|
|
 |
|
 |
Vendégünk, George Bush (2.rész)
|
Ahelyett, hogy az újdonsült közgazdász belépett volna apja jólmenő
cégéhez, az ifjú pár Texasba költözött, ahol George Bush
vállalkozóként próbálkozott - gyors sikerrel. Olaj-üzletei
eredményesek voltak, immár anyagilag is független volt és -
megintcsak az apai példát és nevelést követte: arra tanították, hogy
a vagyon kötelezi is az amerikai polgárt, vállaljon részt az ország
szolgálatából. Az idős Bush 55 évesen kapcsolódott be a politikába,
s volt 10 évig szenátor; fia csak 40 éves volt, amikor -
sikertelenül - próbálkozott szenátorrá választásával. Két évvel
később azután Texas képviselőjeként (természetesen a konzervatív
republikánus párt színeiben) bejutott a washingtoni törvényhozásba.
Az ott töltött években (1966-70) az intelligens, dinamikus, a vezető
honatyákat önzetlenül támogató új képviselő felhívta magára a
figyelmet, s miután 1970-ben ismét sikertelenül próbálkozott a
szenátorsággal, Richard Nixon elnök fontosabb feladatot bízott rá:
Bush - két évre - országának ENSZ-nagykövete lett, következésképp
egyike a kevés amerikai politikusnak, akik ismerik, ezért becsülik
is a világszervezetet, amelyet Washington általában lekezel.
George Bush, a hűséges ,,apparátcsik,, 1972-ben a republikánus
párt elnökének hálátlan feladatát kapta Nixontól. E tisztében szinte
a végsőkig kellett
édenie a Watergate-ügyben levitézlett
támogatóját - bár utóbb maga is azok között volt, akik az elnök
lemondását szorgalmazták. Nixon utóda, Gerald Ford népszerűbb,
fontos feladattal bízta meg az immár ismert politikust: Bush lett a
pekingi amerikai összekötő iroda (gyakorlatilag a nagykövetség) első
vezetője. A pekingi utcákon a lakossághoz hasonlóan kerékpározó,
közvetlen Bush-házaspár népszerű és sikeres volt.
Két kínai év után a jövendő elnök jó esztendeig a CIA, a
Központi Hírszerző Hivatal élén állott. E változatos pályafutás után
1980-as elnökválasztási kampányában megalapozottan emlegethette,
hogy máris több a nemzetközi tapasztalata, mint az ország legtöbb
elnökének.
A demokrata Jimmy Carter 1976-80-as sikertelen elnöksége után a
republikánusoknak nagy reményeik voltak. Látva ezt és főleg Ronald
Reagan vezetését, George Bush, eredetileg Reagan legerősebb
ellenfele, kezdeti sikerei után úgy döntött: visszalép és a
legesélyesebb jelölt támogatására szólítja fel a párt híveit. Ez is
szerepet játszott abban, hogy Reagan, miután nem sikerült
megállapodnia első alelnök-jelöltjével, Gerald Forddal, végül
George Busht kérte fel. (folyt.)
1989. július 6., csütörtök 05:41
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|