|
|
|
|
A magyar nemzeti ünnepről
|
(Pécsi Vilmos) München, 1989. március 15. (SZER, A mai nap ) - Más nemzetek emelt fővel, egységesen és egyértelműen emlékezhetnek meg nagy nemzeti ünnepeikről. Nálunk, magyaroknál ez is másként van. Március 15-ét, legtisztább, legjelentősebb nemzeti ünnepünket a különféle rendszerek eltorzították, tartalmából kiforgatták, kisajátították, 1948 óta pedig elhallgatták, megtagadták, megszűnt ünnep lenni. Az anyák ezen a napon eltanácsolták a gyerekeiket az utcákról. Az elmúlt 10-15 évben a Forradalmi Rendőrezred gumibotos karhatalmistái emlékeztették a magukról megfeledkezőket, hogy a nemzeti színeknél lényegesen fontosabb szín is van, Kossuth és a szabadság éltetése politikai bűncselekményszámba ment. De hozhattak nekünk idegen szuronyok hegyén új nemzeti és nemzetközi ünnepeket, kreálhattak új címereket, hamisíthatták a történelmet, a nemzeti tudat mély rétegeiből nem sikerült kitörölni a szabadság, függetlenség, magyarság, demokrácia - az 1848-as forradalom eszményeit. A diktatúra mindig idegen maradt a magyar nép szellemiségétől, hagyományaitól, szabadságszeretetétől, jelentkezhetett barna, zöld, vagy vörös színben. 1848 eszményei ma éppen olyan időszerűek, mint akkor és azóta mindig voltak, hiszen még mindig megvalósulásra várnak. Az idők azonban változnak, az események - különösen az elmúlt pár hónapban - felgyorsultak. A hazai kommunista rendszer olyan mélységes csődbe vitte az országot, hogy abból szinte nem is látszik kiút. Ez a kommunisták mostani egyezkedési hajlandóságának az oka. Összefogásra szólítanak fel, új nemzeti konszenzust emlegetnek és programot ajánlanak, de hány kommunista programot, hány tervet látott már a nép 40 év alatt? Mindegyiket megvalósították, túlteljesítették, és lám, hova jutottunk? A marxista-leninista társadalomtudomány iránytűjével tájékozódó párt kátyúba vitte az országot, maga is ideológiai válságban van, a nép előtt hitele nincsen. Nem arról van szó, hogy egy jó elméletet rosszul valósítottak meg, hogy valódi szocializmus helyett lombik szocializmust hoztak létre. Az elméletet igenis megvalósították és ilyen a gyakorlatban. Ez a létező szocializmus, Havannától Hanoiig, vagy még rosszabb. Bár csak elmélet maradt volnál Az elmúlt fél évben kétségtelenül történtek változások. De a pártállam centralizált intézményrendszere még a helyén van és néha úgy tűnik, hogy a párt reformszándékainak az őszintesége vitatható. Mintha a párt időnyerést célzó hatalmi utóvédharcokat folytatna, és a népakarat érvényesítése helyett igyekezne minél több pozíciót megtartani, átvészelve a mai időket. Messze vagyunk a valódi parlamentarizmustól, jogállamiságtól, demokráciától. Mintha még sokan nem értenék, hogy elmúlt a politikai lavírozások ideje, hogy az egyre türelmetlenebb nép a szavak súlyát már a tettek mérlegén hajlandó csak lemérni. Tudjuk, a mai válságot nem a mai kormány és nem teljésen a mai pártvezetés idézte elő, de a felelősséget mégiscsak nekik kell vállalniuk a következményekkel együtt. A nép, a haza sorsáért aggódó ellenzéki erők feladata az, hogy az alapkérdésekben őrizzék meg egységüket, és szorítsák rá a kormányzó pártot arra, hogy ígéreteit váltsa be, hozza létre a parlamentáris demokráciát, jogokat és nem ideológiákat rögzítő alkotmányt, a jogállamiságot. A tisztességes kommunistákkal meg kell találni a közös hangot, ahogyan megtaláltuk 1956-ban is. Ma is sokan vannak köztük, akik őszintén akarják a nemzeti megbékélést, megújulást. A reformokhoz idő és társadalmi nyugalom kell. Az indulatokat visszafogva, a sérelmeket félretéve kell szemügyre venni ezekben a napokban a helyzet külső és belső veszélyeit, kockázatait. Igen nehéz helyzet a valódi reformtársadalomba való átmenet, a fokozatosság. Történelmünk úgy hozta, hogy nincsen elég demokratikus hagyományunk, tapasztalatunk. Igényünk megvan a demokráciára: újra Európához akarunk tartozni. Hibás lépésekkel nem szalaszthatjuk el az alkalmat. Es végül még valami: a sarokba szorult párt milliméterekkel méricskéli 1956-ot, mert nem lehet kitérni többé előle. Hadd szögezzük le; 1848 és 1956 - ez a két forradalom és szabadságharc közös tőből fakadt. Amikor az 1848-as fiatalokat említjük, akkor mindig hozzájuk gondoljuk az 1956-osokat is. A bebörtönzötteket, az elesetteket, a kivégzetteket, az ismeretlen sírokban porladókat, és azokat is, akik itt járnak köztünk, őszen, megfáradtan, de szívükben életük végéig melengetve 1956 tiszta lángját. És nem felejtjük el azt sem, hogy március 15-ike után jöhetett Világos, Arad, október 6-a, amint jött november 4-ike, jöttek az új muszka vezetők, az új haynauk és az új pufajkás és Bach- huszárok, a 301-es parcella. Csaknem másfélszáz év eltelt már 1848 óta. De Kossuth Lajosnak sosem fogy el a regimentje. +++
1989. március 15., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|