Rendszerváltás és az MTI

	Rügyek, riadalmak
Budapest, 1989. március 10. péntek (MTI-Press) Eső esik, szél fúj, nap süt, kínlódik a tél, vajúdja a tavaszt. Belobban hirtelen a meleg, rügy pattan dermedt kérgen, s jöhet még jeges szél, lappangó fagy, fojtogató köd. Errefelé mindíg ilyen a tavasz kezdete. Reményeket szökkentő, félelmeket marasztaló. Ezen a tájon az időjárás átlagolt törvénye szinte előírja: az illdomos reményhez kötelező a féltés, a félelem, s így épp a féltés és félelem táplálja a szükséges reménykedést. Hiszen a szirmos májusban is aggódni kell taroló hideg miatt, a nyár aszályok emlékével születik ujjá, az őszben böjtös esők dagasztják sárrá a betakarítatlan földeket, és megjósolhatatlan a tél hoz-e óvó hóleplet őszi magnak, vagy száraz ridegségével a halálba dajkálja... Ilyen ez a táj, tudhatóan. Nem rosszabb, nem jobb, mint más tájék a földkerekségen, bár tudható: van nála jobb és rosszabb tájék is. Kiesebb és kietlenebb. Hiszen itt nincs sivatag - ami az volt, ma Nemzeti Park, vigyázott szikes puszta, bekerített futóhomok. Itt nincs ősvadon - ami megmaradt, természetvédelmi terület, költöző, átutazó, itt-honos és otthonos állatok kicsiny hona. Itt nem pusztít vulkán - évszázezredes, bazaltos kövületein szőlő terem, ízletes bort ígérve. És van itt karátos fekete föld, zsíros televény, van barnás lösz, van vézna és szikár, amit jótékonyan csak talajnak nevezünk és tüskés akác tündököl rajta. Ez a tájék nem a világ közepe - s nem a világ vége. Ország, hon; ékelten, ékelődötten is része a hatalmasan is szerény léptékű, ember-lakta bolygónak, a Földnek, amely újabb ismereteink szerint szintúgy nem a világ közepe és nem is a vége. Mindenesetre a miénk, s mi az övé vagyunk. Lassan öt milliárdan. E tájékról tízegynéhány millióan. Magyarok - állampolgárságunk, nemzetiségünk, nyelvünk, származásunk, vallásunk, örökségünk szerint. Ezt a tájat lehet szeretni - s lehet utálni is. És kell szeretni, és kell gyűlölni. Okot mindkét szélsőséges érzésre adott és ad. E helyet szélárnyékosnak nevezte a fejedelemmé lett plebejus költő, konkrét történelmi időt kicövekelve. (folyt.) 1989. március 10., péntek 09:45
Vissza »

	Rügyek, riadalmak 2.
Valószínűsíthetően azt értette a minősítésen, hogy a hatalmas erők találkozási pontján a feszültség közös és kölcsönös érdek miatt enyhülni kénytelen, az eltérő töltéseket biztosítandó. Praktikus emberek szigetelésnek nevezik ezt. S a szigetelés épp úgy demonstrálja az elválasztást, miként az összeköttetést. Mások hídnak mondják. Pillérei a mélyben, szilárdan - íve a levegőben. A hídnak nem a pillér a lényege. A két pillér szükséges alap. A híd az ívelés, az összeköttetés miatt létezik. Nélküle értelmetlen marad minden pillér. De a szerkesztett ív hőre tágul, hidegre zsugorodik, és tehetetlensége miatt sokszorosan átveszi a rajta vonuló, élők, közlekedők "rengését". Mégis nélkülözhetetlen. Még ha hídon élni a mindennapokban nem csupán pátoszos közszolgálat, mivel a hídon mindíg huzat van. Hasztalan tudjuk, hogy a huzat, a - levegőáramlás - jótékonysága mellé statisztikáznunk kell akuttas bántalmait is. S mindezt ezer éve tudjuk. Emiatt ragaszkodtunk hozzá, emiatt akartunk menekülni tőle, ez volt a mienk. És keresni kezdtük önmagunkat. Vigyázó tekintetünket - a költőt idézve - a szélrózsa minden, innen megcélozható irányába elfodítottuk. Bizánc és Róma felé. Párizs és Bécs felé. Utóbb Moszkva felé. Ritkán esett meg velünk, hogy vigyázó tekintetünk önnön valóságunkra vetült volna. Pozsonyra, Pest-Budára. Majd Gyűrűfűre és Ófalura. Még ritkábban esett meg velünk, hogy egyidejűleg figyeltünk mindenhova, ahová figyelnünk kellett volna. Nemzeti nagyjaink panoptikumában igyekszünk számontartani a körültekintőket. Nem mindíg körültekintésük miatt. Gyakorta csak akkor és amiatt, ha aktualizálhatóan ide vagy oda is tekintettek. Petőfi azt írta: Magyar vagyok. Pedig Petrovics volt. És azt írta: Világszabadság. József Attila összebékítette önmagában a szétválasztó bánatokat - de Pistának hívták gyerekkorában. Széchenyi hidat építtetett és nagyúrként képviselt polgárosító eszméket; gróf Károlyi Mihály ezt tettre váltotta pillanatokig. Egyik is, másik is hontalan távolban, árulós bélyeggel végezte életét. Kossuth a jog valóságáért ágált, Deák Ferenc a valóság jogáért konokoskodott. Görgei katona-szakember volt, Semmelweis orvos-szakember. Táncsics anyja szlovák volt, apja horvát. (folyt.) 1989. március 10., péntek 09:46
Vissza »

	Rügyek, riadalmak 3.
1848. március 15-én őt szabadították ki a börtönből. Egyik első ténykedése az volt, hogy a fenyegetések ellenére élükre állt a forradalmat és a szabadságharcot önkéntesen szolgálni akaró zsidó ifjaknak. Lukács György zsidó volt - németül írt, miként Széchenyi, s a nagy magyarok közt a helye. Veres Péter szerelemgyerek volt. Posta Péternek hívták cselédsorsú anyja teherbe ejtőjét, aki sosem vállalta és ismerte el saját fiának a későbbi írót, minisztert, politikust. De miért is a névsor? Dózsákig, Hunyadiakig, Zrínyiekig, Bemekig, Pallaviciniekig, az aradi tizenhármakig visszamenően? És hol vannak a mindenkori névtelenek? A megmaradt jegyzékek feledettjei? A közemberek és közkatonák? A három millió koldus? A zsellérek, napszámosok, cselédek, altisztek, bezupáltak, berukkoltattak, a továbbszolgálók és a beszolgáltatásra kényszerítették, a recskiek, a kitelepítettek, az auschwitziek, a buchenwaldiak, a Bérkocsis-utcaiak, a Csillag-börtönösek, az Andrássy út 6o-iak, a cigányok-nevesincs putrigettókban? Itt vannak ezen a huzatos hídon, mivel mindig is itt voltak ők is. A hidat ők építették, mert velük építtették. Ide mi mindannyian jöttünk, érkeztünk. És érkezésünk miatt azok is újraérkeztek, akik már itt voltak. Igy élünk mi ezen a tájon, folytonos szélárnyékban és folytonos huzatban. A hídon, amit mi építettünk magunknak, másoknak. És alattunk mindíg áramlik a folyam, sodorna hordalékként magával. S mi pilléreken, folyamfenéken vetjük meg a lábunkat. És sírunk, és kiabálunk, és szolgamód hallgatunk, és derültebb időben követelünk. És káromkodásból építünk katedrálist. És kövekből is. Mert félünk és reménykedünk. Várjuk a zöldecske rügyet, dédelgetjük akár az Oltáriszentséget vakhittel. És közben megátkozzuk a kérges, göcsörtös ágakat. Pedig a rügyek mindig azok gallyain sarjadnak. Néha ezt mintha nem is tudnánk: bármilyen kérges is, csak élő fa ágán fakadhat tavaszt igérő rügy. Fakad - nem terem. És a rügyfakadás csupán esélye a gyümölcstermésnek. Egyszer hátha mondhatjuk a múlt miatt is a jövőnek: Amen. (MTI-Press) 1989. március 10., péntek 09:47
Vissza »