|
|
 |
|
 |
Nyílt levél Grószhoz
|
München, 1989. február 15. (SZER, Kommentár nélkül) - Pozsgay Imre
1956 értékelésével elindított egy politikai lavinát. Grósz Károly
pártfőtitkár első reakcióját a Népszabadságban olvashattuk. Ennek
lényege, hogy nem tudja, hogy a Pozsgay vezette bizottság milyen
dokumentumokra támaszkodik, de ő - Grósz - eddig még soha nem
találkozott olyan dokumentumokkal, amelyek alátámasztanák az
ellenforradalom népfelkelésnek való átminősítését.
Történészek a következő nyílt levelet küldték a pártfőtitkárnak:
"Tisztelt Főtitkár Úr!
1989. február 1-i nyilatkozatában Ön azt állította', hogy egyetlen
olyan dokumentumot sem ismert, melynek alapján a párt által eddig
ellenforradalomnak nevezett eseménysort népfelkelésnek lehetne
nyilvánítani.
Mi, alulírott, társadalomtudománnyal foglalkozó, vagy azok iránt
érdeklődő állampolgárok, kinyilvánítjuk azt a véleményünket, hogy
amennyiben ez így van, akkor az Ön figyelmét elkerülték a
történettudományi szaksajtó publikációi, melyekben erre nézve
igenis közlemények egész sora jelent meg. Úgy gondoljuk tehát, hogy
Önnek is szolgálatot teszünk, ha ezekre a kutatási eredményekre
most rámutatunk.
Az 1956-os felkelést eleddig a fogalomnak négyféle értelmezése
alapján nyilvánították ellenforradalomnak:
Az első értelmezés szerint ellenforradalom volt azért, mert egy
magasabb rendű társadalmi formából kísérelt meg egy alacsonyabb
rendű formába visszatérni. Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy:
1.) A felkelés során megjelentek olyan politikai erők, amelyek a
reprivatizálást kívánták, és olyanok is, mint például a szerveződő
munkástanácsok, amelyek a kollektív tulajdon valamilyen formájának
fenntartása mellett foglaltak állást. (Lásd: Molnár János: A
Nagybudapesti Központi Munkástanács, Budapest, 1969. a mejelenési
ideje, 120. oldal.) Az állami tulajdont ugyan ők sem tartották
megfelelő formának, de ebben csak megelőzték a mai pártvezetés
felfogását.
2.) A felkelés alapvetően a sztálinista szocializmus ellen
irányult. Ebben a polgári és a szocialista szellemű politikai
mozgalmak hívei egyetértettek. Olyan szélsőséges, terrorisztikus
rendszer ellen, mely letért a marxizmus és leninizmus alapjairól is
- mondja Szabó Bálint Az 1953-as júniusi politikai fordulat című
művében - amely a Propagandista 1986. 4 számának 120. lapján jelent
meg.
A kirobbanásához vezető tüntetés előkészítője a párt reformista
belső ellenzéke volt, és ez a csoport maradt az egyetlen,
viszonylag szervezett erő, mely a felkelés irányításában egyáltalán
valami szerepet játszott.
3.) Önkényes tényekkel nem bizonyítható társadalmi állítás, hogy a
szocializmus magasabb rendű társadalmi forma lenne a
kapitalizmusnál. Ezt axiómaként elfogadni: nem más, mint az a
pártfunkcionáriusi messianizmus, melyet Hegedűs András ír a
szociológia tudományos apparátusával A történelem és hatalom
igézetében címmel megjelent könyvében. 1988-ban jelent meg -, a
126-127. oldalon.
Összefoglalva az első érvrendszert kimondhatjuk, hogy a felkelésben
olyan, részben szocialista, részben polgári elképzelések
keveredtek, melyek az 1956. október 23-ikát megelőző állapotokhoz
képest mindenképpen előbbre mutatóbb, emberibb, és történelmi
értelemben véve is fejlettebb viszonyok kialakításának ígéretét
hordozták magukban.
A fogalom második értelmezése szerint azért lett volna a felkelés
ellenforradalom, mert benne annak a Horthy-korszaknak gazdasági és
politikai hatalmasságai, hivatalnokai és katonatisztjei vettek
részt, amely magát expressis verbis ellenforradalminak nevezte.
Ezzel összemosódva az a vád is megfogalmazódott, hogy volt nyilasok
vették elő, és fordították fegyvereiket a néphatalom ellen.
Ezzel szemben tény, hogy 26-ikáig a felkelők közül elfogott mintegy
600 fogoly többsége 14-16 éves gyerek volt. Ezt Földes László írja,
Ahogy én láttam 1956-ot című írásában, és ez a História 1982-es
első számának 23. lapján jelent meg.
Hegedűs András is megerősíti, hogy nem a deklasszálódott osztályok
tagjai harcoltak az AVH ellen - Hegedűs előző könyvének 295. lapján
- ezek az ifjak pedig épp csak megszülettek az ellenforradalmi
korszakban - annak ügynökei semmiképpen sem lehettek.
Vádolták harmadszor a nemzetközi imperializmust, az Egyesült
Államok titkosszolgálatát a felkelés megszervezésével. Az azonban
kétségbe vonhatatlan, hogy a fegyveres harc kirobbanása spontán
volt, nem alakult ki hatalmi központ - írja Hegedűs az előbbi könyv
288 és 293. lapján - így összeesküvésről beszélni: képtelenség.
Karsai Elek forráspublikációjából az is kiderül, hogy az Egyesült
Államok kormányát felkészületlenül érték az események, napokig
tétováztak még a nyilvános állásfoglalás kérdésében is, míg azután
megmaradtak a szimpátia puszta kifejezésénél. Karsai Elek: Az 1956.
október-novemberi események - amerikai szemmel. Megjelent:
História, 1982. 6. szám, 16. 21. oldal.
Végül legfontosabb bizonyítékként kezelik, hogy a felkelés egészére
jellemzőnek tartják a tömeghangulat durva kifejeződéseit, a
lincseléseket. Elhallgatják azonban, hogy ilyen jelenségek a
felkelés kezdetén még ismeretlenek voltak. A rádió elnökét például
bántatlanul elengedték az intézmény elfoglalása után. (Hegedűs
András előbbi könyvének 294. oldalán.)
A népharag felkorbácsolásában az ÁVH olyan provokáló akciói
játszottak főszerepet, mint a 25-ikei vérengzés a Parlament előtt.
(Hegedűs András, 297. oldal.)
Varga László: Egy hamisítás utóvédharca című művében is ír erről az
Élet és Irodalomban 1988. novemberében.
Vagy a kommunista értelemben is legitimnek tartott, a szovjet
kormány által is nyilvánosan elismert Nagy Imre-kormány elleni
puccskísérlet, melynek központja a Budapesti Pártbizottság
épületében szerveződött október 27-ikétől. (Erről Földes László
beszél, fenti könyve 23. oldalán, illetve Balogh László interjúja
is erről szól, Emlékezések Nagy Imrére című írásában, mely az Esti
Hírlap 1985. december 12-iki számában található.)
Balogh László írása: Elfeledni, megbocsátani soha nem lehet. Esti
Hírlap, 1986. október 30-ika.
Arról nem is beszélve, hogy a felkelésben fellépő szervezett
politikai erők következetesen gátat akartak vetni a népítéleteknek,
például a gyakran szélsőségesen reakciósnak nevezett Mindszenty
bíboros törvényes felelősségre vonását, független bírósági eljárást
sürgetve. Erről Asperján György: Elő történelem című könyvében ír,
1984-ben jelent meg. (108. oldal.)
A marxista történetírás különben soha nem volt ilyen kényes a
terrorcselekmények Önmagában való megítélése tekintetében, nem
minősítette ellenforradalomnak a jakobinus hatalomátvételt, mondjuk
a börtönbe zárt gyanúsak népítéletszerű lemészárlása miatt - hogy a
nagy október, vagy a Tanácsköztársaság hasonló eseményeiről ne is
szóljunk.
Az 1945 utáni pártvezetés első generációja azzal indokolta
diktatórikus hatalmát, hogy a háború időszakára hivatkozva az egész
nemzetet fasisztának nyilvánította. A második generáció ugyanezzel
a céllal minősítette az 1956-os antisztalinista felkelést
ellenforradalomnak - arról akarván meggyőzni ország-világot, hogy
ebben az országban vagy ők uralkodnak, vagy jön a fasiszta
csőcselék.
Ideje volna már olyan kormányzati rendszert megteremteni, amely nem
kényszerül legitimációját történelemhamisításra alapozni.
Ragaszkodni egy tudományosan tarthatatlan, a nemzetet bántó és
sértő tételhez, a reformfolyamat akadályozását jelenti.
Budapest, 1989. február 2-ikán."
A levelet dr. Heisler Vilmos egyetemi adjunktus, és dr. Kelemen
Péter főiskolai tanár látta el kézjegyével. További 76 aláírást
csatoltak még a levélhez, amelyet eredetileg a Mai nap február 9-
ikei számában akartak megjelentetni. A lap azonban nem hozta le.
+++
1989. február 15., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|