Rendszerváltás és az MTI

	Interjú Tamás Gáspár Miklóssal
London, 1989. február 1. (BBC, Panoráma) - Magyarországon - mint ismeretes - folyik a vita a történelmi múlt, 1956 eseményeinek átértékeléséről. Munkatársam Hendrey Tamás ezzel kapcsolatban készített telefoninterjút Tamás Gáspár Miklós filozófussal: - A múlt hét végétől a következők történtek: visszanyúlva a Lukács- kör terminológiához, Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság történelmi bizottságának elnöke népfelkelésnek minősítette 1956-ot. Grósz Károly főtitkár - aki erről útban Svájcba a rádión értesült - meglepetését fejezte ki. Ő politikai döntésnek tartja 1956 értékelését, melyet nem egy személy, nem is egy bizottság, hanem csak a Központi Bizottság hozhat meg. Teljes egészében azért nem határolta el magát Pozsgay Imre nyilatkozatától, de azt mondta: reméli, Pozsgay rendelkezik olyan dokumentumokkal, amelyek alátámasztják ezt az értékelést. Hozzátette: ő ilyen dokumentumokkal még nem találkozott. Németh Miklós miniszterelnök pedig azt mondta, hibásnak tartja az egyszavas történelmi minősítéseket. Szerinte 1956 egyszerre lehet népfelkelés, illetve terrorlázadás, amely nemzeti tragédiába torkollott. A vezetők egyet nem értése így a nyilvánosság elé került. A Központi Bizottság ülését pedig 10 nappal előbbrehozták, február 10-ére. A téma: aktuális politikai kérdések. Tamás Gáspár Miklós, hogy látod a vezetők megosztottságát ebben a kérdésben, és mit vársz a Központi Bizottság ülésétől? - Azt hiszem, hogy Grósz Károlynak teljes mértékben igaza van abban, hogy 1956 megítélése nem tudományos kérdés, hanem politikai döntés kérdése. Pozsgay Imre a maga részéről ezt a politikai döntést meghozta. Grósz Károly azzal, hogy nyilvánosan ellentmondott neki, szintén meghozta ezt a döntést. Ezzel csak felszínre került az, amit tulajdonképpen mindenki tudott -, az, hogy a vezetésben nincsen politikai egység. Persze jellemző Magyarország és a Magyar Szocialista Munkáspárt állapotára, és a magyarországi politizálás színvonalára az, hogy továbbra sem valódi politikai vélemények szembesülnek, hanem az emberek - beleértve a párt, tehát az ország vezetőit is - történelmi metaforákat vagdalnak egymás fejéhez. Nem hiszem, hogy Magyarországon bárki a párt bármiféle albizottságának döntésére várt volna abban a kérdésben, hogy eldöntse: az ő számára 1956 mit jelent. Nem is 1956-ról van itt szó, hanem 1989-ről. Arról, hogy az a párt, amelynek nyilvánvalóan a hatalomhoz való jogát és hatalmának valódi lehetőségét az 1956. évi forradalom leverése szerezte meg a számára, hogy ez a párt mit tud tenni annak érdekében, hogy egy új legitimációt szerezzen magának. Két lehetőség nyílik nézetem szerint a párt előtt: Az egyik az, hogy nem szakítana az eddigi legitimációval, tehát azzal, amit a felkelés leverésén és a népnek juttatott különféle anyagi engedmények adagolásán keresztül a Kádár-korszak konszenzusa teremtett meg. A másik út pedig, hogy ezzel szakítva, belebocsátkozik a demokratikus politikai küzdelembe. Ennek a második alternatívának a lehetősége az nyilvánvalóan, amelyet a politizáló közvélemény szeretne. Kérdés azonban, hogy ez a járatlan út, amelyre a párt ráléphetne, mit jelent a párt szervezete, tagjai, vezetői, haszonélvezői, támogatói számára. Egy nagy szervezetről van szó, amelynek - hogyha elveszíti a vezető szerepét - nyilvánvaló, hogy szociális tekintetben is sok a veszteni valója. Senki nem ismeri azt az utat, amelyen biztonságosan haladva a párt egyeduralmából egy normális európai állapotba úgy jut át, hogy félelem és megaláztatás nélkül járhatja végig. A párt sorsáról van szó, egy olyan társadalomban, amely többé nem kívánja a párt egyeduralmát elismerni. Minden lehetséges út kockázatos. Mindkettő, amelyet felemlítettem, és ennek alváltozatai is. Én azért örvendetesnek tartanám, hogyha az ellentétek tényének felszínre kerülésén túl a politikai ellentétek a párt kebelén belül immár artikuláltan, érthetően kimondva kerülnek a nyilvánosság elé, és hogyha a pártban megkezdődne az a politikai vita, amely a párt saját jövőjének a meghatározásához szükséges, és amely nélkül a párton kívüli politikai erők sem igen léphetnek előre. - Most úgy tűnik, hogy Pozsgay Imre a második változat - tehát az új legitimitás - mellett tette le a voksát. Szerinted mennyi esélye van annak, hogy a párt többi vezetői, illetve a párt tagsága elfogadja ezt a verziót? - Kétségtelen, hogy Pozsgay ezt a második variánst kívánja megjátszani. Az is valószínű, hogy ennek a változatnak van valamelyest politikai jövője. Pozsgay azonban - ha jól érzem - egyedül nem sokra mehet ebben a pártvezetőségben. Pozícióját többé- kevésbé a párton kívüli támogatásnak, a társadalom egyes független erői részéről érkező támogatásnak köszönheti. Amennyiben nem köthet taktikai, vagy jó esetben stratégiai szövetséget a párt legfelső vezetésében megtalálható másfajta erőkkel, amelyek politikai jövőjüket a demokrácia szekeréhez kívánnák kötni, annyiban nem adok neki esélyt. Egyedül nem boldogulhat. Kérdés azonban, hogy ez a kompromisszum, amelyet esetleg taktikailag meg lehet kötni a Politikai Bizottságban, mit jelent magának Pozsgaynak a politikai vonalvezetése szempontjából, milyen engedményeket kell tennie az eddig töredékesen ismert elképzeléseiből a taktikai szövetség oltárán. Amennyiben ez a kompromisszum nem kötődhet meg, annyiban sok minden elképzelhető, a nyílt szakadástól a legvalószínűbb verzióig, az eddigi szervetlen egység további fenntartásáig, a pártvezetőség rögtönzései, kapkodásai és politikai koncepciótlansága közepette. - 1989 és 1956. A jelen és a múlt. Kétségtelen, hogy a jelen tisztázásában óriási segítséget nyújtana a múlt tisztázása. Te hogyan látod a történelmi kutatómunka kilátásait -, illetve remélsz-e valamit a történészektől? - A hivatalos történettudomány berkeiben természetesen semmiféle alapos kutatás 1956-ról nem történt. Az a történelmi feltáró munka, amely 1956 legfontosabb adatait megismertette a közönségnek legalább egy töredékével, az elsősorban az emigrációnak, másodsorban a magyarországi demokratikus ellenzéknek, harmadsorban nemzetközi szaktudománynak köszönhető. Tehát én nem hiszem, hogy itt új eredmények állhatnának rendelkezésre a hivatalos magyar történettudomány részéről. Ismétlem: ez is politikai kérdés. Úgy hiszem, hogy a hivatalos történészeknek és az ő munkájukat állítólag felhasználó pártalbizottságnak ezek a nyugati, és magyarországi demokratikus szellemiségű kutatások, és az 1956-tal rokonszenvező kutatások a rendelkezésükre állhatnak -, csak a könyvtárakat kell felkeresni. De ezek eddig is rendelkezésre álltak. A fordulat igazán nemcsak tudományos természetű, és ma tulajdonképpen csak az megy végbe Magyarországon, hogy ezeket az eredményeket egyre inkább megismerheti a közönség is. Pár napja jelent meg például a Kapu című folyóirat mellékleteként végre a Petőfi Kör sajtóvitájának az anyaga, és nyilván egyre több ilyen dokumentumközlés kerül a közönség elé. Nagy Imre egy írása is először jelent meg halála óta a Világosság című folyóirat idei első számában. - Nem teljesen méltányos, de megkérdezem: milyen kimenetelre számítasz a Központi Bizottság ülésén február 10-ikén? - Én azt hiszem, hogy a Központi Bizottság ülésének eredményei attól is függenek, hogy az ülés szervezői az ülés mekkora nyilvánosságára szánják el magukat. Azonkívül attól is függ természetesen, hogy ez a néhány nap, ami eddig hátra van, milyen színfalak mögötti birkózást hoz. Ebbe senkinek nincs, és nem is lehet betekintése: Magyarországon a fontos politikai fejlemények ma is titokban történnek. A legvalószínűbbnek valamiféle szervetlen kompromisszumot tartok, ezek között csak fokozati különbség van. Szeretném - és ezt valószínűleg többen szeretnék Magyarországon -, ha ez a kompromisszum legalább részben a Pozsgay terminusai szerint menne végbe. +++ 1989. február 1., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »