Rendszerváltás és az MTI

	A hallgatók fóruma
(Sík Mária) München, 1989. április 1. (SZER) - Műsorunkat levélidézettel kezdjük: "Mi akarunk világkiállításban társrendezők lenni? Itt először rendet kell teremteni! Itt először az infrastruktúrát kell megteremteni, és utána kell idecsalogatni a külföldieket. Az nem érv, hogy az 1100 éves honfoglalást, a fasizmus feletti 50 éves győzelmet, a Helsinki Egyezmény 20 éves évfordulóját ünnepeljük 1995-ben. Még legalább 50 évfordulót lehetne kikeresni a lexikonból. Nincs pénz! Ezt kell megérteni, és először távbeszélőhálózatot kell fejleszteni, a víz és gázvezeték cseréjét elvégezni, a kétütemű motoros járműveket megszüntetni, a tömbrehabilitációkat elvégezni, mert még a város belső kerületeiben is romos épületek vannak, az 1945-ös háború emlékeit viselik, és jónéhány épület megérett a lebontásra." Ide kívánkozik a következő telefonüzenet: "A kommunista pártok - így a magyar is - propagandafogásként, önámításként is, szívesen nyúlnak - különösen szorongatott helyzetben - ideológiai csemegéjükhöz, az úgynevezett vívmányokhoz. De mit is ér valójában az elő-elő rángatott vívmány kategória? Gondoljunk csak a gyárak, a bankok, a külkereskedelem, az iskolák államosítására, a belkereskedelem állami sablonbaöntésére, a kisipar szinte teljes elsorvasztására, az irodalom, a művészet, az egyes tudományágak, a sajtó, a rádió, a TV teljeskörű befolyásolására, az egyházak irányítására, az ateista Állami Egyházügyi Hivatal részéről, az ifjúság szándékos félrevezetésére. A látványos - nem egyszer tragikomikus - visszakozások a hatalmi gépezet részéről, már nem egy vívmányról állították ki a hivatalos gyászjelzőt." Hallgatónk javaslatára, hogy indítsunk sorozatot a kommunista vívmányokról, egyelőre nem tudok határozott választ adni, de felhívom figyelmét, hogy éppen vívmányaink címszóval a Szabad Demokraták Szövetsége előadás- és vitasorozatot rendez a Jurta Színházban. A legutóbbi esten - tudomásunk szerint - a téma a Varsói Szerződés volt. Érthető, hogy sok hallgatónk már unja, sőt torkig van vele, ha mást sem hall, minthogy válság van. Különösen, mert nem tudni meddig is tart és hogyan lehetne belőle kilábalni. Egyik levélírónkat a válság puszta emlegetése késztette a következő eszmefuttatásra: "Például mi is váltságban vagyunk, mert bajok vannak. Mi úgy halljuk, hogy az Egyesült Államokban is nő a válság, mint az államadósságok. Franciaországban sok a munkanélküli, sok a betolakodó idegen, sokan elégedetlenek a fizetésükkel. Amint halljuk ott is válság van. Németországban is nő a válság. Utálják az idegeneket, ugyanakkor a velük végeztetett undorító munkákat ma már rendes német nem vállalná. Van tehát bajuk elég. Az olaszok elégedetlenek. Embert rabolnak, maffiáznak, terrorizálnak, sztrájkolnak. Nagy bajaik vannak. Baj van az észak-íreknél, az angoloknál. Mintha rengeteg népség csak azért utazott volna Angliába, hogy ott aztán utálja az angolokat. Gyűlölik őket a négerek, a hinduk, az írek, az arabok, a szegények, és így nőttön- nő a válság. Viszont ahogy halljuk, nincs válság Romániában. Zavartalanul megy a népirtás, a nyomorgás, a Zsarnok hatalmi őrjöngése. Nincs válság Kubában, Mexikóban, Észak-Koreában nem tüntetnek. Nincs válság Kelet-Németországban, és az éhező afrikai nyomorbirodalmakban sincs válság. Nincs válság sem Szíriában, sem Líbiában, sem Irakban, sem Iránban, ahol a fő-férfiak fürdenek az aranykádban, a nők pedig válságmentesen pislognak kifelé a fekete zsákokból. Zúdul ránk az információ, éneklik a szakértők és a TV-képernyő, mi pedig áhítattal hallgatjuk, bár tulajdonképpen nem értjük, hogy mit jelent ez a válság-nemválság." Ismét telefonhívást idézünk: "Miért nem foglalkoznak többet a Tanácsköztársaság alatt elkövetett kommunista kegyetlenségekkel? A 70. évforduló több figyelmet érdemelne. Például Szamuely Tibor, akinek felejthetetlen emlékét a mai napig utcanév hirdeti. Javaslom, távolítsák el a bandita nevét, akitől életében a saját elvtársai is féltek és akinek szellemétől a tisztességes kommunisták még ma is tartanak." Pécsi Vilmos válaszol: Szamuely Tibor 1890-ben Nyíregyházán szülhetett. A középiskola elvégzése után különbféle magyar újságoknál dolgozott, és a bohém intellektuelek életét élte. Akkor még senki se gondolta volna, hogy a Tanácsköztársaság egyik véreskezű szereplője lesz. Az I. világháború kitörése után hamarosan bevonult, 1915-ben orosz fogságba esett, és a hadifogolytáborban már szélsőséges kommunista nézeteket vallott. Az a bizonyos oroszországi, magyar internacionalista tevékenység a valóságban sokkal szerényebb méretű volt, amint azt később a Magyar Kommunista Pártban valósággal mítosszá magasztosították. De kétségtelenül voltak a hadifoglyok közt elvakult kommunisták is, például Kun Béla, és a mostanában sokat emlegetett Münnich Ferenc, Rákosi Mátyás, és természetesen Szamuely Tibor is. Szamuely az orosz kommunista párt magyar csoportjának megalapítója volt, Kun Bélával együtt. 1919. januárjában jött haza Magyarországra. Március 21-ike, a Tanácsköztársaság kikiáltása után helyettes hadügyi népbiztos. Áprilisban a hadihelyzet következtében fellazult, fegyelem megszilárdítására, úgynevezett frontmögötti bizottságot hoztak létre, és Szamuely lett az elnöke. Szamuely könyörtelen kegyetlenséggel, véresen levert mindenféle kommunistaellenes megmozdulást, nemcsak a front mögött, hanem az országban mindenfelé. Így személyesen vett részt az abonyi és a szolnoki, júniusban pedig a dunántúli és duna-tisza közi, úgynevezett ellenforradalmi megmozdulások vérbefolytásában. Olyan véres híre volt, hogy az osztrák szociáldemokrata kormány 1919. augusztus elején egyedül neki nem adott menedékjogot a Tanácsköztársaság összeomlása után menekülő magyar, kommunista vezetők közül. Szamuely Tibor - akinek öccsét Lászlót egyébként tömeggyilkosságokban való részvételért 1919. végén kivégezték - megpróbált Ausztriába menekülni. De augusztus 2 -ikán az osztrák csendőrök kezébe került. Tudta, hogy mi lesz a sorsa, ha kiadják Magyarországnak, és ezért agyonlőtte magát. Augusztus elején, a Tanácsköztársaság bukásának 70. évfordulóján, foglalkozunk a magyar forradalmi diktatúrával, és akkor többek közt Szamuely Tiborról is szó lesz. Rejtélyes, de már a közelmúltban lejátszódó tragédia után érdeklődik a következő telefonáló: "Miért kellett Elbert Jánosnak meghalnia, és miért ilyen titokzatos körülmények között? Igaz-e, hogy a fia politikai okok miatt lett öngyilkos, és igaz-e, hogy Elbert Jánost meggyilkolták Siófokon?" A családi tragédiáról, titokzatos körülményeiről mi is értesültünk, de az ügy hátterét csak a helyszínen, Magyarországon lehet felderíteni. Tény, hogy Elbert János felesége valóban öngyilkos lett, amikor férjét és fiát elveszítette. "A hallgatók fórumában elhangzott egy-két hozzászólás a magyarországi változásokat illetően. Hogy beszélni, szervezkedni szabad, sőt politikai bizottsági tagok olyan kijelentéseket tesznek, amelyekért egy-két évvel ezelőtt izgatás címén, bötönbüntetés járt. Ezzel párhuzamosan az ÁVH jogutóda, a Mosonyi utcában és a Parlamentben, gondos levélfelbontogató tevékenységet folytat. Ez a probléma elkerüli a figyelmüket? Miért? Szeretném, ha egy műsort közvetítenének a diktatúrák provokációs trükkjeiről. Egy példa: ott voltam a varsói felkelés évfordulójáról megemlékező tömegben. Egy fiatal, sportos testalkatú civil, gyors helyváltoztatások közepette, hol a rendőröket, hol a rendszert szidta - igaz nem elég kitartóan. Majd, mivel senki sem követte a példáját, beállt a rendőrsorfalba - oda, ahonnan küldték." A levéltitok megsértésére többször felhívtuk már a figyelmet. A provokációtól pedig legutóbb a március 15-ei felvonuláskor óvtunk. De azt hiszem, a lakosság nagyon is tisztában van azzal, hogy a Belügyminisztérium azért még nem számolta fel önmagát, nem kell külön műsorban rá figyelmeztetni. "Mi az esélyem Ausztriában? Édesanyám Ausztriában született, tehát osztrák származású az egész család. Már nem bírjuk elviselni Magyarországon az életet, szeretnénk Ausztriába menni férjemmel, édesanyámmal együtt. Van-e ott úgynevezett németesítés, szóval befogadnak-e bennünket, mert édesanyám nagyon beteg?" Ausztriában - tudomásunk szerint - nincs németesítés, ez a gyakorlat csak az NSZK-ban ismert. "Mi lesz annak a román házaspárnak a sorsa, aki nem kapott politikai menedéket Ausztriában, és az NSZK-ból visszatoloncolták őket az osztrákokhoz? És egyáltalán, ha az első nyugati ország, ahol valaki először menedéket kér, elutasító határozatot hoz, akkor sehol sem próbálkozhat többé? Vagy ezt a román házaspárt, miután az NSZK kiutasította, az osztrákok már alkalmasnak találják a menedékre? Esetleg megint a kezükbe adják az útlevelüket, hogy próbálkozzanak ismét - ezúttal több szerencsével - másik nyugati országnál? Vagy irány a festői Románia? Tehát mégegyszer a kérdésem: Hogyan viselkedik az az ország, amelyik újra viszontlátja az egyszer már menedékjogra méltánytalannak talált menekültet?" Hanák Tibor válaszol: Az eddigi tapasztalat szerint az osztrák hatóságok meglehetősen szigorúan veszik, hogy valaki hol kért először menedéket, és hogy azt elutasították-e. Többször előfordult, hogy Nyugat-Németországból visszatoloncoltak családokat Ausztriába. Ha ez megtörténik, csupán az emberségben és a segítőkészségben lehet bízni. Viszont - és ezt is tapasztalatból mondhatom - az osztrákok nem kegyetlenek ilyen esetekben. Nem kívánnak emberekkel labdázni, ide-oda küldözgetni családokat, hanem inkább megmutatják, hogy Ausztria az az ország, ahol mégiscsak győz az emberség. Igaz ugyan, hogy ezt a magatartást sokszor a nyilvánosság, a sajtó és a televízió csikarja ki a hatóságokból. Ha többgyerekes családról van szó, nagy támogatást jelenthet a nyilvánosság részvéte. Az pedig, hogy valakit elbocsátanak az állami gondozásból, nem egyenlő a kiutasítással. Épp a román állampolgároknak készséggel nyúlnak a hónuk alá az egyházi szervek,vagyis az állami támogatás helyett - indokolt és súlyos esetekben - meg lehet szerezni az egyházi segítséget, legalábbis átmenetileg, a kivándorlási vagy - ami nehezebb - a munkavállalási engedély megszerzéséig. A menekültektől nagyon sok postát kapunk. Az osztrák Mödlingből egyik hallgatónk - ötgyermekes családapa - elküldte az ottani hatóságok végzését is, amely szerint nem ismerték el politikai menekültnek, és közlik vele, hogy róla és családjáról nem gondoskodnak többé. Tizenkét nap után neki kell tartózkodásukat finanszíroznia. Amennyiben úgy dönt, hogy hazatér, az útiköltséget megtérítik. Hallgatónk segítségünket kéri, de bármilyen megrendítő is a sorsa, nem tudunk segíteni rajta. Hanák Tibor válasza neki is szólt. Több hallgatónk érdeklődik az iránt, hogyan fogadjuk és mi a véleményünk azokról a nem éppen hízelgő cikkekről, amelyek a magyarországi sajtóban, így a Reform című hetilapban rólunk, a Szabad Európa Rádióról megjelennek. De nem csak cikkek érkeztek el hozzánk Magyarországról, hanem a válasz is. Tamás Gáspár Miklóst hallják: A Szabad Európa Rádiónak hosszú és bonyodalmas története van, amelyet én csak részben ismerek. Kétségkívül az elmúlt évtizedben a magyarországi demokratikus erők és a nyugati rádiók együttműködése volt az a mumus, amellyel sok embert - még az ellenzéktől is - el lehetett riasztani, mert még demokratikus gondolkodású emberek is, a külföld rémképének, a nyugati fölforgató központok kliséjének többé-kevésbé fölültek, és mivel ezt hathatós reputáció támasztotta alá, bizonyos félelem és borzongás vette körül a Szabad Európát, annak ellenére, hogy mindenki hallgatta, és annak ellenére, hogy a legtöbben hittek neki. Amióta a félelemnek ez a ködfüggönye megszűnt, amióta a Szabad Európa Rádió és más nyugati rádióállomások interjúkat készítenek Magyarországon élő személyekkel - és ma már nem csupán ellenzékiekkel, hanem hivatalos személyekkel is - a szabad magyar médiának ez az előőrse olyan elhárítási mechanizmusokat váltott ki, amelyekkel eddig nem találkozhattunk. A Szabad Európa Rádió ellen igen ügyes propaganda-kampány indult meg, amely láthatólag a rádió munkatársainak néhány elégedetlen csoportját is fölhasználja. Levelek érkeznek Magyarországra müncheni föladóval, amelyek hol a Szabad Európa egész műsorpolitikáját, hol a szerkesztők egynémelyikét pécézik ki és próbálják becsületükben, újságírói etikájukban sérteni és gyanúsítani. A Reform című ügyes magyarországi bulvárlap ezekből a levelekből néhányat nyilvánosságra hozott, továbbá nyilvánosságra hozta a Szabad Európa egynémely belső dokumentumát, amelyek ilymódon kiszivároghattak. A nyilvánosság, a napfény jót tett a Szabad Európának, ugyanis megláthatta a közvélemény, hogy - mint minden munkahelyen - a Szabad Európában is vannak konfliktusok és vannak veszekedések, így igazgatói körlevelek józanságra intik a munkatársakat - egyszóval egy rendes munkahely élete folyik a megszokott nehézségekkel, akár bármelyik magyar munkahelyen. Úgyhogy az a propaganda-kampány, amely megpróbálta a Szabad Európát diszkreditálni némely belső dokumentumának a napvilágra hozatalával, látványos kudarcot vallott. A köznapiság napfényében a botrány elmaradt. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni azokat az erőfeszítéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a nyugat és a magyar demokrácia összefüggését elhomályosítsák. Hogy továbbra is fönntartsák a gyanakvást a nyugattal, a nyugati demokráciával szemben, holott nekem az a véleményem, hogy ez az összefüggés rendkívül fontos, a gyanakvásnak el kellene oszlania, és a nyugat által fönntartott magyar rádióállomások ebben igen fontos szerepet játszanak, és én azt hiszem, hogy ezeknek a rádióállomásoknak fönn kell maradniuk. Nem hiszem, hogy az a nézet, miszerint a magyarországi cenzúra megszűnésével nincs szükség többé a nyugati magyar rádióállomásokra, helytálló volna. Az a távolság, amely München, London, vagy Washington számára lehetővé teszi a magyarországi események és kelet-európai események pártatlan kommentálását, demokratikus szellemű kommentálását, még nagyon sokáig szükséges lesz. És az a demokratikus tapasztalat, amelyet a nyugati magyarság magáénak mondhat nyugaton élvén, nekünk itt még nem osztályrészünk, és erre a tapasztalatra nekünk szükségünk van. És ez a félresikerült propaganda-kampány a Szabad Európa ellen is mutatja, hogy ez még bizony ránk fér. Tamás Gáspár Miklós beszélt. +++ 1989. április 1., szombat
Vissza » A hírhez kapcsolódik »