|
|
|
|
A II. világháború magyar áldozatai
|
A II. világháború magyar áldozatai SZER ---------------------------------- München, 1989. május 27. (Hajnal László Gábor) Világhíradó Eljött az ideje annak is, hogy meg lehet siratni a II. világháborúban a szovjet fronton elesett magyar katonákat. A lelkekben örvénylő fájdalom formálta hosszú évszázadok alatt a szokást, hogy a holtaknak adassék tisztesség mindkét oldalon, és amikor temetnek csituljanak a fegyverek. A XX. század 40-es éveinek elején a civilizáltnak mondott Európa némely országában semmisnek tekintették ezt az íratlan szabályt és megtetézték azzal, hogy bő négy évtizeden át némaságra kárhoztatták a harangokat, befogták a gyertyagyújtásra mozduló kezeket, bűnözőnek minősítették a parancsot teljesítőket. Nevüket nem véshették kőbe, hozzátartozóiknak szégyenkezniük kellett azért, hogy kötelességük teljesítése közben lökte őket hanyatt a vak golyó, vagy nem bírván a nélkülözést valamelyik hadifogolytáborban hunyták mozdulatlanra szemüket. - A Magyar Hírlap május 10-iki számában figyelemre méltó hír jelent meg arról, hogy még ebben az évben a szovjet válaszától függően szeptember 15-ike és október 15-ike között emlékutat szerveznek a Don folyó térségébe. A Kossuth Rádió - Vasárnapi Újság adásában május 21-ikén Illés Sándor olvasta fel ehhez fűződő írását. Mértéktartó eszmefuttatásban szólott arról, hogy a II. világháború magyar áldozatai, közöttük a zsidók kapjanak méltó emlékművet és az idáig gyűlöltnek nyilvánított katonák, vérük a nemzet homlokáról töröltessék le a Káin bélyeg. Az efféle tiszta beszéd önmagában is bizonyítja, hogy a nagy borúlátások tengerében nincs minden veszve. De nem hagy nyugodni a kérdés, vajon kik is jelentkeznek majd, hányan lesznek az utazni akarók, merre vihet majd útjuk, és ülnek-e buszban vonaton egymás mellett a pergő tűz mindmáig szembeállított túlélői. (folyt.)
1989. május 27., szombat
|
Vissza »
|
|
A II. világháború magyar áldozatai - 1. folyt.
|
Sára Sándor elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy dokumentumfilmjében meséltette a hajdani katonákat és munkaszolgálatosokat. Nem véletlen, hogy az összeállítás vetítését megtiltották, a szöveg és fotóválogatásból készült könyvet bezúzatták. Ez a munka ugyanis a nemzeti megbékélést szolgálta. Az összetartozást bizonyította. Hogy a magyar bakák javarésze nem keretlegényként tiporta a "muszosokat" és a legénység de a józanul gondolkodó tisztesek, tisztek is összejártak velük, hiszen a civil életből ismertek közülük rengeteget, és szégyellték a megkülönböztetést a méltatlan kiközösítést. A bajban ismerni meg a másikat - tartja a népi bölcsesség - és a doni katasztrófa, a menekülés közbeni magatartás cáfolhatatlanul igazolja, az anyanyelv és a nemzeti hovatartozás bajtárssá kovácsolta a többséget. Szélsőséges magatartásúak mindig voltak és lesznek, a gyűlölködés parazsát napjainkban is szítják. Ám felelőtlenség a rengeteg vér és emberáldozatot vállaló magyar hadsereget azzal vádolni, hogy mind ahányan kegyetlenkedtek. Legyen végre nyugalom. Virágozzék minden virág és az idáig irányitott, bemocskolt emlékezés tisztuljon végre a holtak, eltűntek iránti közös főhajtássá. Csak egy gondolat bánt még engemet, nevezetesen, hogy az összefagyottan, betegen, rokkantan, megkínzottan visszatérők közül ha menni akarnának a kommunizmus emberzsigerlő esztendeit végig robotoló, de kicsiny nyugdíjból nyomorgók milyen szervezet, szövetség fizetné költségeiket? Az utazó özvegyek, árvák társaságában ezek az idáig gyalázott hadfiak mindennél hatásosabban hirdethetnék jelenlétükkel a béke és békesség fontosságát. (folyt.)
1989. május 27., szombat
|
Vissza »
|
|
A II. világháború magyar áldozatai - 2. folyt.
|
Talán a Honvédelmi Minisztériumnak lesz annyi felesleges forintja, hogy futja abból néhány tucatnyi obsitos utaztatására és egy nagy koszorúra, illetve kettőre, mert jusson az örökzöldből a szemben álló katonák hantjára is, hiszen a jeltelen tömegsírokban már nem a hajdani ellenfelek nyugszanak. Az orosz tél nagy fehér pázsitja ugyanavval a takaróval vont rájuk szemfödelet, és ezen az őszön megvalósul az emlékút, a Don partján húzódó nagy zöld ravatal mellett lehessen közös a fájdalom. +++
1989. május 27., szombat
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
SZER-hallgató telefonja:
"ZENEÉRTŐ" Jónapot kivánok szombat reggel van, május 27-e. Hallgatók Fórumának egy múlt heti és egy heti hallgatói megjegyzéséhez szeretnék egy-egy kiegészítést fűzni és ha jónat látják közöljék, mert ugy érzem, ezzel segíthetek az illetőnek, a problémájában. A múlt héten azt hiszem egy erdélyi hallgató de legalább is az erdélyiek nevében beszélő azt mondta, hogy legyenek harcosabbak, mert hiszen vannak Erdélynek olyan részei ahol még a Kossuth Rádiót sem hallani. Na most miután a Kossuth Rádió adásait, nem csak a Kossuthot ugyanúgy a Petőfiét is rendkivűl fontosnak és érdekesnek tartom, különösen a Vasárnapi Újságot, a 168-órát. Ha Önök hajlandók a konkurens vállalatnak ilyen szempontból reklámot csinálni, akkor közölhetem, hogy a 49-méteres rövidhullámon 6025-ös frekvencián egész nap ad műsort, és kizártnak tartom, hogy ezt Erdélyben ne lehetne hallani."
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|