|
|
 |
|
 |
Schöpflin György reflexiója
|
London, 1989. június 16. (BBC, Panoráma) - A budapesti
megemlékezés lezárta az 1956-os forradalom által a magyar történelem
könyvében nyitott fejezetet. A történelemnek régi tulajdonsága, hogy
az elnyomás áldozatait hősökké emeli. Ez azonban mindig idő kérdése.
Kína úgy látszik nincs tudatában ennek a törvényszerűségnek.
Tény, hogy a magyar forradalom vérbefojtói azt hitték, hogy a
történelem az ő oldalukon lesz. A Kádár János által felépített
rezsim alapja az volt, hogy 1956 október-novemberében
ellenforradalom játszódott le Magyarországon. Azt hitték Kádárék,
hogy az ő rezsimjük jobb, mint amit Nagy Imre és forradalmár-társai
akartak megvalósítani. Önhittségükben Kádárék megkezdték a
kivégzéseket, több ezer talán a halottak száma - erről pontos,
hivatalos adat még nincs. 15 ezer ember került börtönbe. Így
mondhatjuk, hogy a forradalom leverését terror követte. Nem
vérfürdő, inkább céldutatos megtorlás. Elsősorban azt szolgálta,
hogy a fiatal nemzedék mindörökre leckét kapjon: a kommunista
rendnek nincs alternatívája. Magyarország társadalmát megfélemlíteni
igyekeztek.
Az értelmiség, a munkásság és a parasztság részéről azt várta el
a Kádár-rezsim, hogy feladja álmait egy demokratikus, semleges
Magyarország megteremtéséről. Kádár az 1960-as években ezen az
alapon érezte elérkezettnek az időt, hogy új egyezséget ajánljon a
népnek. Ezt a Nyugat - feltételezett pragmatizmusa és realizmusa
folytán - dícsérendőnek találta. Úgy látta, a kommunista párt az
életszínvonal emelését nyújtja a politikai eszmék feladásáért
cserében. Ez a megoldás - úgy tűnt, mintegy másfél évtizeden át -
megfelelőnek bizonyult, de az 1980-as évek elejére nyilvánvalóvá
vált, hogy kártyavár az egész. Megfelelő életszínvonalat a párt nem
biztosít, már csak azért sem, mert a politikai rend akadálya a
racionális gazdasági határozathozó képességnek. (folyt.)
1989. június 16., péntek
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|