Rendszerváltás és az MTI

	Az írószövetségi viták
(Hajnal László Gábor) München, 1989. április 8. (SZER, Világhíradó) - A magyar tollforgatók helyzete és kapcsolata a mindenkori hatalommal ritkán volt kiegyensúlyozott, békés. Népünknek valamennyi században akadtak hős bárdjai, kobzosai, akik nem féltek kimondani, Király, te tetted ezt. Petőfi Sándor, Ady Endre, a két világháború között a falukutató szociográfusok, majd néhány évig tartó hallgatásra, - mellébeszélésre kényszerítés után, az elvtelen hazudozókról ne essék említés, 1953-tól megint előbukkant a böjtre fogott Írókból a vád, hogy kimondják honfitársaik hangtalanul megfogalmazott vágyait. Ismét fölismerték Arisztotelész tanításának örökérvényűségét, hogy mindenkinek annyi része van a létezésben, amennyi része van az igazságban. Bárha meg is lakoltak az ókori bölcs okítását komolyan vevők és 1956-tól vagy negyedszázadon át tűrniük kellett, hogy az ideológusok szerint az irodalom és a politika karöltve ballag a jövő felé. Az első komolyabb disputa 1981. december 12-én és 13-án, a Magyar írók Szövetsége vezetőségválasztó közgyűlésén robbant ki, mert az akkor 537 tag közül számosan bírálták a felhalmozódó gondok felelőseit. Lett is nagy kalamajka és a politikusok szabályosan megfenyegették a feleselni, kérdezni merészelő alkotókat. De a küldetéstudat hószemcséje gurulni kezdett és 1986-ban az újabb tisztújító közgyűlésen már odáig fajult a helyzet, hogy az egyik KB titkár a szövetség betiltását engedélyező, elrendelő okmánnyal a zsebében érkezett az összejövetelre. Az indulatok és fenyegetések villámai kiszámíthatatlanul csapdostak. A kommunistákat utasították, hogy lépjenek ki és ezzel osszák meg a szövetséget. De csupán huszonheten teljesítették a parancsot. Azóta java részük ismét visszament társai közé. A kulisszák mögött azonban mind erőteljesebb a küzdelem és már nem lehetett eltitkolni a nyilvánosság előtt, feleletet kellett adni azokra a kérdésekre, hogy kik bénították meg a szövetség működését, miért kellett meneszteni titkári állásából Nagy Gáspárt és Kovács István, milyen nyomás nehezedik az elnökségre, honnét szították a gyűlölködés, az oszd meg és uralkodj parazsát. Az immár hatszázharminc főnyi tagságot igyekeztek összeugrasztani, pletykák, rémhírek mélyítették a bizonytalanság gödrét, s noha sikerült életben tartani az írószövetséget, valamicskét jobbult viszonyuk a hatalommal is. Ám a cselekvési mozgástér napjainkban is szűkre szabott. A Kortárs folyóirat ez év februári számában nem kis meglepetést keltve a tollforgatók csapatában, közölték a kritikai szakosztály vezetőségének javaslatát, miszerint a szövetség tisztikara nem tudott kielégítően megfelelni az alapszabályban rögzített érdekképviseleti és szakmai feladatainak. Terjedelmes dokumentumukban vitát indítványoztak, de a lényeget tekintve az utóbbi bő két esztendőben történteket bírálták. A márciusi számban Cseres Tibor a szövetség elnöke válaszolt, de az érvek lavinája ezzel tovább nagyobbodott és tovább gurult. A zűrzavar nyilvánvaló. Fölpaprikázott stílusban acsarkodnak, ha saját lapot szeretne indítani az írószövetség, közbekiabálásokkal zavarják a gyűléseket és publikálási praktikázasokkal hunyászítják a tétovázókat. S tehetik, hiszen a televízió, a rádió, a színház, a filmgyártás, valamint a sajtótermékek, könyvkiadók felügyelete még mindig állami monopólium. Az írószövetség is annak fejében kap támogatást, hogy a hatalmi mecanaturáért cserébe nem követeli a teljes függetlenséget. Főleg ezért figyelemreméltó a Kortárs legújabb áprilisi számában megjelent összeállítás. Az idén január 11-én tartott választmányi ülésen Szokolay Zoltán például azt javasolta, hogy az országgyűlésen elfogadott új törvény szellemében oszlassák fel az írószövetséget és szerveződjenek egyesületté, mert akkor mint jogi személynek olyan lehetőségei lesznek, amelyek korábban nem voltak. A különböző hozzászólásokat olvasgatván, mondotta bár Nagy Gáspár, Csurka István, vagy Lázár Ervin, nem lehet különösebb ok a derűlátásra. Amíg nincs a gyakorlatban is működő többpártrendszer, a létezés és megmaradás egy pillanat alatt kérdésessé válhat, hiszen a kommunisták a művészetek területén is alkalmazzák a régi taktikát, hogy amíg csak az ő kezükben van a hatalom, alkalmanként engednek másoknak is csatát nyerni, de a háború győzelméhez ezideig körömszakadtukig ragaszkodnak. +++ 1989. április 8., szombat
Vissza »