|
|
|
|
Válasz a hallgatóknak - 3. folyt.
|
- Nem: egyszerűen ott éltünk, és mi mind a két nyelvet beszéltük. - És nem érezte ott ahol él, hogy esetleg magára haragszanak, merthogy magyar? - Nem. Egyáltalán soha. Sőt, most még ehhez hozzáteszem az enyémet. Az én nevem Elebacher, azt hiszi mindenki, hogy német. Nem Luxemburgból érkezett dédnagyapám, aki még Luxemburg városától 16 kilométerre született Északra, majd Magyarországra érkezett az elsőszülött fiával. Már az első szülött fiából állítólag váci megyéspüspök lett -, hát ez volt az a magyar idegengyűlölet, hogy az elsőszülött már megyéspüspök lehetett? Nem azért mondom, hogy szlovák volt, de nem is volt német. Soha egy árva szó nem volt, és nem tudom se a mendeiekről, se az ecseriekről, se a maglódiakról, akikkel mint fiatalember együtt futballoztam, és közöttük is voltak ugyanúgy, akik tótul beszéltek és magyarul beszéltek. Soha semmi ilyesmi, amit a levél írója ír, próbál éreztetni levelében, hogy szlováküldözés lett volna, egyáltalán... Kedvenceik voltak Budapestnek, mert ők szolgáltatták a paradicsomot, a paprikát és a zöldségfélét a környékről, reggelenként kocsival, főleg kocsival jártak be a piacokra Pestre. Nemhogy üldözték volna őket, hanem szeretettel fogadták őket. - Ehhez a témához is tanulságot ad egy közelmúltbeli élménye: a londoni román nagykövetség előtt tüntettek. - Igen. Nem tudtuk, hogy a románok ott vannak, és tiltakoznak a falurombolás ellen, amikor mi a magyar követség előtt voltunk a nagymarosi erőművel kapcsolatban. A rendőrség szólt, hogy ott vannak 150-200 méterre, a románok tüntetnek a román a nagykövet rezidenciája előtt. (folyt.)
1989. május 21., vasárnap
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|