|
|
|
|
A bizalmi szavazás - az angoloknál (2. rész)
|
Az angol alsóházban sokan és sokszor szólítják fel lemondásra a miniszterelnököt, a kormányt és - még gyakrabban - az egyes tárcák felelőseit. Ennek roppant ritkán tesznek eleget. Formális bizalmatlansági indítvány beterjesztése pedig ennél is sokkal ritkább. Olyanannyira, hogy kettő még a legöregebb parlamenti riporternek sem jutott belőle. Az íratlan alkotmány brit értelmezői mindmáig élénken vitatják ennek okait. Egyesek hajlanak rá, hogy az angol ,,fair play,, íratlan játékszabályaiból, illetve az ,,élni és élni hagyni,, elvből vezessék le a törvényhozók sajátos tartózkodását. A komolyabb alkotmányjogtudósok és történészek viszont úgy vélik, hogy a titok nyitja nem a brit nemzeti karakterben, hanem a kétpártrendszer öntörvényeiben rejlik. Vagyis abban, hogy egy alsóházi többséggel rendelkező kormánnyal szemben eleve reménytelen vállalkozás bizalmatlansági indítványt benyújtani. Komoly válsághelyzetben ugyanis tüstént működésbe lép a hatalmon levő párt politikai életösztöne. Ez pedig parlamenti szervezőtitkárok ,,ostoránál,, és a háromszorosan aláhúzott szavazási utasításoknál is hatékonyabban hajtja a képviselőket a kormánypárti szavazóurna irányába. A kormány és a miniszterek parlament előtti kollektív és egyéni felelősségének elve a gyakorlatban tehát nem annyira a parlamentben, mint inkább a parlamenten kívül, a népi szavazóurnáknál érvényesül. Két választás között csak nagyritkán fordul elő miniszterelnök lemondása. Chamberlain óta három miniszterelnök távozott hivatalából választási vereség nélkül. Anthony Eden 1957-ben, a szuezi kaland összomlása után; Harold MacMillan 1963-ban, a Profumo-botrányt követően és Harold Wilson 1976-ban, mindeddig tisztázatlan rágalmazási hadjárat közepette. Az ,,önként,, távozó miniszterelnökök mindhárom esetben egészségi okokra hivatkoztak. Kormányváltozás nem történt. Bizalmatlansági indítványt az ellenzék nem terjesztett be. Alsóházi szavazás nélkül, a parlamenten kívül, a kormánypárti vezérkarban kialakított ,,konszenzus,, szerint ment végbe a kormányfő-csere. A kormány kollektív felelősségét a miniszterek szolidáris felsorakozása mentesítette a túlterheléstől. A miniszterek egyéni felelősségét is kollektív felelősség veszi körül védőburokkal, ha egy-egy tárca túlságosan heves össztűz alá kerül. Alighanem ez a másik titka annak, hogy ebben az évszázadban parlamenti szavazással még egyetlen alsóházi többséggel rendelkező kormány sem bukott meg Nagy-Britanniában. +++ Köves Tibor (London), MTI-Panoráma
1989. április 16., vasárnap 10:36
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|