Rendszerváltás és az MTI
mti.hu1989 › január 30.
1989  1990
1989. január
HKSzeCsPSzoV
2627282930311
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
303112345
1989. február
HKSzeCsPSzoV
303112345
6789101112
13141516171819
20212223242526
272812345
6789101112
1989. március
HKSzeCsPSzoV
272812345
6789101112
13141516171819
20212223242526
272829303112
3456789
Az oldalon látható MTI hírek és fotók az Magyar Távirati Iroda korabeli hírkiadásából származnak. További információt itt talál.
Keresés az MTI
hírekbenképekben
Összes MTI-hír
Ezt mondták a rádiók
Grósz davosi beszéde (SZER, A mai nap)

Lehet, hogy a kelet- európai országoknak a modernizálás érdekében el kell fogadniuk a munkanélküliséget, és az életszínvonal átmeneti csökkenését is. A szocialista országok kritikus esztendők elé néznek - mondta Grósz Károly Davosban, a Világgazdasági Fórum tanácskozásán tartott beszédében. Kelet-Európának nincs más választása, mint megpróbálni örökölt lemaradását felszámolni - jelentette ki a magyar politikus.

Magyarok Csehszlovákiában

München, 1989. március 29. (SZER, Könyvszemle) - Nagyon sok
magyarban még mindig egy idealizált, nem reális magyarságkép él, és
gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: a magunkról alkotott
jó véleményt más nemzetek is osztják. A valóság azonban az, hogy a
nagyvilág különféle okokból eléggé vegyes véleménnyel van rólunk,
többek közt az Egyesült Államokban is, ahol a Danubian Press
gondozásában most jelent meg Hungarians in Czechoslovakia Yesterday
in today címmel egy másfélszáz oldalas tanulmánykötet.
    
    A magyarok Csehszlovákiában múltban és jelenben című angol nyelvű
munka szerkesztője Császár Eduárd, magyar származású
történészprofesszor, akinek a társszerzőkkel együtt láthatóan az a
célja, hogy pozitív irányba hangolja a magyar múltról kialakult
amerikai képet - elsősorban a Felvidékkel kapcsolatban. Felolvassuk
Zuglói István ismertetését:
- Hadd bocsássuk előre, hogy ezen a képen bőven van csinosítani
való. Magyarország ellen nagyjából az első világháború óta
befeketítési kampány indult, amelyben a magyar állam és nép
történelmi hibáit, ballépéseit, mértéktelenül felnagyítva próbáltak
és próbálnak ellenünk - nem minden eredmény nélkül - hangulatot
teremteni.
    
    Az első világháború idején a Nyugaton - így Amerikában - kifejlett
magyarellenes propaganda fő érve az volt, hogy a magyarok elnyomják
a nemzetiségeiket -, így a szlovákokat is. A történelmi
Magyarország 1918-ban történt felbomlása és a második világháború
között a magyarokat irredentizmussal, sovinizmussal vádolták. Végül
az átmeneti területi visszacsatolásokkal megnagyobbodott
Magyarországtól 1945-ben részben azon a jogcímen vették vissza -
még az etnikailag tiszta magyar területeket is -, hogy Hitler
utolsó csatlósa volt.
    
    A magyarságról alkotott amerikai képet kedvezően befolyásolta az
1956-os forradalom. Sokat tettek az elmúlt 35-40 esztendőben
Amerikába szakadt magyar értelmiségiek is, akik a befolyásos
amerikai értelmiségi réteg körében igyekeztek terjeszteni és
megértetni a magyar szempontokat.
    
    A feladat nem könnyű, mert az amerikai csehek és szlovákok is
szüntelenül védik a maguk igazát szóban és írásban - ezenkívül
érveik nekik is vannak.
    
    A magyar szempontok népszerűsítése azért is nehéz feladat, mert a
mellőzöttek, üldözöttek, elnyomottak, vagy éppenséggel elnyomók
képviselői szinte a világ minden sarkából Amerikában próbálnak
ügyüknek híveket, támogatókat szerezni, ahogyan a szóban forgó
kötet szerzői is teszik - elsősorban a törvényhozásban, sajtóban, -
a közvéleménynél.
    
    Az amerikaiak azonban bizonyos mértékig már immunisak távoli
országok-népek régi keletű, amúgy is megoldatlannak vélt problémái
iránt, és a szlovákiai magyar kisebbségek sérelmei is ebbe a
kategóriába tartoznak.
    
    A kötet jószándékú szerzőinek tehát nincs könnyű feladatuk.
    
    Különösen akkor nincs, ha - amint több cikk, tanulmány is mutatja -
nem igyekeznek az elvárt tárgyilagosságot legalább látszatra
megőrizni - amely a mondanivaló hitelének alapvető előfeltétele.
    
    A kötet témaköre változatos. A történelmi összefoglalótól a.
    
    kisebbségi problémákon át, a vitatott bős-nagymarosi vízlépcsőig
terjed. A mondanivaló színvonala és hangvétele is eltér. Császár
Ede és Nagy Károly írása kiegyensúlyozott, a magyar nézeteket
tárgyilagosan, ugyanakkor meggyőzően képviseli a csehszlovákiai
magyarok sérelmeinek felsorolásakor.
    
    Több másik írás, cikk, tanulmány viszont inkább politikai pamflet,
vitairat. Ez utóbbi műfaj régóta népszerű egyes Amerikába szakadt
honfitársaink körében, akiket talán még érzékenyebben érint a
magyar kisebbségek balsorsa, mint a hazában, a mindennapi élet
kemény problémáival küszködő magyarokat. Persze nemcsak a
felvidéki, vagy éppenséggel erdélyi magyarok vannak úgynevezett
kettős járom alatt. Hadd említsük az örményeket, kurdokat, a balti
népeket - a sok közül. Dehát nekünk és a kötet szerzőinek a magyar
sérelmek fájnak. A mélyen átérzett honfibú azonban nem okvetlenül
indítja meg az amerikai olvasót, akire az emócióktól mentes
észérvek jobban, sokkal jobban hatnának.
    
    A magyar-csehszlovák, illetve inkább magyar-szlovák történelmi
kapcsolatokat, a közös múltat vagy 40 oldalon Hites Kristóf
taglalja.
    
    Érdemes néhány alapgondolatot említeni a jobb megértés végett:
Az utolsó magyar népszámlálás, az akkor 63 ezer négyzetkilométer
területű Felvidéken -, azaz Szlovákiában - 1 millió 700 ezer
szlovákot mutatott ki. Ez volt az akkori összlakosság körülbelül 45
százaléka - míg a mintegy 900 ezer magyar: a 30 százaléka. A
Kárpát-aljával határos Felvidéken 12 százaléknyi rutén is élt,
továbbá az országrészben vagy 7 százaléknyi német is: a szepességi
cipszerek.
    
    Ezek az etnikai arányok azóta gyökeresen megváltoztak. Részben a
ki- és betelepítések, az elűzések, hivatalos nevén - a második
világháború után - népességcsere miatt.
    
    Az 1980-as csehszlovákiai népszámlálás számunkra nagyon kedvezőtlen
adatai szerint: a Felvidék lakóinak száma körülbelül 5 millió,
ennek 85 százaléka szlovák, az 560 ezer magyar Csehszlovákia
lakosságának 4 százalékát, Szlovákia lakosságának valamivel több
mint 11 százalékát teszi ki.
    
    A felvidéki magyar lakosság száma 1918 óta állandóan csökkent,
miközben a szlovákoké több mint megduplázódott. Hites - a szerző -
joggal sérelmezi a magyarság létszámcsökkenését és annak külső
okait - így a szlovák asszimilációs politikát.
    
    Az azonban a múltat szépítő állítás, hogy a magyarok és szlovákok
900 éven át békésen éltek egymás mellett. Nem kell szlovák
nacionalistának lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: volt a
szlovákoknak éppen elég bajuk velünk - különösen a XIX. század
elejétől kezdve. A XVIII. század végéig - a nemzeti öntudatra
ébredés koráig - talán nem voltak, vagy nem olyanok voltak a
nemzetiségi súrlódások, mint később. A Rákóczi-féle és az 1848-as
szabadságharcban csakugyan sok szlovák harcolt a magyarok oldalán.
    
    Az ember azt mondhatná: hálából adhattunk volna nekik kulturális,
sőt közigazgatási autonómiát - erőszakos magyarosítás helyett, ami
a múlt század 70-es éveitől a szlovákok osztályrésze lett. Aztán
nyilván nemcsak a gazdasági okok voltak, hogy az 1880-1914 között
Amerikába tántorgott másfél millió hazánkfiának vagy egyharmada tót
atyafi volt - hogy Mikszáthtal szóljunk.
    
    Ha akkor - amikor birtokon belül voltunk - jobban odafigyeltünk
volna a szlovákok sérelmeire, akkor talán most nem volna sérelme a
felvidéki magyarságnak.
    
    Császár Ede a kötet előszavában joggal kifogásolja, ahogyan
napjainkban bánnak a felvidéki magyarokkal. A továbbélő magyar
elfogultságok azonban nem segítenek hozzá Császár által ajánlott
őszinte párbeszédhez, mert a szlovák válasz is nyilván hasonló
lesz.
    
    A múltat meg kell vallani -, még akkor is, ha a túloldal abban a
maga álláspontjának az igazolását látja. Ha nem szépítjük, hanem
elismerjük a múlt magyar hibáit-vétkeit, akkor a mi mostani
sérelmeinek nagyobb hitelre, megértésre, rokonszenvre számíthatnak.
    
    Az első világháború monarchia-ellenes, emigrációs
propagandatevékenysége során Masaryk és Benes a csehszlovák állam
létrehozása érdekében tett erőfeszítései kapcsán túl sokat ígért a
szlovákoknak, és az ígéretek csak részben valósultak meg. De minden
esetleges sérelem ellenére 1918 után - kisebbségi sorból - a
szlovákok is uralkodó nemzet lett Csehszlovákiában -, és azért ez
nagy különbség.
    
    A két világháború között a magyar kormányok irredenta politikát
folytattak, területi revíziót sürgettek. Magyarország elsősorban
azért sodródott Hitler oldalára, mert a szomszéd államoktól, aztán
az új európai rendet 1918 után létrehozó nyugatiaktól - elsősorban
a franciáktól - mégcsak minimális, etnikailag indokolt területi
revíziót sem várhatott. Ezt a magyar politikát - ugyancsak
visszamenő hatállyal - lehet bírálni, sőt kárhoztatni, ahogyan az
elmúlt évtizedekben a budapesti rezsim tette is: mea culpázva
minden bajt, bűnt, gyalázatot vállalva a magyarság nevében. De
akkoriban aligha akadt volna magyar kormány, amely elutasíthatott
volna egy területi revíziós lehetőséget.
    
    Ez volt a háttere az 1938. őszi első bécsi döntésnek, amely
körülbelül 12 ezer négyzetkilométer területet és 1 millió 100 ezer
lakost csatolt vissza Magyarországhoz. Döntően az északi határ
túloldalán fekvő, összefüggő magyar etnikai övezetről volt szó,
rajta 830 ezer magyar, 140 ezer szlovák és 60 ezer egyéb lakossal.
    
    A népek önrendelkezésének wilsoni elve tehát érvényesült, de
alapvető, vészes politikai szépséghibája volt a döntésnek, hogy
Mussolinitől és Hitlertől származott.
    
    Császár Ede alapos és hasznos könyvet írt az első bécsi döntésről,
amelyet tulajdonképpen az 1938. szeptemberi, müncheni egyezményben
elhatároztak. Annak egyik alpontjában a magyar területi igényeket
közvetlen magyar-csehszlovák tárgyalásokra bízták, azzal a
kikötéssel, hogyha nem születik megegyezés, akkor a kérdést döntés
végett a müncheni négy nagyhatalom - Anglia, Francia-, Német- és
Olaszország - kormányfői elé terjesztik.
    
    Végülis Anglia és Franciaország érdektelensége miatt nem
négyhatalmi, hanem csak német-olasz döntés született, amelyet
később a győztes hatalmak úgyis érvénytelenítettek a müncheni
egyezménnyel együtt.
    
    De azért nem lett volna mindegy, hogyha létezett volna egy .olyan
magyar vonatkozású határrendezési dokumentum, amelyen hivatalos
angol és francia aláírások is szerepelnek. Hozzá kell tenni, hogy
az angol és francia kormány az 1938-as bécsi döntést akkor
hivatalosan tudomásul vette, érdemileg elismerte.
    
    A II. világháború hamarosan kitört, és a teljesség kedvéért meg
kell azt is állapítani, hogy abban a szlovákok Hitler mellett
álltak, sőt harcoltak. Ez az argumentum is hiányzik a könyvből,
pedig nem lényegtelen ügyről van szó.
    
    Azt a tárgyilagosság kedvéért megemlíthették volna azok akik a
könyvben a történelmi részletekkel foglalkoztak, hogy a két
világháború közti,Csehszlovák Köztársaságban ugyan egyáltalán nem
voltak ideálisak az állapotok, de lényegesen szabadabb légkör, jobb
élet, civilizáltabb viszonyok uralkodtak, mint a gazdaságilag,
társadalmilag elavult szerkezetű Horthy-féle Magyarországon.
    
    1918, de különösen 1945 után alaposan elcserélődtek a szerepek. A
háború utáni Csehszlovákia a szudéta-németek és a magyarok
hűtlenségével is magyarázta az ország széthullását 1938-39-ben.
    
    Alighanem indokolt az ellenérv, hogy ha a csehek és szlovákok nem
csatoltak volna 1918 után az új államhoz olyan nagyszámú
kisebbséget - 3,5 millió németet, egymillió magyart - akkor a
csehszlovák állam területi egysége sem került volna veszélybe 1938-
ban.
    
    De essék szó az 1945 utáni néhány esztendő megpróbáltatásairól,
amelyeket csehszlovák részről általában elhallgatnak, vagy pedig -
a magyarok háborús években tanúsított magatartására hivatkozva -
indokoltnak tartanak. Valljuk meg: dédapáinknak nem volt szükségük
jó tanácsra, amikor magyarosításról volt szó. De kollektív
büntetésre, kollektív jogfosztásra, tízezrek deportálására, vagy
határokon való átdobására még legvadabb soviniszta álmaikban sem
gondoltak.
    
    Amit a csehszlovák állam - főleg a szlovák hatóságok - 1945 és 1949
között a felvidéki magyarokkal kollektív bűnösség vádjának
indokával műveltek, ahhoz még csak megközelítően hasonló sincsen a
túloldal által még mindig felhánytorgatott magyar múltban.
    
    Különösen annak a Szlovákiának nem volt oka erkölcsi
felháborodásra, amely az 1944 augusztusi felkelésig készségesen
kiszolgálta Hitlert, halálba deportált vagy 90 ezer ottani zsidót,
és katonái a Wehrmacht oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen.
    
    Ezeket a hasznos érveket hiába keresi az ember ebben a kötetben,
amelyben azonban mégiscsak számos jó írásra akad az olvasó.
    
    Gróf Esterházy Jánosról a felvidéki magyarság megbecsült
vezetőjéről is olvashatunk, aki 10 év börtön után 1958-ban
rabságban halt meg. Ő volt az egyetlen képviselő a szlovák
parlamentben, aki a zsidótörvények ellen szavazott. Ez a
tisztességes magyar arisztokrata többet érdemelt volna azért néhány
közhelynél.
    
    Császár Ede hiteles képet fest a szlovákiai magyarok jelenlegi
helyzetéről, indokoltan említi a kollektív kisebbségi jogok
hiányát. Említi a felvidéki magyar iskoláztatás kifogásolható
helyzetét, Duray Miklós felvidéki magyar jogvédő meghurcolását, a
bős-nagymarosi vízlépcső ügyét. írásából kitűnik, hogy az 1945-49
közti állapotokhoz képest javultak ugyan az állapotok, de nem
eléggé.
    
    A felvidéki magyar iskoláztatási viszonyokat Nagy Károly ismerteti.
    
    Lényege a szomorú adatoknak az, hogy az elmúlt 30 esztendőben a
felére csökkent a magyar elemi iskolák száma - 300 alá - miközben
az 1980-as népszámlálás szerint 451 szlovákiai városban és
helységben még mindig magyar többség van.
    
    Több írással az a baj, hogy részben elavultak, a fejleményeket
általában csak 1985-ig követik a szerzők. Mindenesetre nagy hiba
volna, ha az erdélyi magyarság súlyos helyzetére irányuló mostani
figyelem következtében megfeledkeznénk a szlovákiai magyarokról.
    
    Van a könyvben olyan utalás is, mintha a Jugoszláviában, a
Vajdaságban élő magyarság helyzete teljesen kielégítő volna. Ez nem
felel meg a valóságnak. Kárpátalján az ottani körülbelül 200 ezer
főnyi magyarság helyzetében csak újabban mutatkozik némi javulás.
    
    Kass Tibor volt felvidéki újságíró ottani honfitársainak keserves
mindennapi életéről ír megrázó oldalakat.
    
    Majláth Istvánnak a vízlépcsőről írt cikkét régen túlhaladták az
események - bár a háttér felvázolása nem volt hiábavaló. Az azonban
nem tűnik megalapozottnak, hogy a vízlépcső mögött Moszkva tervei
keresendők abból a célból, hogy az egész dunai hajózást
ellenőrizze. Az a feltevés pedig egyenesen az álmok világába
tartozik, hogy a szlovákok körében fokozódik a tisztelet a magyarok
iránt, és titokban erősödik a vélemény, hogy a csehek helyett jobb
lenne a magyarokkal kooperálni. Egy hitelességre igényt tartó
könyvben ilyesmit hiba kinyomtatni.
    
    A szlovákok magyarokra vonatkozó véleménye részben tapasztalatok,
részben a sokévtizedes nyílt és suttogó propaganda hatására, sajnos
egészében véve még mindig kedvezőtlen. Alapos és kölcsönös
változtatásra szorul. Csak sajnálni lehet - és nekünk magyaroknak
is megvan benne a magunk szerepe -, hogy ez az évszázadokon át
azonos hazában élő két nép idegennek tekinti egymást.
    
    Az olvasó nem mehet el szó nélkül néhány szarvashiba mellett. Az
Esterházy-cikk szerzője például úgy tudja, hogy a trianoni békét
1919 júniusában ratifikálták, holott a pontos dátum 1920. június 4-
e. Egy időben ezt minden magyar iskolásgyerek tudta.
    
    Ugyanez a szerző y-al írja II. Rákóczi Ferenc fejedelem családi
nevét - és úgy látszik, a könyv lektorával együtt még nem értesült
arról, hogy Németország nem 1940-ben, hanem 1941 júniusában támadta
meg a Szovjetuniót.
    
    Aztán még zárójelben is enyhe túlzás azt állítani, hogy a Kárpát-
medencében Magyarországon kívül ötmillió magyar él. Az sem igaz,
hogy az ausztriai Burgenlandban élő magyarság éppen olyan
szolgaságban él, mint - teszem azt - Romániában.
    
    Az ilyen állítások a könyv számos, tényeken nyugvó megállapítását
is megkérdőjelezik. A Hungarians in Czechoslovakia Yesterday in
today című könyv becsületes szándékú munka -, de fogyatékosságai
egyúttal arra hívják fel a figyelmet, hogy a külföld előtt nagy
felkészültséggel, tárgyilagosan, okosan kell előadni a magyar
érdekeket. Úgy, hogy azokat sikerrel képviselhessük, amerikai
kifejezéssel élve: árulhassuk az ütköző nemzeti érdekek nyugati
piacain.
    
    A legjobb volna a Duna medencéjében egymás között rendezni
dolgainkat. +++
    


1989. március 29., szerda


Vissza » A hírhez kapcsolódik »

Partnereink
Dokumentumok
SZER hallgató üzeni:

"Debrecenből beszélek. (BEMONDJA NEVÉT, CÍMÉT) ... Szeretnék kérni a Szabad Európa Rádiótól egy naptárt 1989. évre. Nagyon szépen megköszönném, egész családom nevében. Köszönöm ."
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA

Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
Az oldalon olvasható MTI hírek a Magyar Távirati Iroda korabeli, napi 250-300 hírből álló teljes napi kiadásaiból származnak. A fotóválogatás alapja az MTI napi 1000 darabból álló negatív állománya. A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 1 § (2) p) pontja és 84/A §-a alapján törvényi védelem alá tartoznak. Tilos azokat akár eredeti, akár átírt formában bármilyen médiumban közölni, sugározni vagy továbbadni, részben vagy egészben számítógépen tárolni - a személyes és nem kereskedelmi felhasználás eseteinek kivételével. (Az adatbázis-azonosítót az MTI belső szerkesztőségi rendszere tartalmazza.)

Az MTI előzetes engedélye nélkül tilos az MTI honlapjaira mutató, valamint az oldalak belső tartalmához vezető link elhelyezése.
mti.hu Impresszum
Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. © Minden jog fentartva.
WEB10BUD