Rendszerváltás és az MTI

	Az erdélyi kérdés
(Hanák Tibor) München, 1989. január 24. (SZER, Nyitott szemmel) - Semmilyen ügynek nem tesz jót, ha az államvezetés nem áll elvi alapokon, ha nem ismer önmagára nézve is kötelező feltétel-értékeket, ha nem erkölcsi követelményekhez igazítja politikáját, hanem az épp praktizáns politikától, intézkedésektől, pragmatikus megfontolásoktól, esetleg taktikai kívánalmaktól teszi függővé, hogy pillanatnyilag mi érvényes számára. Az elvek hiánya, a feltétlen és megfellebbezhetetlen követelmények, tehát az abszolútum nem ismerése és mellőzése nyilvánul meg minduntalan a magyarországi politikai életben, az államvezetés tétova intézkedéseiben, a félig igen, félig nem magatartásban a demokratizálással kapcsolatban, a végtelenné vált reformfolyamatban, a külpolitikai állásfoglalásokban, főképp a mindannyiunkat érzelmileg is érintő erdélyi kérdésben. Éveken át tilos volt arról beszélni, hogy magyarok élnek Romániában, mígnem ezrével jelentek meg a menekültek, akiket hivatalosan befogadnak is, meg nem is. Visszaküldik a magyarokat, közbenjárnak a magyar kisebbség helyzetének javítása érdekében, de csak úgy, ahogy ez Bukarestnek tetszik, vagyis esetleg sehogy. A magyar parlament legutóbbi ülésének tudósításaiból megtudhatjuk, hogy az egy-két éve tartó menekülési folyamat megítélésével kapcsolatban még mindig nincs egyértelmű álláspontja a kormánynak, hogy - mint a belügyminiszter mondta - készületlenül érintették az üggyel foglalkozó szerveket, és hogy az eddig hozott intézkedések nem voltak hibamentesek. Nem tisztázták a menekültek befogadásának jogi alapjait, következésképp még az is kitudódhat, hogy a romániai menekültek nem is menekültek, hanem határsértők, vagy ideiglenesen Magyarországon tartózkodó vendégek. Esetleg illegális turisták, vagy legális látogatók, kivándorlók, vagy hazánkba szakadt hazánkfiai: idegen magyarok - magyar idegenek. Anélkül, hogy az erdélyi magyar menekültek problémáját kisebbíteni akarnám, súlyosabb, nagyobb horderejű az a kérdés, hogy vajon mi történik a Romániában élő magyarsággal, az ottmaradó milliókkal. Mit tesz a magyar kormány az érdekükben? Van-e koncepciója, a nemzetközi politika számára is világos vonalvezetése? Van-e mondanivalója az Erdélyben maradó magyarság számára? Mert már igen fájdalmas látni, hogy ezrével hagyják ott szülőföldjüket a magyarok, hogy ez által gyengítik honfitársaik pozícióját, növelik Bukarest erejét. De azt is látni kell, hogy a valódi problémát nem azok jelentik, akik eljönnek, hanem azok, akik ott maradnak. A menekültek elhelyezése és ellátása jobbára karitatív és szociális kérdés, de az Erdélyben maradók élete - egyetemes magyar gond. Beletartozik, bele kellene tartoznia a magyar külpolitikába, kultúrpolitikába, az aggódó humanitás, az értékmentés és sajnos ma már az életmentés feladatkörébe is. Itt nincs helye a felemás magatartásnak, senki nem téblábolhat, ha szeme láttára embereket löknek a kútba, nem mentegetheti tétlenségét azzal, hogy nem akar a másik belügyébe beavatkozni. Milyen ember, milyen állam az olyan, aki - amely - így beszéli ki magát, és hagyja fúlni a szerencsétleneket, mert jöjjön el bár még néhány ezer magyar ősi hazájából, még mindig ott marad a többség. Megfogyatkoznak, de továbbra is önálló kultúrateremtésre képes százezrek élnek egy tömbben, városokban, falvakban. Ha sokat mondunk és a kétmillióból lemorzsolódik két-háromszázezer, még mindig több, mint másfélmillió magyar tényével kell számolnia Bukarestnek és Budapestnek egyaránt. Ilyen hatalmas népcsoportot nem lehet semmibe venni és nem lehet sorsára hagyni. Ennek kimondása máris biztos alapja lehet a reménynek. Az erdélyi, magyarság túléli a jelenlegi politikusokat és túléli a jelenlegi rendszert. Nagy bajba jutott, megtizedelik a különféle kisebbségellenes intézkedések és a menekülések, de nincs oka az egzisztenciális elbizonytalanodásra. Egyedül puszta tömege - kétmilliós létszáma - megtartó erő, még ha nem is kap hathatós külső támogatást. A magyarság Erdélyben a föld, a domb és a hegyhát - nem lehet elhordani. Fájdalmas, ha járatokat vágnak benne, fejteni kezdik a hegy lábát. Itt fúrnak, ott faragnak rajta, de azért a föld nem tűnik el. A hegy kapargálását csak nézheti, amit tövében végrehajtanak a pusztítók. A magyarság etnikai súlya megmarad, s ez - ha tetszik - büntetése az elnyomó politikának, sikertelenségre ítéli a népellenes rezsimet, mert a szenvedő nép tovább él, megmutatja, hogy számolni kell létével a zsarnokság utáni időkben is. Ez az első és legfontosabb felismerés, amiből az erdélyi magyarság és a vele együtt nyomorgó román nép reményt és önbizalmat meríthet. A rendszerek és uralkodók jönnek-mennek, a nép marad, mint a föld. Ebben van mérhetetlen ereje és fölénye, szemben az agrártervekkel, a végrehajtókkal, a rendőrséggel, besúgókkal, de még saját nehéz helyzetével és a sokszor elviselhetetlennek tűnő szenvedésekkel szemben is. A bajok is tudnak összekovácsolni, közösséget teremteni. Együtt szenvedni, együtt tűrni, együtt várni - a túlélés záloga. Biztos lehet az erdélyi magyarság önmaga létében, s ennek révén abban is, hogy megmarad a román és a magyar történelem tényezőjének, a politikai, kulturális és gazdasági élet együtthatójának, gazdag forrásvidéknek, de persze állandóan jelenlévő problémának is. A magyarság romániai jelentőségének tudatosításában a népi meggyőződés és remény megsokszorozásában nagy szerepük van az intellektueleknek. Az erdélyi magyarság most úgy érezheti, hogy ostromállapotban él. Körülvették, támadják. Egyesek menekülnek, mások pánikba esnek, elrejtőznek, átpártolnak, feladják önmagukat, nem látják értelmét saját életüknek, fojtogatja őket a bizonytalanság és az egykedvűség, a letargia. Ebben a próbatételben, szorongatott helyzetben, elsősorban a helyi értelmiségre hárul a reményt és értelmet adó világosság árasztása. Ha az intellektuelek megmaradnak a járt úton, ha teszik dolgukat, gyűjtik a magyar élet egyszerű tényeit, rögzítik azt, ami magyar - a nyomokat, az emlékeket és a mai jelenségeket, népünk értékeit -, s ha magyarul írnak, alkotnak a művészetben, tudományban, akkor nem csupán a kultúrát szolgálják, hanem a megtartó rend kialakítását, mely lelket ver az ostromállapot megfélemlített lakosaiba. Ebben a helyzetben a színész szava nemcsak a színpadi alakítás kelléke, a festmény nemcsak festmény, a vers nemcsak vers, hanem erőt adó morális tényező, megnyugtató fényforrás a zavarban. Azt hiszem, ezt jól látják az erdélyi magyar értelmiségiek, mikor minden pátosz nélkül dolgoznak, végzik a munkát a lehetőségek által megszabott keretekben. Érdekes és jelentős folklórgyűjtést végeznek, feljegyzik az egyszerű emberek élményeit, a szemtanúk vallomásait a régi életről, a mai szokásokról, felkeltik a falusiak érdeklődését saját népi értékeik iránt, kedvet csinálnak a múlthoz és ez által kedvet a magyar módra való élethez. Ha talán nincsenek olyan látványos nyelvi kísérletezések az erdélyi magyar irodalomban, viták a filozófiában, mint Bretter György idején, kisebb kifutási lehetősége van a szellemi pezsgésnek, de talán közelebb került az értelmiség a néphez, jobban koncentrál az etnikai értékekre, vagyis témaváltás történt: nagyobb a befelé forduló figyelem, mint a kifelé való hatás lehetősége. Ez utóbbi vonatkozásban a visszhang felerősítése érdekében sokat tehet a Románián kívül élő magyarság. Nemcsak azért van erre szükség, hogy a külföld tudjon az erdélyi magyarság életéről és alkotásairól, nem is egyedül politikai megfontolásokból, hanem hogy a visszajelzéssel növeljük a hitet. Nem kell az ajnározás, a hangoskodó magyarkodás, sem a jajveszékelés. Elég, ha az ott élők tudják, hogy figyelnek rájuk, hogy elismerjük létük egyedül való értékét, munkájuk értelmét. Ezzel már erőt, s kedvet adunk az erdélyi magyarságnak a megmaradáshoz. +++ 1989. január 24., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »