Rendszerváltás és az MTI

	Tibeti események - magyar szemmel
(Kármentő Imre) München, 1989. március 11. (SZER, Világhíradó) - Tibet igazán nincs a szomszédunkban, és bárki mondhatná, hogy van elég bajunk, miért törődjünk azzal, hogy tőlünk vagy 15 ezer kilométernyire, egy kis hegyi népnek idegen elnyomók fegyvereitől kell félnie. A több mint 30 éve kínai tartománnyá tett közép-ázsiai országban, évtizedek óta nem tapasztalt erővel újult ki a lakosság vágya és törekvése a nemzeti függetlenségre. Nyugati megfigyelők szerint annak a jele ez, hogy Peking sem megnyerni, sem megtörni nem tudta a tibetieket. Ez a nép mind nyelvében, mind szokásában, mind vallásában és történeti múltjában - sajátos, különálló. Semmi köze a kínaiakhoz, akik a 40 éve létrejött maoista diktatúra birodalmi igényei, nagyhatalmi politikája sugallatára elfoglalták és bekebelezték országát. A magyar kommunista kormány akkoriban az úgynevezett antiimperialista szolidaritás nevében nyújtott politikai és erkölcsi támogatást ehhez az agresszióhoz. Nyugat általi elismerésével úgy tűnt, odaveszett a tibetiek reménysége. A tibeti lakosság azonban nem politikusokból áll, nem hallgat nagyhatalmi megfontolásokra, hanem a maga sérelmeit tartja számon, és ha úgy érzi, betelt a mérték, akkor nem türtőzteti tovább elkeseredését. A kis nemzetek, az elnyomottak ilyen nem diplomatikus magatartása ébreszti rá időnként a nagyhatalmakat, hogy más érték és szempont is létezik, nemcsak a nagyhatalmi érdekek. A magyar kormányzatot amelynek jogelődje támogatta a Tibet elleni kínai agressziót - tisztesség szerint ma az a kötelesség terhelné, hogy megszólaljon a szabadságáért, megszólaljon a tibeti nép érdekében. Ugyanígy kötelessége lenne, hogy szót emeljen az észtek, a lettek és litvánok, az örmények, vagy akár a moldvai román lakosok nemzeti jogaiért vagy legalábbis közvetve kifejezze együttérzését ezeknek a népeknek a nemzeti törekvéseivel. E kötelessége teljesítésében még mindig megakadályozza az az elvtársinak és internacionalistának mondott viszony, amely a Szovjetunióhoz és a kommunista mozgalomhoz fűzi. Eszmeileg és gyakorlatilag ebben találhatja meg - másban nem is találhatja - hatalma indokát és támaszát. Egy kis nemzetnek - amilyen pedig a magyar is -, amelyet a "nagy politika" malomkövei szüntelenül felőrléssel fenyegetnek, egyetlen támasza és reménye lehet csak: a szolidaritás más kis nemzetekkel, amelyek küzdelme a megmaradásért egyben a lét legfőbb erkölcsi parancsát is kifejezi. Ezt a parancsolatot önnön helyzetük aláaknázása nélkül a nagy nemzetek sem tehetik hallatlanná, egy kis nép pedig egyszerűen nem engedhet belőle. Gyakorlatiasra és köznapira fordítva a szót: ha a magyar kormány, azt akarja, hogy a világ ne hagyja elveszni Erdély magyarságát, akkor meg kell szólalnia az észtekért is, a moldovánokért: és a tibetiekért is. Ezekhez a megjegyzésekhez még annyit hozzáfűzhetünk, hogy az ENSZ emberi jogi bizottságának e heti szavazásában a Kínai Népköztársaság, a Magyarország által támogatott svéd javaslat ellen szavazott, holott még a Szovjetunió is azzal bújt ki a színvallás alól, hogy egyszerűen nem vett részt a szavazásban Igazi támogatóink a nyugati országok voltak. +++ 1989. március 11., szombat
Vissza »