Rendszerváltás és az MTI

	Szálláskeresők
München, 1989. január 22. (SZER, Protestáns világ) - Már lassan egy hónapja elmúlt karácsony ünnepe, mégis időszerűnek vélem a szálláskereső József és Mária történetét. Sajnos, az az érzésem, hogy hazánkban ma sem kedvezőbb a szálláskeresők fogadtatása, mint kétezer évvel ezelőtt, Betlehemben volt. Az az átkozódó levél, amely ma érkezett Budapestről, még nem lenne oka ezeknek a gondolatoknak a megfogalmazására, hiszen önző, gyűlölködő emberek mindenütt vannak, és egy-egy hisztérikus ökölrázásra, vagy nyelvöltögetésre nem érdemes időt pazarolni. A baj csak az, hogy nem egyedi jelenségről van szó, hanem egy súlyos lelki népbetegséggel állunk szemben. Nem tudom, hogy az ország lakosságának hány százalékát fertőzhette meg ez a kór, lassan már járványnak tekinthetjük, és meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket. A betegség legsúlyosabb tünete a nemzeti tudathasadás, identitás- zavar, amikor emberek saját fajtájukat, honfitársukat, testvérüket idegen jött-mentnek tekintik. Állatoknál is előfordul - bár nagyon ritkán -, hogy egy beteg anyaállat nem érez közösséget saját kölykével, és felfalja. A kór másik tünete a beteges méretű önzés, amikor például egy 10 milliós nép 10 ezer szerencsétlen, hontalan földönfutótól félti saját kenyerét és otthonát. A diagnózishoz tartozik az igazságérzet teljes felborulása is, amikor a nyugalmával megzavart polgár nem a jogtiprások elkövetőit, hanem azok áldozatait gyalázza. Az átkokból néha kijut azoknak is, akik megpróbálnak segíteni a rászorulókon. A Himnuszban azzal az indoklással kérünk "víg esztendőt" az Úristentől, hogy "megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt." És a jelent? A jelen bűneit? A szeretetlenséget, a gyűlölködést, az áskálódást, a rosszakaratot, az irigységet, a káromkodást, az istentelen beszédet, az átkozódást - vajon megbűnhődtük-e? Hogyan remélhetjük, hogy Isten kisegíti népünket a jelenlegi siralomvölgyből, ha a legkisebb szánalmat sem mutatjuk azokkal a véreinkkel szemben, akik a határokon túl még az anyaországi magyarságnál is sokkal nagyobb nyomorban élnek? Miért segítene az Úr azokon, akik sohasem akarnak másokon segíteni, akik közömbösen fordítják el fejüket, amikor szenvedő testvérükkel találkoznak? Az egészben a legvisszataszítóbb az, hogy akik odahaza becsapják az ajtót a szálláskereső honfitársaik előtt, azok idegen földön megkövetelik az idegen néptől a befogadást, és a segítséget. Pedig nekik kevesebb okuk volt arra, hogy kezükbe vegyék a vándorbotot, és elhagyják hazájukat. Az említett levelet egy idős pesti asszony írta, aki máig sem bocsájtotta meg, hogy az első világháború után szülei házából kiutaltak két szobát egy erdélyi menekült családnak. Ez után kemény szavakkal elítél amiatt, hogy szerinte túl sokat foglalkozom műsorainkban a csángókkal és az erdélyiekkel. Felteszi a kérdést: Talán én is moldvai vagy bukovinai vagyok, és ha igen, akkor arra bíztat, hogy menjek közéjük. Nos, azt kell mondanom, hogy bár nem vagyok moldvai vagy bukovinai magyar, dunántúli kálvinista létemre több rokonszenvet érzek katolikus csángó testvéreim és minden elnyomott honfitársam iránt, mint egyes hazai gyászmagyar irányába. Az a Nyírségben szolgálatot teljesítő határőrtiszt, aki menekülők helyett következetesen határsértőkről beszél a televíziós riportban, az a belügyi tisztviselő, aki aláírja a menekültek kitoloncolását elrendelő végzést, vagy az a közönséges polgár, aki a rászorulók támogatása helyett ellenséges hangulatot szít irányukba, bizony nem érdemli meg, hogy magyarnak tekintsük, akkor sem, ha a levélíró átkozódó sorait úgy írja alá, hogy: "egy sokat szenvedő magyar". Nagyon sok nagy magyar született Kolozsvárott, Kassán, Pozsonyban, sőt Bécsben is. És, de sokan vannak a mai országhatáron belül születettek között olyanok, akikre nem lehetünk büszkék. Az Úristen könyörületére csak az számíthat, aki kiírtja szívéből a gyűlölet írmagját is, és aki kevéske kenyerét is meg tudja osztani azokkal, akiknek még annyi sem jutott. Szerencsére szép számmal vannak olyan hazai magyarok is, akiket nem kell figyelmeztetni a kötelességükre, akik az egyházak segélyhelyein is, és azokon kívül mindent megtesznek menekült testvéreikért. A döntő nem az anyagi segítség, hanem a jó szó, és annak kifejezésre juttatása, hogy az ország becsületes, emberséges többsége nem idegennek, hanem, testvérének tekinti a menekülteket. Vigyázzunk, mert a magyarság most vizsgázik emberiességből, és nem kis részben ennek eredményétől függ népünk jövője. +++ 1989. január 22., vasárnap
Vissza » A hírhez kapcsolódik »