|
|
|
|
|
|
|
|
A KB pénteki ülése - 1956 (SZER, Világhíradó)
A KB dönteni akar abban - és a döntésnek esetleg személyi
következményei lesznek -, hogy elfogadja, vagy elutasítja az MSZMP
által megbízott párt testület, a történelmi albizottság
megítélését: 1956 népfelkelés volt.
Sokan elmondták már, hogy nem a KB határozat fogja eldönteni azt,
amit a magyar nép 32 éve tud, csak nem mondhatott ki hangosan.
Mégis súlyosán nyom a latban, hogy a KB miként reagál arra a
higgadt, realista és felelősségteljes állásfoglalásra, amelyet 16
független szervezet tegnap közzétett nyilatkozata kifejez.
A független szervezetek együttműködése, idézem szó szerint: "akár
koalícióban az MSZMP-vel, akár a konstruktív ellenzék alkotmányos
pozíciójában, csak a törvénytelenségek önkényuralmát megtestesítő
sztálini pártállammal szemben, 1956-ban kirobban népfelkelés
igazságos történeti megítélésével, revideált felfogásával
képzelhető el."
Ebben a fogalmazásban és abban, hogy ennek elvetése beláthatatlan
következményekkel járhat, 16 jelentős független csoport egyetért és
ez nem csekélység. Ezzel a KB-nek számolnia kell.
|
|
|
|
|
|
|
Peking-Moszkva: (majdnem) egyenes út a csúcsig (1. rész)
|
1989. február 7. (MTI-Press) - Eduard Sevardnadze bizvást örökölhetné Egon Erwin Kischtől a ,,száguldó,, jelzőt. Egy hónap leforgása alatt a szovjet külügyminiszter oly természetességgel tűnt fel egyik nap Kabulban, a másik nap Bécsben, kicsivel később pedig Pekingben, mint amilyen sebesen váltogatta a helyszíneket a század első felének prágai származásu ujságírója, aki mellesleg Kínáról is írt riportkönyvet. Sevardnadze fellépéseit az a céltudatosság jellemezte, amellyel a szovjet külpolitika a Gorbacsov-korszakban minél gyorsabban maga mögött akarja tudni korábbi, nem éppen szerencsés döntéseinek következményeit.
Kína ebben a gordiuszi csomóban az egyik legvastagabb szál volt, kibogozhatóságának lehetősége Sevardnadze februári pekingi és sanghaji utján minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált. A Szovjetunió nem szégyelli, hogy a bogozásban Moszkva fejtette ki a nagyobb izomerőt. Manapság már eléggé közismert, hogy miután a Szovjetunióval egyenlő súlyra törekvő Peking és a prímszerepet átadni nem óhajtó Moszkva között megromlottak a kapcsolatok, ellenséges - éppen a szakítás következtében ellenséges - geostratégiai gyűrű volt kialakulóban Kína körül. Vietnam, Kambodzsa, India, Afganisztán és Mongólia közbeiktatásával e gyűrű nyolcvanas évek elejére a vietnami Cam Ranh öböltől Vlagyivosztokig ért. Kína nem kevesebbet követelt a Szovjetuniótól, mint hogy ezeket az akadályokat számolja fel. Az akadályok között is elsőbbséget élvezett Afganisztán és Kambodzsa. A Kína északi határai mentén felgyülemlett katonai feszültség eltüntetése látszott a ,,legkönnyebbnek,,, mivel itt - ha Mongóliát nem számítjuk - kétoldalu ügyekről van szó. Amikor Sevardnadze repülőgépe február 2-án késő este leereszkedett a pekingi repülőtér betonjára, az akadályok közül Afganisztán szinte már nem is létezett - a leszállás perceiben is vonultak a szovjet csapatok a Szalang hágón át hazafelé - a kambodzsai megoldás, érőben, a kétoldalu katonai szembenállás szintjének csökkentése pedig kialakulóban volt. Nem véletlen tehát, hogy a pekingi tárgyalások középpontjában még ezek a lazáratlan ügyek szerepeltek; mivel azonban Peking számára is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió a megbékélés utján már így is az út nagyobbik részét megtette, kissé feltételes módban kitűzethetett a kínai-szovjet csúcstalálkozó időpontja - május közepe -, úgyis mint a teljes körűen normalizált kapcsolatok kezdete. (folyt.)
1989. február 7., kedd 12:14
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|