|
|
 |
|
 |
Most már valóban igazatmondunk?
|
Budapest, 1989. december 5., kedd (MTI-Panoráma) - Tartok attól, hogy a szerkesztő nem lelkesedik túlzottan a jegyzetért, mondván: "gyan kérem, lerágott téma". SZemélyes mentségül csak annyit, hogy napokig - mit napokig? Vagy másfél-két hétig - hüledeztem a kormányelnök parlamenti bejelentésén, miszerint külföldi adósságunk nem annyi, amennyit eddig bevallottak, hanem annál - bruttóban - vagy 2,5 milliárddal több.
No persze - mondhatná bárki - 2,5 milliárd ide vagy oda, azaz
hogy 18 milliárd-e, illetve 20,5 milliárd-e, már nem oszt és nem
szoroz. Ez a különbség, ez a plusz - egy végletesen teljesítőképtelen
gazdaság esetén - már mindegy, vagy majdnem mindegy. Csakhogy: e
plusz 2,5 milliárd dollárhoz kötődő - ér rendre fizetendő - kamatteher
már nem mindegy, mert az elviselhetőség határán túli terhekkel
nyomja az országot. (És ne feledjük: a legfrissebb statisztikai adatok
szerint például az ipari termelés 7 százalékkal csökkent, a kormányzat
által remélt szolid növekmény helyett.)
Nyomasztó teher
A most bevallott plusz 2,5 milliárd tehát szörnyűségesen
nyomasztó teher, de emellett aggódó nyugtalanságomnak egyéb okai is
vannak. Azt nem firtatnám különösebben, hogy miért volt olyan sokáig
szigorúan őrzött államtitok a mindannyiunkat éríntő államadósság.
Végtére is: primitiv politikusok évtizedeken keresztül úgy döntöttek,
hogy az általuk társadalmi nyugalomnak vélt országbéli állapotok
ilyesfajta titkolódzással, elhallgatásokkal - hadd mondjam ki kereken
jószándékú, ám nagyon ártalmas hazudozásokkal - is fenntarthatók,
stabilizálhatók. Azt sem firtatnám - kérdőjeles mondataimat nyomatékosan
hangsúlyozva -, hogy vajon hova lettek a kiknek és milyen döntéseik
nyomán a kölcsönkért milliárdok? Tudom, tudjuk, állandóan föléltük,
megettük, elfogyasztottuk, életszinvonal növelésére és az amúgy is meg
nem érdemelt feneketlen jólétünk még jobbá tételére fordítottuk.
A másik személyes élmény: ugyancsak voltam bátor megkérdezni az
MSZMP gazdasági ügyekben illetékes titkárát, hogy ugyan miért kell
nekünk - az osztrák szállodaépítési programba "bevarrva" - egy
luxus kivitelü, voltaképpen célszerüen legfeljebb csak ritkán
használható Kongresszusi Palota, akkor mindössze annyi volt a
cinikusan laonikus válasz, hogy "most kell ilyesmit fölépíteni,
mert most van ehhez pénz..." (folyt.)
1989. december 6., szerda 00:00
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|