|
|
|
|
|
|
|
|
Recski túlélő találkozó (SZER, Világhíradó)
Miközben a Duna
pesti oldalán a párt Központi Bizottsága zárt ülésen 1956-ról
vitatkozott, a másik, a budai oldalon az 50-es évek elején
létesített recski kényszermunkatábor túlélői találkoztak. Az ítélet
nélkül koncentrációs táborba zárt rabokat - néhány kommunista
társukat kivéve - azóta sem rehabilitálták. Anyagi, erkölcsi
kártérítést nem kaptak, és a rabszolga munkával eltöltött időt nem
számítják a nyugdíj-évekbe, és eltulajdonított értéktárgyaikról
senki sem akar tudni semmit. Az 1953-ban szabadult rabok 55-56-ban
már majdnem eljutottak a jóvátételhez, Kádár János azonban újabb 32
évre eltemette Recsk emlékét, feltehetőleg arra hivatkozva, hogy az
egykori rabok kényszermunkások, gúzsba kötöttek, megkínzottak
rehabilitálása kellemetlen emlékeket válthat ki a volt őrzőkben,
ávosokban, verőlegényekben, a netán időközben magasra emelkedett
belügyi tisztekben.
|
|
|
|
|
|
|
Mi várható a KB ülésétől?
|
München, 1989. február 1. (SZER, Világhíradó) - Mi történik odafönn? Hogyan dől el a hatalmi harc, és eldől-e egyáltalán? Mi várható a jövő péntekre összehívott központi bizottsági üléstől? Tamás Gáspár Miklóst kérdeztük Budapestről. - A hírlapokból értesülhettünk, hogy Grósz Károlyt, az MSZMP főtitkárát Svájcból hazatérőben meglepte annak a bizottságnak a nyilatkozata, amely Pozsgay Imre elnökletével megállapította 1956- ról, hogy az nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Grósz Károly ezt az amúgy sem jelentéktelen pillanatot használta ki annak a bevallására, hogy a párt legfelső vezetésében nincsen egység. Ezt a nyilatkozatot a Politikai Bizottságnak az a közleménye követte, amely előrehozta a Központi Bizottság ülését. Úgy látszik, hogy elkezdődött a hatalom legfelsőbb köreiben a tisztázódás - vagy a leszámolás - nevezze aki ahogy akarja. Nem lehetetlen, hogy szombat reggel arra ébredünk, hogy nem Grósz Károly többé az MSZMP főtitkára, hanem valaki más. Arra is ébredhetünk, hogy a Politikai Bizottság néhány tagja már nem tagja a Politikai Bizottságnak. Mindebből az is következhet, hogy a párt vonala ilyen, vagy amolyan módon radikálisan megváltozik, és az is következhet, hogy az eddigi szervetlen kompromisszum-kapkodás és bizonytalankodás folyik tovább. Az országban ijedelem uralkodik, rettegés, bizonytalanság és szorongás. Az egyik oldalról radikális követelések merülnek fel, amelyeknek az eddigi leggyökeresebbje - véleményem szerint - a párt pénzügyeinek tisztázására irányuló törekvés. Azok a kérések, hogy a párt az állami költségvetésből neki juttatott különféle javakat jutassa vissza a kincstárnak -, ez oda vezethet, hogy a párt sarokba szorítva érzi magát. Másrészt a cseperedő, de még gyönge demokratikus mozgalmak is aggasztó jeleket tapasztalhatnak; bizonytalanság van, félelem uralkodik Magyarországon, és ezt a félelmet a több mint 30 évvel ezelőtti események körüli áltörténet-iszapbirkózás csak elősegíti. Nem a valódi mai politikai kérdésekről beszélnek a párt vezetői, hanem történelmi hasonlatokat használnak arra, hogy saját hatalmi harcaik igazi tétjét elhomályosítsák, s elrejtsék előttünk. Ez a politikailag körvonaltalan harc mutatja azt, hogy igazi politika még mindig nincsen Magyarországon. Az 1956. évi forradalom megítélése Magyarországon már megtörtént. Nem vártunk a pártra, ahhoz, hogy ezt az eseményt a szívünkben a megfelelő kamrába helyezzük el, sőt nem is igényeltük a párttól, hogy rehabilitálja azt, amit mi soha nem ítéltünk el. De ez a történelem megítélésére vonatkozó vita valamit mégis élesen mutat. Azt, hogy az 56 leveréséből támadt Magyar Szocialista Munkáspárt a legitimáció alapvető kérdéseivel birkózik, megingott alatta a talaj, és ameddig a pártnak az új demokráciában való elhelyezkedéséről sem a társadalomnak, sem az új demokratikus szervezeteknek, sem magának a pártnak nincsenek ötletei, addig a magyar jövő tekintetében sok jóval nem biztathatjuk egymást. +++
1989. február 1., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|