Rendszerváltás és az MTI

	Az Óbudai Hajógyár
London, 1989. április 30. (BBC, Esti panoráma) - Timothy Garten Ash angol újságíró az Óbudai Hajógyár leendő sorsának tükrében a magyar politikai változások egyes aspektusait elemzi a Spectator című hetilap hasábjain. Széchenyi István gróf 160 évvel ezelőtt elhatározta, hogy az Óbudai-szigeten hajógyárat építtet. Épp azelőtt járt ugyanis Angliában, amely az idő tájt a legmodernebb nyugati ország volt. Angliában vannak hajógyárak, hát akkor miért ne legyenek Magyarországon is. Így hát az Óbudai Hajógyár, több mint egy évszázadon át lapátos gőzhajókat, luxushajókat, komphajókat épített, amelyek Közép-Európa legnagyobb folyóján szenet, meg szálfát, és utasokat szállítottak. A hajóknak olyan neveket adtak, hogy Széchenyi, Ferenc József, Schönbrun, Árpád, meg Szent István. A gyár magánvállalat volt, de állami is. Úgy hívták, hogy Első Duna-gőzhajózási Társaság. Aztán jött az anschluss. A Reich rátette a kezét a hajógyárra, amelyben ezután Hermann Göhring Művek név alatt német tengeralattjárókhoz gyártottak belső berendezést. Aztán jöttek az oroszok. Mivel a gyár a harmadik birodalom tulajdonát képezte, a Szovjetunió rátette a kezét. Ezen túl nem a Dunára, hanem szibériai folyókra építettek hajókat, először háborús kártérítés címén, majd a magyar-szovjet kereskedelem szürreális feltételei között. A hajókat ezután Szputnyiknak vagy Pjotr Pavlenkónak hívták. Ez ment vagy 40 éven át. A gyár csak a nyolcvanas években kezdett a hazai piacra is termelni és most vissza akarnak térni a Dunára. Nagy reménységük a Rajna-Majna-Duna csatorna, az Északi-tengert a Fekete-tengerrel összekötő folyékony sztráda. Egyetlen aprócska probléma van csupán. Az Óbudai Hajógyárat be akarják zárni. A kapitalizmushoz visszavezető rögös út legutóbbi állomásaként azt az állami nagyvállalatot, amelybe a hatvanas évek elején beolvasztották a hajógyárat most vagyonközponttá alakították, amelynek meghatározó érdekeltsége van az alátartozó több részvénytársaságban, így közöttük az Óbudai Hajógyárban is. Az egész vagyonközpont főnöke Angyal Ádám pár hónappal ezelőtt egy tévéinterjúban bejelentette, hogy az Óbudai Hajógyárat eladják. A hajógyári munkások meg voltak döbbenve. Gyűlést tartottak Széchenyi mellszobra előtt. Tiltakozó leveleket írtak a miniszterelnöknek és a pártfőtitkárnak. Sztrájkot helyeztek kilátásba. Ha most ha az ember kelet-európai hajógyárban készülő sztrájkról hall, az csak egyet jelenthet. Na de az óbudai helyzet egészen más. Ez a gyár sokkal kisebb, mint a gdanski, csupán 1300 fős és más gyárak munkásai aligha lépnének sztrájkba puszta szolidaritásból. Ugyanis a vagyonközponthoz tartozó másik gyárak talán még profitálnak is az Óbudai Hajógyár eladásából, a vagyonközponton kívüli gyárakat pedig nem érinti az ügy. A hajógyár vezetősége a munkások pártján van. A tiltakozó akciót a hivatalos szakszervezetek hangolják össze. Az Óbudai Hajógyár ügye kétélű, sőt Magyarországról lévén szó, többszörösen kétélű. Pontosan mi ellen tiltakoznak a hajógyári munkások? Egy olyan lépés ellen, amely Magyarországot közelebb hozná a Nyugathoz. Na de mi a főnökök álláspontja? Hát az, hogy az Óbudai Hajógyár teljes mértékben a szovjet piactól függ. Remélni ugyan remélheti, hogy Nyugatra is el tud adni hajókat, de hát a vagyonközpont egyes korszerűbb és specializáltabb gyárai ezt már lefoglalták. Például a Rajna-Majna-Duna csatornára építenek úszódarukat. így az Óbudai Hajógyár bezárása a racionalizálás és igen, a nyugatiasítás céljait szolgálja. Margaret Thatcher például lelkesen támogatná ezt a lépést. Angyal Ádám tervei szerint a hajógyár területén szálloda és szórakoztatóipari komplexumot lehetne építeni, nyugati befektetéssel és nyugati kölcsönből. Itt lehetne tartani például az 1995-ös világvásárt, amelynek gazdája Magyarország és Ausztria együtt lenne. A vásár ékesen jelképezné Magyarország visszatérését Kelet-Európából Közép-Európába - így a főnökök. De erre a hajógyári munkások azzal vágnak vissza, hogy kinek a hibája ez a teljes függőség a szovjet piactól? Mi jó hajókat építünk, adják meg nekünk a sanszot, hogy ott adjuk el őket, ahol tudjuk és mindenekelőtt fizessenek bennünket közvetlenül. Merthogy e pillanatban az Óbudai Hajógyár a kelet-európai szovjet kereskedelem átláthatatlan őserdejének az áldozata. Az óbudai hajókért való fizetség egy részének fejében az oroszok leszállított árú Lada gépkocsikat adnak, de a Ladák nem Óbudára kerülnek, hanem az állami gépparkhoz, amely viszont egy önkényesen megállapított összeget fizet a hajógyárnak, persze forintban. Tehát még csak azt sem lehet megállapítani, hogy a gyár nyereséges vagy veszteséges-e. És ha bezárják Magyarországon nem marad egyetlen olyan üzem sem, amely teljes hajókat épít, elejétől a végéig. És hova lesz a 160 éves hagyomány? A Himnuszt legelőször a Széchenyi nevű hajó vízrebocsátásakor énekelték 1846-ban. És mi lesz a munkásokkal? Lesz, aki munkát kap más gyárakban, különösen, ha onnan elbocsátják a lengyel vendégmunkásokat. De a legtöbbjüknek más foglalkozás után kell néznie, miután 40 éven át azt hallotta, hogy a gyár a munkásoké. No de a tulajdonjogról beszélve, ki is ez az Angyal Ádám? Sikeres vállalkozó, aki vezetői képességei révén küzdötte fel magát a semmiből? Hát nem egészen. Angyal Ádám a párt hű harcosa, aki a múlt zűrzavarainak jó része alatt is már ebben a székben ült. Tehát miféle alapon formál jogot a gyár eladására? Az ő tulajdona talán? És különben is épp most nevezték ki Budapest XIII. kerületének párttitkárává. Vagyis a piaci gazdálkodás irányába való elmozdulás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a párt uralkodó osztályának, a nómenklatúrának a tagjai újfajta gazdasági hatalmat kaptak. Kapitalista stílusú tulajdonjogból eredő hatalmat. Ennek persze lehetnek közvetett előnyei. Például megédesítik a politikai hatalom elvesztésének keserű piruláját, akár még a következő választásokon is. Sok elmélet született arról, hogy a kommunizmust hogyan lehetne kapitalizmussá átformálni. De íme, az Óbudán tört legrövidebb út. A kommunista főnökből kapitalista főnökök lesznek. Egy épülő hajó fedélzetén állva, Szibériába készül a hajó, úgyhogy minden fed lap orosznyelvű. Ezt a sajátos fejleményt vitatom az egyik óbudai munkással. - Ön szerint kié a gyár - kérdezem. - Angyal Ádámé - feleli. - De kié kellene, hogy legyen? - Hát a munkásoké, munkástanácsé. - Na és mi volna a véleménye mondjuk egy nyugatnémet tulajdonosról? - Az is rendben volna, csak az a fontos, hogy tovább építhessék a hajókat - mondja a munkás. Az Óbudai Hajógyár tehát kicsiben tükrözi a magyarországi reform forradalom sok feszültségét, sok ellentmondását. A megoldás kézenfekvő. Újabb Széchenyi István grófot kell találni. Akinek meg kell alapítania a Második Duna-Gőzhajózási Társaságot. De ezúttal a munkások egyetértésével. +++ 1989. április 30., vasárnap
Vissza » A hírhez kapcsolódik »