|
|
|
|
Gondolatok - gyásznap után
|
München, 1989. június 19. (SZER, Forgószínpad) - Szekeres László budapesti tudósítása következik: - 1956. november 4., 1958. június 16., 1989. június 16. - gyásznapok. Az utóbbi évtizedekben mintha kicsit sok lenne nemzetünk életében a gyásznap. És azok a gyásznapok, melyekről nincs tudomásunk? A neveseké és a névteleneké, akikről csak azt tudjuk, hogy elmentek közülünk, de azt nem, mikor és hogy érte utol őket a méltatlan vég. "Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak" - írja a magyar imádság. De hol vannak azok a sírok? - a számtalanok és a névtelenek. Én nem azokat gyászolom, akik golyótól találva, gránáttól felrobbanva haltak meg. Ők a boldogság pillanatában mentek el - ővék volt a tudat. És nem is azokat gyászolom, akiket megaláztak volna, ha lehet, s megtörtek volna, ha van rá mód, és végül elvették életüket. Ők a kegyelem állapotában mentek el - ővék volt a hit. Én magunkat gyászolom és az elmúlt három évtizedet, mert ők hiányoztak nagyon. Nekem és - ahogy az embereket néztem, hallgattam a Hősök terén, vagy a sírok előtt, úgy láttam - nagyon sokaknak ez a június 16-ika nem a nemzeti megbékélés napja volt, hanem az emlékezésé, hiszen egy nemzet a múlt tudata nélkül, egy ember emlékezet nélkül nem önmaga, nincs és nem lehet tartása. Ott, a Hősök terén döbbentem rá, hogy ezek az ezrek több mint három évtizeddel ezelőtt nem hiába haltak meg: van kikre emlékeznünk, és az ilyen emlékezet példamutató lehet. (folyt.)
1989. június 19., hétfő
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|