Rendszerváltás és az MTI

	Kelet-Európa és Magyarország II.
Washington, 1989. január 26. (Amerika Hangja, Esti híradó) - Az egyik baloldali amerikai folyóirat a Dissent két magyar származású politológus, Heller Ágnes és Fehér Ferenc hosszabb esszéjét közölte a Szovjetunió és Kelet-Európa közötti kapcsolatokról. Az esszé második részének ismertetésére Csernus Ákos munkatársunk vállalkozott. - A Dissent legutóbbi számában két magyar vonatkozású közleményt is olvashattunk. Az egyik Konrád György cikke volt, amelyet korábban Budapesten az Élet és Irodalom című hetilap is közölt. A másik két magyar származású politikai szakértő, Heller Ágnes és Fehér Ferenc közösen írott tanulmánya, a Szovjetunió és Kelet-Európa módosuló kapcsolatairól. A szerzőpár - mint korábban említettük - kihangsúlyozta: a szovjet vezetőségnek nem kerülheti el a figyelmét a kelet-európai országokban fennálló válságok különbözősége és egymástól eltérő karaktere. És az előállott helyzettel kapcsolatban Moszkva csak azt a konklúziót vonhatja le, hogy a peresztrojka nem képezhet egyetemes megoldást a kelet-európaiak válságaira. A szerzők megállapítják: - Még a legszkeptikusabb politikai megfigyelők szerint is Gorbacsovnak eltökélt szándéka, hogy változtasson csatlósainak a Szovjetuniótól való függőségén. Egy irracionális katonai költségvetés megnyirbálására irányuló erőfeszítései ebbe az irányba mutatnak, éppúgy, mint az, hogy igyekszik a lehető leggyorsabban befejezni az afgán háborút. Eltekintve azonban attól, hogy hogyan diagnosztizálja a kelet- európai válságokat, azokra nem fog találni egykönnyen ellenszert. A szerzők szerint a kelet-európai válságok csak részben vezethetők vissza a gazdasági tényezőkre. A Szovjetuniónak pedig különben sincs arra pénze, hogy Magyarország, vagy Lengyelország adósságait enyhítse. A szovjet vezetőségnek most már arra is rá kellett jönnie, hogy a kelet-európaiak felé gyakorolt katonai ellenőrzése korántsem jelent kiegyensúlyozott organikus kapcsolatokat. Abban az esetben pedig, ha csak kimondottan piaci kapcsolatokat teremtene a kelet-európaiakkal, ha kerülne minden politikai beavatkozást, még inkább erősítené azt az irányzatot, amelyet Sztálin halála után a szovjet vezetők soha nem tudtak leállítani. Nevezetesen a kelet-európaiaknak azt a hajlandóságát, hogy ott találjanak piacot, ahol csak tudnak gyenge minőségű áruik számára. Bármennyire is pragmatikus azonban Gorbacsov külpolitikája, és még ha le is mond ideológiai elkötelezettségeiről, még mindig képtelen lesz, hogy megoldást találjon a kelet-európaiak válságaira. Ugyanakkor nagyobb szükség van, mint bármikor Kelet-Európa egységére, viszonylagos stabilitására, és talán első ízben a peresztrojkát illetően szüksége van Kelet-Európa támogatására. Azok az erők azonban, amelyek magától érthetően a peresztrojka támogatói Kelet-Európában, mint szövetségesek vitathatók. Ismerik a Szovjetunió gazdasági viszonyait, és Gorbacsov legeltökéltebb kelet-európai hívei egyelőre nem tehetnek mást, minthogy némi szkepticizmussal figyelemmel kísérjék a peresztrojka fejleményeit, és hogy kivárják annak esetleges eredményeit. Ez az óvatosság, sőt immobilitás is akadályozza, hogy Kelet-Európa egykönnyen elmozdulhasson a holtpontról. A második világháború óta a szovjet külpolitikát legfőképpen a német kérdés foglalkoztatta, amely Gorbacsov alatt is előtérben marad. Amikor egy több mint három évvel ezelőtt közölt cikkünkben azt jósoltuk, hogy Kelet-Európát Rapalló árnyéka fenyegeti, egy olyan szerződés, amelyet 1922-ben Szovjet-Oroszország kötött a legyőzött Németországgal. Egy jól ismert német baloldali sietett megjegyezni, hogy egy új Rapalló semmi más, mint kelet-európai emigránsok pihent agyának rémálma. Manapság kínos elégedettséggel kísérhetjük figyelemmel, hogy a Szovjetunió és Németország egésze között egy ilyen összebékélés lehetőségéről egyre gyakrabban esik szó, éppúgy a német baloldal, mint a jobboldal vitáiban. A gyökeres változások a magától értetődő Jalta rovására írható, hogy a nyugati hatalmak képtelenek voltak Németországgal szemben kialakítani egy következetes politikát. Ha a nyugati kormányok nem is ismételték meg az első világháború után elkövetett hibáikat, és ha elősegítették is a német gazdaság talpra állását, Nyugat- Németországban a leghosszabb ideig tartó demokratikus rendszer kialakulását és fennmaradását, egy dolgot nem tudtak megteremteni. A két Németország békés egyesülését nem tudták kieszközölni. Erre a német reálpolitika azzal reagált, hogy kezdett elfordulni Nyugattól, amely különben is gazdasági vetélytárs lett az adakozóból, és Németország számára legkülönbözőbb bajok forrása. A németek fokozódó következetességei igyekeznek kipuhatolni hogyan lehetne érdekközösséget teremteni a Szovjetunióval - vélekedik Fehér Ferenc és Heller Ágnes a Dissent című folyóiratban közölt esszéjében, és megállapítja: - A Szovjetunió, ha akarta volna leszállíthatta volna a kívánt árut azzal, hogy egyesíthette volna a két Németországot új piacokat teremtve a német gazdasági expanziónak. Egy ilyen lépés - ha Moszkva rászánná magát - óriási győzelmet jelentene a Szovjetuniónak és egyben a kelet-európaiak Jalta-ellenes forradalmának látványos vereségét is jelentené. Egy olyan Kelet- Európának, amelyet egyrészt a Szovjetunió katonai ereje kerítene be az egyik oldalon, Németország roppant gazdasági ereje a másik oldalon, soha nem lehetne lehetősége arra, hogy Jalta béklyóit lerázza. Már ma ott tartunk, hogy egy pénzügyileg bajba jutott Magyarország senki máshoz nem fordulhat, mint a Német Szövetségi Köztársaság konzervatív kormányához, amely sietett felajánlani egy félmilliárd dolláros kölcsönt. Ezúttal azonban Bonn azt is kihangsúlyozta, hogy a németeknek érdekeik vannak a térségben, éppen ezért természetes hajlandó odakölcsönözni egy ilyen hatalmas összeget. 15 évvel ezelőtt német megbízottak részéről elképzelhetetlen lett volna egy hasonló nyilatkozat. Az esszé szerzői szerint a stratégiai következményektől eltekintve ez az új Rapalló felé vezető irányzat Gorbacsov kezében ütőkártya lehet, hogy a kelet-európaiak Jalta-ellenes küzdelmét kijátssza. A Szovjetunió és Németország fraternizálása a Jalta ellen folyó forradalmat egyszer s mindenkorra letöri. A világtól földrajzilag elszigetelve, a szovjet katonai és a német gazdasági erő satujába szorítva Kelet-Európának nem maradna más választása, mint az engedelmesség. A Mittel-Európával kapcsolatos elmefuttatásoknak két éle van. Egyrészt egyes magyar, csehszlovák és talán jugoszláv intellektuel Mittel-Európáról nosztalgiázik, abba az illúzióba ringatva magát, hogy a közép-európaiak egysége egy olyan tömb, amilyen egykoriban a Habsburg birodalom volt. A Nyugattal szövetségre lépve talán korlátozhatja a német és a szovjet hegemóniát. Ugyanakkor a mittel-európai álomnak egy másik verziója csírázik német talajon. Nem lenne méltányos egyszerűen a német terjeszkedési politika irodalmi és ideológiai palástolásának minősíteni ezt a verziót egy új Rapalló előkészítésére. Ugyanakkor eltagadhatatlanul újra forgalomba jöttek a régi romantikus elképzelések, amelyek szerint Németország Nyugat és Kelet között Európa szívét képezi, amely a Nyugatnak nem része, és amely a nagy közvetítő szerepét játszhatja. És éppen ez az, amit Rapalló jelentett 1922-ben. Efelé haladunk, még ha nem jutottunk egyelőre messzire. Különböző erők meglepő kombinációja tűnt fel Gorbacsov láthatárán, amely egy ilyen perspektívát ellenez. Mindenekelőtt Kelet- Németország pártapparátusa, a szovjet haderők parancsnoksága és persze Lengyelország ezúttal nemcsak a lengyel állam, de maga a társadalom is, hogy a lengyelek elleneznek minden szovjet és német bekerítő mozdulatot, az magától érthető. És magától értetődő az is, hogy már csak egy jelképes német egyesülés is maga után vonná a kelet-német párt bürokrácia hatalomfosztását. Gorbacsov politikájának eredményeképpen Kelet-Európa jövője többféleképpen alakulhat. Több szcenárió lehetséges, kettő ezek közül teljes mértékben logikus lenne, de nem a gyakorlati megvalósulása. Az egyik persze az lenne, hogy az egyes országok egyszerűen kiválnának a Jalta-rendszerből. Jugoszlávia kiválását vagy Albánia kivonulását azonban nem lehet egykönnyen megismételni - vélekedik Heller Ágnes és Fehér Ferenc a cikkében. Nemcsak azért, mivel egy ilyen lépés előrelátható szovjet megtorlást vonna maga után. Gorbacsov maga is célzást tett arra 1987-es prágai látogatása alatt, hogy a Csehszlovákia nyújtott 1968-as - úgynevezett - baráti segítséget még mindig jóváhagyja. Egy másik logikus szcenárió az lenne, hogy a reformista szovjet vezetőség egyszerűen fogná magát és önkéntesen megszüntetné a jaltai rendszert, a peresztrojka és a detante érdekében. Normális ésszel nem lehet remélni, hogy a Szovjetunió egyhamar rászánná magát egy ilyen lépésre, bármennyire is reformista. Éppen ezért egy hosszadalmas patthelyzet a leglehetségesebb szcenárió. A szovjet vezetők képesek lesznek beszüntetni az afgán háborúban játszott szerepüket. Képtelenek lesznek azonban kiküszöbölni a Kelet-Európában dúló válságokat. Valószínűleg ez a patthelyzet fog bekövetkezni nemcsak azért, mivel általában szkeptikus álláspontra helyezkedtünk Gorbacsov kísérletét illetően. A szkepticizmusra az a másik ok, hogy Kelet-Európában olyan méretű sokféleség az uralkodó, olyan a változatosság, és annyi az elütő tényező, hogy a Szovjet vezetőség egyszerűen képtelen lesz bevetni Hruscsov módszereit és egyfajta terápiát gyakorolni annyiféle kór gyógyítására. Elképzelhető azonban a Rapalló-féle megoldás is, azaz, hogy a Nyugat oszlopa, Németország semleges lesz és egyben a peresztrojka kincstárnoka, ami világméretekben is fontos fejleményt jelentene. Az ebbe az irányba mutató jelek máris arra késztették a nyugati hatalmakat, hogy elejét vegyék egy ilyen jellegű irányzatnak. A legkevésbé elképzelhető, de mégis egy lehetséges szcenárió az lenne, amelyet egyébként a legpozitívabbnak vélünk és amit a kelet- európai ellenzék is javasolt. Tehát annak kipuhatolása, hogyan lehetne a legszerencsésebben megbirkózni a Jaltának nevezett történelmi realitással, tehát egy olyan realitással, amit nem lehet semmissé tenni, de amelyet talán lehet módosítani, amelyet még mindig meg lehet változtatni. Adam Misnik, egy másképpen gondolkodó lengyel történész mutatott rá arra, hogy a Szovjetuniónak a Hitler felett aratott győzelemben játszott szerepével sikerült elfogadtatnia egy laza szerződéskeretet, amelynek szovjet és nyugati tolmácsolása mindig különbözött egymástól. Jalta nyugati tolmácsolása szerint a második világháború rettenetes pusztításai után a Szovjetuniónak legitim joga volt, hogy ne tűrjön meg határai közelében olyan hatalmakat, amelyek támadást terveznek, vagy pedig olyanokat, amelyek egy támadáshoz utat nyithatnak. Ettől eltekintve azonban a Szovjetuniónak tiszteletben kell tartania az illető országok szuverenitását. Sztálin azonban úgy értelmezte ezt a laza szerződést, hogy a térségben akármit megtehet. Misnik azt hangsúlyozta, ha a szovjet vezetők megbírálhatták Sztálint Hruscsov alatt, és Sztálin pocskondiázása a gorbacsovi-érában is folytatódik, akkor miért ne lehetne megbírálni Jalta sztálinista tolmácsolását? A kelet-európai népek nagy részének ugyan ez a véleménye, és ez a hozzáállás alapot nyújthatna egy történelmi kompromisszumra. Heller Ágnes és Fehér Ferenc esszéje a Dissent című amerikai baloldali folyóiratban rendkívüli figyelmet váltott ki mindazok körében, akiket a kelet-európaiak sorsának alakulása valamilyen oknál fogva érdekel. Nem mindenki értett egyet az esszé több kitételével. Azt azonban sokan elismerték: a New York-i News School magyar származású professzorai jogos aggodalomnak adtak hangot, amikor szóvá tették, hogy Kelet-Európának még ebben a szabadabb légkörben sincsen stratégiája saját semlegesítésére. Míg egy napon talán arra ébred, hogy egy egyesített Németország semleges lett és ennek éppen az volt az ára, hogy Kelet-Európa továbbra is Jalta rabja maradjon. +++ 1989. január 26., csütörtök
Vissza » A hírhez kapcsolódik »