Rendszerváltás és az MTI

	Kitüntetések, poszthumusz díjak
------------------------------- München, 1990. március 13. (SZER, Magyar híradó) - A Kossuth-díjat adni szokták, nem kapni. Az Aczél-féle kultúrpolitika tömör megfogalmazása a hatvanas években született. Ha elnézzük a ma Kossuth-díjjal, Széchenyi-díjjal kitüntetettek névsorát, vagy az Érdemes- és a Kiváló Művészeket - láthatjuk: bőven volt mit törleszteni. De vajon ennek a kormánynak a feladata a törlesztés? Lángh Júlia jelentkezik Budapestről: - Jóvátétel, rehabilitáció - a búcsú úriemberi, gesztusok vannak. A hatalom jelzi, hogy tisztása mossa lelkiismeretét. Sőt még azt is, hogy megbékélt, hiszen jutalmat ad azoknak, akiket korábban büntetett. A Parlament aranyló kupolatermében fejet hajt Márai Sándor, Hamvas Béla, Bibó István emléke előtt - poszthumusz Kossuth-, illetve Széchenyi-díjat ítélve nekik. Az, hogy a Kossuth-díj nálunk becsület és dicsőség dolga, már elvezetett odáig, hogy nyilvánosan is föltétetett a kérdés: nem szégyen ez inkább egy kicsit? - Aztán mégis - nemzeti intézményként megőrizve - tisztábbra mosatott a mellé társított Széchenyi-díj nevével. Három olyan író kapott ma Kossuth-díjat, akinek a jelenlegi kormány pártjának jogelődje publikációit letiltotta, nevüket leírni sem volt szabad, akiket molesztáltak, vegzáltak, házkutattak és határon megmotoztak, emigrációra próbáltak rávenni, vagy útlevelüket betiltották. (folyt.) 1990. március 13., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	- Kitüntetések - 1. folyt.
Tisztelet tehát Csoóri Sándornak, Konrád Györgynek, Mészöly Miklósnak. De nem a Kossuth-díjért, hanem egész életművükért, a nehéz évtizedekben is mindvégig tiszta, emberi és erkölcsi magatartásukért. Példamutatásukon még a Kossuth-díj sem ronthat. És a közvélemény eléggé bölcs ahhoz, hogy ne tekintse nevük mellett szégyenfoltnak e bizony sajnos lejáratott díj emlegetését. Hiszen végül is a sok, máris névtelenségbe süllyedt pártszerző mellett mégiscsak ott voltak a sorban olyanok, mint Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László, Veöres Sándor. De azért valami mégsem stimmel ebben az egészben. És nemcsak az, hogy ezek az írók nem a mostani hatalom emberei, díjazásukat - ha kell ilyen egyáltalán - a szabad választások utáni hatalomnak illett volna átengedni. Ezek a díjak a letűnőben lévő hatalom lelkiismeretének kellettek igazán. A legelegánsabb az lett volna, ha elvállalják: nem adunk díjat, mert nem tudunk kinek adni. Akiknek szeretnénk, azokat nem érdemeljük meg, akiket pedig megérdemelnénk, azokat szégyelljük - ez lett volna az igazán korrekt. De hát nem tudták megállni, hogy ne adjanak azoknak, akiknek a szép tiszta nevét pedig ez a hatalom - az előző folyamatos jogutódja - bizony nem érdemli meg. És különben is: van valami visszás abban, hogy az az állam, amely mindenhová elérő kezével annyi mindent elvett az országtól és polgáraitól, anyagi javakat és erkölcsi értékeket egyaránt, az díjakkal - és a tetejébe még: rangsorolt díjakkal, mintha ő döntené el ki a legjobb, ki az utána következő legjobb -, ezekkel megsímogatja művészei és tudósai őszülő fejét. (folyt.) 1990. március 13., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	- Kitüntetések - 2. folyt.
Az Állami Díjat bölcs önmegtartóztatással már eltörölték. De ez a többi -, ez talán nem állami? Miként a tanár és a szülő intelmet és dícséretet, állam-apuka kisebb-nagyobb díjakat oszt, megítélve: ki a jó, ki nem. Sőt azt is: ki mikor jó és mikor rossz. A szülő vagy tanár, az legalább - hacsak nincs súlyos személyiségzavara - viszonylag következetes abban, hogy miért méltat és miért büntet. De az állam - idő teltével - ugyanazért a viselkedésért ad piros pontot és dícsérőt, amiért korábban fekete pont és intő járt. A ma kitüntetett művészek nem változtak. A hivatal hatalom-értékrendje változott. Az alkalmazkodott az övékéhez. Egyébként: ennél okosabbat nem is tehetett volna. Csakhogy: miért kell az államnak osztogatnia ezeket a piros pontokat? A csúnyáska kis ezüst-babérkoszorú kitűző mellé nyújtott oklevélen még a kommunista címer van. A folyamatosság - bizony - letagadhatatlan. Az állam ad, az állam elvesz - ugyan már, hagyjuk ezt a Jóistenre Vagy pedig - már ami a díjakat illeti - inkább az alapítványokra, a kiadókra, a kritikusokra, az író-, művész- és tudóstársakra. Vegye észre az állam, hogy nem mindenható atya, és annak kinyilatkoztatása hogy ki milyen jó művész, bizony nem őrá tartozik. Abban a reményben köszöntöm mégis mindennek ellenére a ma díjazottakat, hogy egy utolsó szertartás kényszerű és udvarias résztvevői voltak, és hogy a rendszerváltás után már nem az állam, nem a mindenkori hatalom osztja majd be díjakkal tudósok és művészek rangsorát. +++ 1990. március 13., kedd
Vissza »