Rendszerváltás és az MTI

	Afganisztáni helyzet
München, 1989. február 3. (SZER, Kommentár) - Ha semmi nem jön közbe, ezen a hét végén kivonják az afganisztáni fővárosból az utolsó szovjet csapatokat is. Ezzel - legalábbis Kabul számára - befejeződik a több, mint 9 évig tartó megszállás, 10 nappal előbb, mint ahogy lejárna a szovjet megszálló csapatok egész Afganisztán területéről való kivonulásának szerződésben rögzített határideje. - A szovjet főparancsnokság még egyszer nyomatékosan hangsúlyozta, hogy betartják a határidőt, vagyis február 15-ét, feltéve, hogy nem zavarják a szovjet visszavonulást a kabuli kormánycsapatok, és az azokat egyre inkább szorongató mudzsahedinek közötti harcok. A kabuli szovjet főparancsnok egyébkén ezúttal nem csak hogy először nevezte nevükön, mudzsahedineknek az afgán felkelőket, hanem elismerte bátor kiállásukat, jó kiképzésüket és ügyes hadviselésüket is. Kabul felkészült tehát a hatalomváltozásra, amely a bizonyossággal határos valószínűség szerint véres lesz. A következő napok eseményei fogják megmutatni, hogy a szovjet katonák megússzák-e amerikai társaik sorsát, nem történik-e velük ugyanaz, mint amazokkal 1975-ben, Saigon, a dél-vietnami főváros feladásakor. Egyedül a pénzváltók tekintenek talán megjátszott nyugalommal az elkövetkező események elé. Ők eddig még minden időben és minden helyen alkalmazkodni tudtak a megváltozott viszonyokhoz. Az afganisztáni szovjet szövetségesek - főleg a még hivatalban lévő Nadzsibullah államfő - érthető aggodalommal várják a sorsfordulat napját. A különben egymás között viszálykodó mudzsahedin-csoportok eddig mereven elutasították, hogy vele - Nadzsibullahhal - bármilyen formában is tárgyaljanak - az együttműködésről nem is beszélve. Eléggé kétséges, hogy az ezekben napokban Pakisztán fővárosában, Iszlámábádban tanácskozó iráni és pakisztáni külügyminiszternek sikerrel jár-e majd az a törekvése, hogy rábírják a mudzsahedineket arra, hogy az új Afganisztánban legalábbis esélyt adjanak az eddigi államfő híveinek is - annak ellenére, hogy a következő napokban Sevardnadze szovjet külügyminiszter is be akar kapcsolódni ezekbe a tárgyalásokba. Nem lehet reményteljesnek tartani Zahir Sah, egykori afganisztáni király esélyeit sem arra, hogy közvetítő szerepet játsszon a 9 éves harcoktól kimerült ország új korszakának kezdeti szakaszában. Mert ameddig a pakisztáni bázisaikról operáló szunnita gerillák, és az Iránból operáló síita afgán partizánok nem tudnak egymással megegyezni abban, hogy milyen befolyást engedélyeznek egymásnak az új államban, addig semmilyen remény sincs arra, hogy megegyeznek valamilyen kvótában az eddig Moszkvától támogatott afgánok részére. Afganisztánt tehát még talán hosszú ideig bizonytalan kimenetelű, brutális és véres polgárháború fenyegeti. Biztosan ellenőrzés alá lehetne ezt vonni, ha a két szuperhatalom, Amerika és a Szovjetunió megegyezne abban, hogy a szovjet csapatok kivonása után - mint ahogyan tavaly tavasszal a genfi megállapodásban lefektették - semmilyen új fegyvert, és egyéb katonai segítséget nem nyújtanak pártfogoltjuknak, és ha egy ilyen megállapodást szigorúan érvényre is juttatnak minden nemzetközi fegyverkereskedővel szemben. A nemzetközi konfliktusok történetében azonban valószínűleg ez lenne az első eset, hogy be is tartanak egy szigorú fegyverembargót. Belátható ideig továbbra is főleg a civil lakosságnak kell majd megszenvednie a nem szűnő harcokat, főleg Kabulban. A rosszul tápláltság, a jóformán összeomlott orvosi ellátás, és az elképzelhetetlenül magas csecsemő- és gyermekhalandóság következményeiről szóló beszámolók legfeljebb újabb nemzetközi segélykészséget válthatnak ki. Valószínűleg azonban késő lesz, mire ez a segítség elérkezik azokhoz, akinek arra valóban szükségük van. Az ezért felelősöket bizonyosan nemcsak Kabulban és az Afganisztánért marakodó külföldiek között kell keresni, hanem azok között a fanatikus vallás-védelmezők között is, akik számára a kompromisszum csupán szégyent és gyalázatot jelent. +++ 1989. február 3., péntek
Vissza » A hírhez kapcsolódik »