Rendszerváltás és az MTI

	A dacos Magyarország - 2. folyt.
Ezután futunk be a két utolsó fejezetbe, amelyek kereken a könyv egynegyedét teszik ki, és napjainkat - legalábbis annak közvetlen előzményeit tárgyalják. Először is leszögezi: némelyek Nyugaton nem gondolnak az itteni és a kelet-európai uralmak közötti különbségre. Nyugaton a szavazópolgárok akaratából bármelyik kormányon lévő párt elveszítheti a hatalmát. A másik figyelmeztetése, emlékezetből ki nem ejtendő kérdése: Mi történt Magyarországon? - amelyet nemrég Thatcher miniszterelnöknő és Shultz amerikai külügyminiszter dicsért, mint a sikeres politika példaképét Európa keleti felében. A szerző saját logikája alapján halad, amely szerint a történelem nem névtelen, és az 1978 óta gazdasági ügyekért felelős központi bizottsági titkár, politikai bizottsági tag: Havasi Ferenc felelősségét világítja meg - vagy ha úgy tetszik, nagyítja fel. Leírja reform-közgazdászok megbeszélését Havasival. A gazdasági központi bizottsági titkár elismerte az érvek nagy részének helyességét, majd úgy védekezett, hogy engedmények - mármint a dogmatikus szárnynak tett engedmények nélkül - a Központi Bizottságban még annyit sem érhetett volna el, amennyit kivívott az újszerű tervek elfogadásával. A szerző kíméletlenül jegyzi meg: ennek az egykori építőipari munkásnak, későbbi pártfunkcionáriusnak semmiféle magasabb képzése nem volt: csak egy pillantás egy Nyugaton megjelent lexikonba. A szerző jól tudja ezt, hacsak nem tekintjük nagyon okosító iskolának a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága akadémiáját 1958 és 1961 között. Havasi 1975-től 1978-ig miniszterelnök-helyettes volt, és utána majdnem tíz éven át a pártapparátusból a gazdaság legfőbb irányítója, sőt szóba jött, mint a pártfőtitkár utódja, vagy legalábbis jövendő miniszterelnökként. Lendvai Pál kommentálja: egy ilyen vezető miatt érthetőek a gazdaságpolitika hibái. Majd elmondja: Havasi központi bizottsági titkári tisztéből való leváltása után, 1987 júliusa után még egy boldogtalan évet eltöltött budapesti első párttitkárként. Amikor tavaly a pártértekezlet leváltotta, kihagyta a Politikai Bizottságból, sőt a Központi Bizottságból is, a korpulens férfiú az ülésterem első soraiban sírva fakadt. A szerző azonban nemcsak ilyen háttér-információkkal villantja fel a gazdasági bajoknak az átlagpolgárok előtt homályba burkolt kulisszák mögötti titkait. Sokszor hallottunk például a magyar gazdaságot sújtó cserearány-romlásról, és azt is tudjuk mi az. Olcsóbban kell eladnunk saját áruinkat a külpiacon, és drágábban kell vásárolnunk. A Lendvai Pál által közölt adat egy csapásra ad tartalmat a szinte közhelyszerűvé vált magyarázatnak: 1972-ben Magyarország 800 autóbuszt szállított a Szovjetuniónak egy millió tonna nyersolajért, 13 év múlva, 1985-ben már 4000 autóbusszal kellett fizetnie ugyanezen nyersolaj-mennyiségért. Ami pedig a KGST-n belüli igazi kereskedelem kibontakozását illeti - vagyis ha az egyik országnak a másikkal szemben többlete van, azt a harmadik országban levásárolhassa - annak idejére a legutóbbi KGST-csúcsértekezlet szerint a legderűlátóbb számítás alapján még 10-20 évig várni kell - tudósít róla Lendvai Pál. A dollárban való fizetés aránya, amely már most lehetővé tenné a valutaátváltást, csekély a KGST-n belül. Magyarország külkereskedelmi forgalma a keleti tömb országaival 1987-ben 16 milliárd rubelt tett ki. A nyugati valuta-elszámolás ezen belül viszont csupán 600 millió dollárra rúgott. Figyelemre méltó a szerző megállapítása, hogy miért maradt el az iparszerkezeti átalakítás. Nem csak a gazdasági vezető körét hibáztatja, hanem rámutat a mélyebben rejlő ideológiai okokra is. És éppenséggel nem valami dogmatikus marxista gondolkodót idéz, hanem Lukács György 1967 végén tett kijelentését: "Véleményem szerint a legrosszabb szocializmus jobb, mint a legjobb kapitalizmus." Ezt így kommentálja: ez a magatartás természetesen oda vezetett, hogy egy veszteséges magyarországi nagyüzem sorsát a múltban a szocializmuséval azonosították. Lendvai Pálnak Grósz Károlyról alkotott képe nagyjából egyezik a világsajtóéval, vagy mondhatnám fordítva is: a volt miniszterelnökről, a mostani pártfőtitkárról a Nyugaton kialakult véleményhez sokban hozzájárultak a szerző megalapításai. Nagyon tömören így fogalmazhatnám meg ezt: szerinte Grósz nem intellektuel, hanem gyakorlatiasan gondolkodó, nem karizmatikus, de dinamikus egyéniség. Egykoron dogmatikus volt, most azonban reformer, és hajlandó radikális kommunista reformerekkel szövetkezni. A szerző kiemeli a pártfőtitkár határozottságát. Magyarországi ellenzéki és fél-ellenzéki körökben másként ítélhetik meg Grósz Károlyt, a szerző saját megfigyeléseit összegezi. Lendvai Pál - miként könyvében leírja - három órán át beszélgetett magyarul négyszemközt Grósz Károllyal. Ez a benyomás alakult ki: a pártfőtitkár kész arra, hogy nagy változtatásokat hajtson végre az egypártrendszer megmentése és megújítása érdekében, de nem hajlandó eltűrni, hogy az egypártrendszer pillérét aláássák, vagy épp elpusztítsák. +++ 1989. január 12., csütörtök
Vissza » Folytatásokkal » A hírhez kapcsolódik »