történelem. Az apa megrettenve fiainak,
lányainak dühétől, a szomszédba szaladt segítségért. A történet
folytatását már ismerjük.
A győzedelmes családfő - miután hírét vette az ellenkezés
szellemének - másfajta berendezkedést ígért, de ígéretét nem
váltotta be, mert nem válthatta be. Valahogy a visszaeső iszákoshoz
tudnám hasonlítani, aki minden reggel megfogadja, hogy nem nyúl a
pohár után többé, az este azonban már az árok partján fetrengve
találja. A hatalom mámora részegebbé teszi birtokosát, mint az
alkohol, így a hatalom birtoklása is szenvedélybetegséggé válhat.
A család azonban nem lázong többé. Belátta, hogy a felesleges
véráldozatoknak csak az emberiség kivételes pillanataiban (...), a
kivételes pillanatokra azonban várni kell - és várni, azt már
elfelejtett ez a nemzet. Él egyik napról a másikra, megpróbál nem
tudomást venni sanyarú helyzetéről.
Talán még azt sem vette észre, hogy fegyvert gyártott magának ebből
a magatartásból. Mert ez is a tiltakozás egyik formája és erre is
volt már példa történelmünkben, akkor passzív rezisztenciának
hívták.
Tehát a családfő ugyan a régi, de magányossá lett, hiszen a család
kirepült és mindennapi betevő szabadsága után kutat. Április 4-én
is. +++
1989. április 9., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|