Rendszerváltás és az MTI

	Ellentétek az MSZMP-n belül
(Vadász János) München, 1989. január 30. (SZER, Szerkesztők fóruma) - A jövő hét péntekén február 10-én tart ülést - legalábbis megkezdi ülését - az MSZMP Központi Bizottsága. Eléggé egyértelmű, hogy mi váltotta ki a menetrendtől eltérő összehívását. Most csak a főbb mozzanatokat foglalom röviden össze. Az elmúlt szombaton Pozsgay Imre a budapesti rádióban közölte a Központi Bizottság által életre hívott történész albizottság - hozzáteszem: ez nem egy tudományos, hanem egy párttestület - arra a véleményre jutott, hogy ami 1956-ban történt népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom.' Ezzel egy időben a Politikai Bizottság egyik másik tagja: Berecz János is mondott egy beszédet, amelyben elhangzott az a megállapítás, hogy idézem: "A párt jelenleg még nem igen alkalmas a reformidőszak irányítására." Grósz Károly, aki e kijelentések elhangzásakor a világgazdasági fórum vendégeként Davosban tartózkodott, a Svájcból hazatérő repülőgép fedélzetén sietett interjút adni. A pártfőtitkár elhatárolta magát Pozsgay kijelentésétől, sőt: közvetve kétségbe vonta a történész albizottság munkájának hitelességét is. Továbbá: Grósz szerint politikai különbségek lépnek fel a pártvezetésen belül, ami egyik oka annak, hogy a tavaly májusi pártértekezlet óta romlanak a reformprogram végrehajtásának feltételei. Tehát lényegében azóta, amióta ő a párt főtitkára. Végül Grósz sürgette, hogy a párt Központi Bizottsága öntsön tiszta vizet a pohárba, próbálkozzék egy új vezetéssel, amennyiben úgy látja, hogy a főtitkár, a titkárok vagy a Politikai Bizottság a mai helyzetben a feladatát nem tudja betölteni -, és nyomban ezt követően jelentették be, hogy a jövő héten összeül a Központi Bizottság. Vagyis a hatalmi harc nyílt formában lép fel a magát vezetőnek nevező pártvezetésén belül, - mi több: a jelek szerint a harc a jövő héten kenyértörésre kerül. Tehát, nem volt nehéz a témaválasztásunk az e heti szerkesztők fórumán. A beszélgetés résztvevői Budapestről: Tamás Gáspár Miklós filozófus, a hazai ellenzék ismert személyisége. Itt a müncheni stúdióban pedig Lengyel Szaniszló kollégám. A hatalmi harcot Pozsgaynak 56-ra vonatkozó kijelentése robbantotta ki. A magát "vezető erőnek" nevező hatalmi csoport tehát a maga kebelén belül azon tusakodik, hogyan értékeljen egy történelmi eseményt, amely több mint 32 evvel ezelőtt történt. Tehát tulajdonképpen két kérdésem van. Az egyik: nem azt bizonyítja ez, hogy ez a csoport teljesen alkalmatlan bármiféle vezető szerepre? - függetlenül attól, hogy erre van bármilyen jogcíme, vagy nincs? És a másik: hogy a sokat emlegetett destabilizálódás, amivel a hatalom egy idő óta rémítgeti a társadalmat -, nem éppen a hatalmi csoporttól indul ki? Tamás Gáspár Miklós: Én azt gondolom, hogy bárki, a párt vezető testületeiben helyet foglaló államférfiak vagy köztisztviselők vagy bürokraták egyéni képességei - nem különösebben számítanak. Tehát az a kérdés, hogy ez a csoport alkalmas-e arra, hogy betöltse a rendszer alapelvei által rábízott vezető szerepet - ez nem a személyi képességek függvénye. Igen szerény képességű diktátorok is betöltöttek hasonló funkciókat, és azt hiszem, hogy a jelenlegi magyar Politikai Bizottság, vagy a KB titkárságának általános szellemi színvonala kétségkívül megüt legalább egy vármegyei nívót, és nem ez lesz az oka annak,'hogy a párt jövendő politikai funkciója megváltozik. A változásnak több ismert oka van, amire nem szeretnék kitérni, de a napokban felszínre került ellentétek rávilágítanak a probléma néhány fontos vonatkozására. Jelesül arra, amit régóta tapasztal mindenki Magyarországon, hogy egy olyan párt, amely magát - ugyan csökkenő hévvel, de azért nagyjából változatlanul - egy forradalmi ideológiával legitimálja. Már hosszú idő óta semmi egyéb, mint a "status quo"-nak, és a kisebbik rossznak a pártja. De Kádár János még hatalmon volt, amikor kijelentette, hogy Magyarországon valamiféle történelmi, baleset, balszerencse folytán van egypártrendszer, és hát - hogyha nem akarunk nagy zűrt: ebbe bele kell nyugodnunk. Namost nyilvánvaló, hogy miután Kádár is távozott, - aki minden tragikus bűnével együtt mégis csak egy személyiség volt - nyilvánvaló, hogy zavart, és profil nélküli politikusok vették át tőle a vezetést. Elsősorban ugye Grósz Károly, aki azáltal lehetett a párt vezetője, hogy fordított egyet a köpönyegén. Namost ezt a köpenyeget többször fordítgatta erre meg arra, és most - nyilvánvalóan először életében és politikusi pályáján - rá fog kényszerülni a színvallásra. A köpönyeg többet nem forgatható mert, hogy a belső politikai küzdelem kikerült a nyilvánosság színe elé, és ez tulajdonképpen az első eset a párt történetében. Mert ne feledkezzünk meg róla, hogy az egykori frakcióharc dokumentumai Nagy Imre és Rákosi között majd 40 éves késéssel csak most kerülnek a nyilvánosság elé. A mostani pártküzdelem azonban a társadalom színe előtt folyik -, egy olyan párt vezetésének a kebelében, amely megrendülve, megosztottan, számában is fogyatkozva, legitimitásában meginogva, vezető szerepébe vetetett hitében elbizonytalanodva próbálja a válság körülményei között az országot kormányozni. A kérdés nyilván nem 1956, hanem a kérdés 1989, és az, hogy a párt belső küzdelmeiben még mindig csak efféle történelmi kódokat használnak, és nem a ma kérdéseiről, az aktuális ellentéteket merik a nyilvánosság elé bocsátani. Ez elég sokatmondó. Lengyel Szaniszló: Számomra csak az a meglepő, hogy annak a Laokoón-csoportnak a tagjai, amely magát Politikai Bizottságnak nevezi - ezek csak most kaptak hajba először a nyilvánosság előtt. A külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy az elmúlt hónapokban a prímhegedűsök, vagy az előbirkózók a Laokoón-csoportban az idő nagy részét azzal töltötték, hogy a színfalak mögött gyömöszölték egymást, és a színfalak előtt pedig saját korábbi vagy a többiek kijelentéseit próbálták magyarázni és eladni a nagyközönségnek: történelmi példaként felidézni Pozsgay Imre szereplését a második közös rádióhíd műsorában az Amerika Hangja és a budapesti rádió közös műsorában, amikor rákérdeztek, és azt magyarázta, hogy Grósz Károlynak természetesen mindig az adott hallgatóság elvárásaihoz kell igazítani a mondandóját. Ezzel próbálta indokolni azokat a kemény kijelentéseket, amelyek a Budapest Sportcsarnokban elhangzottak. Tehát ez az ellentét, - a kirobbanása - ez be volt programozva, méghozzá a Politikai Bizottság összetételébe volt beprogramozva. Es egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal abban, hogy a jövő pénteken feltétlenül színvallásra kell, hogy sor kerüljön, nemcsak Grószt Károly, hanem például Berecz János részéről is. Tamás Gáspár Miklós: Ez igaz, és azt hiszem, hogy - amint már volt alkalmam egyszer említeni ennek a rádiónak az egyik adásában - arra ébredhetünk jövő szombaton, hogy valaki más a párt főtitkára mint eddig! De az is megtörténhet természetesen, hogy a Politikai Bizottság néhány tagja kényszerül távozásra. Én azt "hiszem, hogy a jelenlegi Politikai Bizottság kompromisszumra fog törekedni, és arra, hogy a jelenlegi helyzetet továbbra is fenntartsa. Ez semmiképpen nem volna előnyös a párt számára, mert hiszen a belső ellentétek oly erővel nyilvánultak meg, oly világossá vált a kétségbeesett szövetséges-keresése a vezető figuráknak, hogy ez a párt gyöngeségét tárta a politizáló közönség elé. Az egyik legfontosabb vonatkozásnak itt azt tartom, hogy ma a pártnak azok a személyiségei, akik valamiféle politikai dinamizmussal bírnak, és kezdeményezésekre képesek - ezek a támogatásokat legalább annyira a párton kívül, mint a párton belül keresik. Ez legalábbis egy implicit bevallása annak, hogy a pártnak bármilyen közigazgatási- és fegyveres ereje legyen - és legitimációs ereje nincsen. Én nem hiszem, hogy titkot árulok el azzal, hogyha azt mondom, hogy Pozsgay Imre a Magyar Demokrata Fórum, illetve Nyers Rezső az Új Márciusi Front nélkül nem volna az aki. Sőt: Nyers Rezső feltehetőleg a feltámadó szociáldemokrata mozgalmak háttere nélkül sem volna az aki ma, és annak is tanúi voltunk, hogy Berecz János, aki igazán eddig nem a reform következetes támogatásáról vagy pluralista hajlandóságokról volt nevezetes, szintén tett barátkozó lépéseket különféle új ellenzéki mozgalmak felé -, ha felemásak is voltak ezek a lépések. Az egyetlen ember a pártvezetés látható figurái közül Grósz Károly volt, aki ilyenfajta külső támogatás megszerzésére kísérletet sem tett - és ez ma relatív gyengeséget jelent a számára. Ugyanakkor azonban szeretném felhívni a figyelmet a ma reggeli újságokban megjelent igen érdekes kis nyilatkozatra, amelyet a párt de facto második embere, a szervezési kérdésekkel és a pártépítéssel foglalkozó titkár és PB-tag: Lukács János tett, aki a nagyközönség előtt ismeretlen, szervezési szempontból azonban jelentősége úgy hiszem nagyon nagy, de rá nem szokás figyelni. Igaz: nem is lehet, mert a titkár nem gyakran nyilatkozik. Ma azt mondta - és ez egy erőteljes figyelmeztetésnek értendő -, hogy Pozsgay Imre magánemberként nyilatkozott 56 ügyében. Namost a pártapparátust kezében tartó, irányító főtisztviselőnek ez a nyilatkozata arra utal, hogy az a birkózás, amelyet Lengyel Szaniszló említett, az nemcsak hogy megkezdődött, hanem teljes erővel folyik, és kérdés, hogy a Politikai Bizottságnak lesz-e türelme és ereje a jövő pénteket kivárni a leszámolás megkezdéséig. Vadász János:: Még szeretnék visszatérni valamire, ami a fejtegetésedből számomra kiderül: hogy nem indokolt-e akkor azt mondani, hogy ez a törés, ami az MSZMP vezetőségén belül kibontakozik, és a vezető figuráknak a viselkedése nem azt bizonyítja-e, hogy épp az MSZMP bizonyítja a többpártrendszer szükségességét? Nem éppen az MSZMP viselkedése igazolja ezt -, hogy erre feltétlenül szükség van? Tamás Gáspár Miklós: Ez azt hiszem, hogy erre csak igent lehet mondani, ez így igaz. Ugyanakkor azonban természetesen fordítva is megáll a tétel - jelesül: a társadalomban eddig is burkoltan, és rejtetten meglévő politikai nézetkülönbségek és politikaiideológiai megoszlás - éppen azért, mert nem juthatott felszínre az elmúlt évtizedben - megőrölte, felőrölte a pártot. Lényegében az elfojtott és eltitkolt politikai küzdelmek a politizáló közönség, illetve a hatalmat kezében tartó politikai elit körében - éppen azért, mert az erők szabad játékára nem volt mód -, megszüntették azt az egyetlen lehetőséget, amellyel egy kommunista párt rendelkezik. Jelesül azt, hogy valamiféle önkéntes vakság jegyében, merev, ideológiai szükséggel, és küldetéstudattal eltelve meneteljen tovább a meredeken lefelé vezető úton. Namármost ez a lehetőség megszűnt, mert a de facto pluralizmus megőrölte, mielőtt a de jure pluralizmus kitört volna Magyarországon. Magyarországon ma nem azért jelentősek az összesen 30-40 ezer fős effektív táborral rendelkező új ellenzéki mozgalmak. Összesen nem rendelkeznek ennyivel. Nem azért fontosak ezek a hétszázezres taglétszámú MSZMP-vel szemben, mert effektív mozgósítható politikai erejük olyan hatalmas volna, hanem azért, mert az a MSZMP - amely szemben áll velük - maga is kásás állagú, és amely képtelen már a kommunista ideológia megszokott hernyótalpas munkájával továbbra is biztosítani azt az ideológiai külszínt, amely úgy ahogy, de a Kádár-korszakban a politikai egységet fenntartotta. Tehát a többpártrendszer kérdésének felszínre kerülése az elmúlt tíz évnek a következménye, és nem annyira kezdet, mint vég. Lengyel Szaniszló: Mielőtt továbblépünk, az eddig elhangzottak alapján szeretném összegezni a jövő pénteki Központi Bizottsági ülés esélyeit - már csak azért is, mert túlságosan sokat nem kockáztatunk, hiszen feltételezem, hogy mind a hárman egyetértünk abban, hogy a kimenetel háromesélyes. Tamás Gáspár Miklós már említette egy kompromisszum lehetőségét. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a nagy leszámolásból Grósz fog győztesen kikerülni, olyaténképpen, hogy a felmondja a tavalyi kompromisszumot - azt a kompromisszumot, amelynek révén hatalomra került - méghozzá a reformpárti politikusok: elsősorban Pozsgay Imre és Nyers Rezső támogatásával. A harmadik esély pedig az - amit gondolom a legtöbben szeretnének -, hogy ha egyértelműen és visszavonhatatlanul a reformirányzat diadalmaskodnék. Nem lehet eléggé hangsúlyozni hogy ennek a kimenetelnek mi lenne a jelentősége az egész magyar nemzet számára. Hadd iktassak közbe egy személyes visszaemlékezést. Úgy tűnik, hogy fényévekkel ezelőtt volt, amikor a budapesti közgazdasági egyetem hallgatója. voltam Pach Zsigmond Pál magyar gazdaságtörténeti előadásait hallgattam, akinek ugye a kedvelt tétele a két nagy elkanyarodás volt: ugye a magyar társadalom a középkorban kétszer is elkanyarodott az európai fejlődés fő vonalától. Ennek tulajdonítható, ennek a számlájára írható az, hogy Magyarországon a feudális struktúrák sokkal tovább fennmaradtak, mint a nyugat-európai országokban, és később kezdődött a polgárosodás. Nos, ha jövő pénteken a nagy leszámolásban a neandervölgyi kommunizmus hívei kerekednek felül: Magyarország elveszítheti a harmadik nagy esélyt arra, hogy felzárkózzék Európához. Lehetséges, hogy ezzel Grósz Károly is tisztában van, mert itt van előttem például a Magyar Hírlap hétfői száma, amelyiknek az első oldalán olvasható beszámoló Grósz Károly davosi beszédéről ezzel a vastag betűs címmel: "Sorsunk Európa". - Persze az is lehet ugye, hogy nevetséges kompromisszum születik, és a nagy garral beharangozott tanácskozás végeredményben egy semmitmondó közlemény, ami mindent elken. Vadász János: Ez a három esély egyike. - Namost ezt alaposan megterhelték - a napirendjét - ennek az összejövetelnek. Mert itt csak többek között említik témaként 1956 értékelését, és elsősorban gyakorlatilag minden benne van: a párt politikai stratégiájának lefektetése a következő pártkongresszusig; 56 értékelése; a választójogi törvénytervezet megvitatása; az alkotmánytervezet megvitatása; állásfoglalás a többpártrendszerről; a párt és a sajtó viszonya; és természetesen a személyi kérdések - amelyekről nem beszélnek, de nyilvánvalóan napirenden vannak. Tehát nem az fejezi ki ezt, hogy itt 56 ürügyén egész másról fognak dönteni? - Nekem az az érzésem, hogy ez porhintés - és itt a hosszú kések előkerültek. Arról van szó, hogy ki lesz a rituális áldozat, vagy - hogy ne ilyen drámaian fejezzük ki magunkat: ki lesz a magyar Jelcin? Tamás Gáspár Miklós: Természetesen találgatni nem nagyon érdemes. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Magyarországon jelentős politikai döntések mindig a színfalak mögött születnek, és én azt hiszem, hogy mire a Központi Bizottság ülése elkezdődik, addig a Politikai Bizottság, a titkárság, és az apparátus felső vezetésében is ez a csoport tulajdonképpen már valamiféle kompromisszummal - vagy annak hiányával - megy a Központi Bizottság elé - úgy, hogy a Központi Bizottság lényegében már egy eléggé passzív testület. Mint régebben megszoktuk: feltehetően a kész tények elé lesz állítva, amikor elkezd ülésezni. Tehát az, hogy mi van napirendjén, az valóban feltételesen viszonylagos jelentőségű. A KB-nak természetesen döntenie kell ezekben a napirenden szereplő kérdésekben. De az, hogy hogyan fog dönteni, az az úgynevezett személyi kérdések eldöntésétől függ, és nem megfordítva. Én - azon kívül, ha már kombinálunk - elképzelhetőnek tartok egy másik variánst is. Jelesül: elképzelhetőnek tartom azt, hogy a reformszárny két jelentős képviselője, vagy híveik kiegyezhetnek Berecz Jánossal és híveivel - ha vannak ilyenek. Tehát lényegében a kemény vonal különféle keménységű képviselői és a reformerek között is elképzelt koalíció, és ez még a cirkuláris permutáció törvényei szerint szaporítható. Nem érdemes erről részletesebben beszámolni - ezekről a kombinációkról. Én azt hiszem, hogy ami a legjelentősebb ebben a mostani KB- ülésben, hogy milyen jelentéktelen. Ugyanis az MSZMP - akárki legyen is a következő vezetője - elvesztette a politikai kezdeményezést. Mondom, annak ellenére vesztette el ezt a kezdeményezést, hogy kézében tartja a teljhatalmat. Ez egy igen érdekes helyzet, de előfordult már a történelemben - és a magyar történelemben is számtalanszor. Elvégre, hogyha pusztán csak a reformkorra gondolunk, akkor eszünkbe juthat, hogy az abszolutisztikus osztrák monarchia fennhatósága alatt ülésezhetett egyre merészebben, és egyre hangosabban a diéta Pozsonyban, és noha igazán nem szűkölködött csapatokban az osztrák birodalom, megakadályozni Magyarország függetlenedését, és a liberális reformokat már nem volt belső ereje. A párttal is nagyjából ez a helyzet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy katasztrófákat - vagy mit tudom én: egy kemény csapást vagy ilyesmit - kizárhatunk a lehetőségek közül. De ezek a kétségbeesésnek, a félelemnek, és a kiúttalanságnak a reakciói. Ameddig a párt többé-kevésbé azok közé az elemei közé tartozik a magyar politikai életnek, amelyek - ha reménytelenül is, de a kiutat keresgélik - addig kétségkívül lépéshátrányban van az új ellenzéki mozgalmakkal szemben - bármekkorák is legyenek ez utóbbiak hibái, gyöngeségei, bármennyire nem is sikerült teljes mértékben magukban meghaladniuk a Kádár-korszak különféle előfeltevéseihez fűződő belső viszonyokat, az egyes vezető személyeknek a múltjukat. Ennek ellenére az, hogy - mint említettem: a párt elvesztette a politikai kezdeményezést - ennek az egyik legfontosabb következménye, hogy a politikai vita bizonyos értelemben fantomok körül folyik. Ugyanis nehéz vitatkozni olyan partnerrel, amely maga tulajdonképpen nem állít semmit. A pártnak csak a status quo fenntartására vonatkozó érvei vannak, de azokat sem igen hangoztatja. A párt egy reménytelen propagandaversenyt, reklámversenyt folytat az ellenzékkel abban a hitben, hogy ki tud nagyobb, és világosabb demokratikus közhelyeket mondani. Namármost ezt a versenyt a párt - érthető retorikai okokból - nem nyerheti meg. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ez az a verseny, amire a magyar nemzetnek jelen pillanatban szüksége van -, és akárki nyeri meg ezt a versenyt, véleményem szerint nem ezt a versenyt kellene megnyerni. Vadász János: De most - véleményed szerint - a társadalom mozgalmainak, az ellenzéknek hogyan indokolt reagálni ezekre a fordulatokra az MSZMP-n bel!ül? Vagy egyáltalán a reakció indokolt- e? Vagy hogy milyen reakció? - Hát én azt hiszem, hogy az egyik lehetséges, és talán kívánatos reakció nem volna egyéb, mint a közöny. Én nem hiszem, hogy a pártnak olyan sokféle választás áll a rendelkezésére, tekintettel a mély gazdasági és politikai válságra. Ugyanis a megoldások egyikének nem tekintem az úgynevezett visszarendeződést a neosztálinista megoldást - mert ez egész egyszerűen csak a terror bizonyos jelenségei mellett, a válságba való belenyugvást jelentené. Mindazok a törekvések, amelyek a válságból kimozdulást próbálnak szolgálni, azok szükségképpen a párt egyeduralmának korlátozása felé mutatnak, és ez a korlátozás ráadásul nem is tehető most már meg olyan feltételek és terminusok között - amelyekre még az ellenzék is nemrégiben javaslatot tett - ami garanciákat nyújtott volna a pártnak a hatalma különféle érinthetetlen részeinek megőrzésére. A politikai közvélemény ezen láthatólag már túl van. Mindenki tudni véli már, hogy parlamenti váltógazdálkodást illető garanciák nélkül a parlamentarizmus, és az alkotmányosság szemfényvesztés lenne. Ezért tehát a pártnak sürgősen meg kellene próbálnia átalakulni - abból a közigazgatásnak és a mozgalomnak a furcsa keverékéből álló, ellentmondásos jellege elvetésével - valamiféle valódi politikai szervezetté. Erre viszont nem sok esélyt látok. Lengyel Szaniszló: Annyiban szeretnék csatlakozni Tamás Gáspár Miklóshoz, hogy a végleges visszarendeződés kilátásait mérhetjük azzal, ami Lengyelországban történt - ott. Történt meglehetősen drasztikus visszarendeződési kísérlet, amely az égvilágon semmit nem oldott meg, egy permanens válsághoz vezetett, amely permanens válság végén visszakanyarodtak a kiindulóponthoz - és kénytelenek újból tárgyalni a társadalom igazi képviselőivel a hatalom birtokosai. - Illetve, hát Magyarországon is folyt visszarendezési kísérlet: Kádár-korszaknak hívták, 32 évig tartott, és itt is van egy bizonyos kényszerű visszakanyarodás egy kiindulóponthoz. De most még egy kérdés - és ezt Tamás Gáspár Miklósnak szeretném feltenni. A sokat emlegetett magyarországi glasznoszty, a vélemények kinyilvánítása a hírközlő szerveken keresztül. A sajtó, rádió, televízió magatartása. Eddig nekem ez a benyomásom, hogy amióta ez az ügy kibontakozott, mint hogyha megtorpant volna ez a szókimondás. Egy bizonyos felsorakozást látok Grósz mellett, lásd: Németh Miklós nyilatkozata, vagy a Lukács titkárnak a nyilatkozata, és így tovább. De nem látom azt a kibontakozó vitát, vagy ennek a tükröződését sajtóban, rádióban, amit ez az ügy legalábbis megérdemelne. Tamás Gáspár Miklós: Én azt hiszem, hogy a pártvezetés belső ügyeit eddig sem vitatták a nyilvánosság előtt. Szóval nagyon furcsa dolog az, hogy - miközben bizonyos független sajtóorgánumokban, sőt a hivatalos nyilvánosság immár fegyelmezhetetlen újságíróinak tollán és mikrofonján az ember megtud belőle dolgokat, hallhat és olvashat - a mostani pártvezetés kifejezetten egyenes bírálatára még mindig csak szamizdatban szokott sor kerülni. Például olyan egyszerű kérdésekről, amelyek minden normális politikai életben naponta tárgyalásra kerülnek, mint például a vezetés legfőbb figuráinak a személyi képességei, mibenléte és hovatartozása - amelyet az újságírók nap mint nap szoktak firtatni a demokratikus sajtóban világszerte - erről soha nem esik szó. Talán az első ilyen megnyilvánulás Csengey Dénes - tehát a Hitel tegnap megjelent számában a Grósz nevezetes, fehérterror-beszédét illető - kurta és elutasító elemzése. De ez az első fecske tulajdonképpen amely a valódi, tényleges mai pártvezetőséggel vitatkozik, nem pedig Rákosi bűneit sorolja kétszázhuszonhatodszor. Namármost, hogy a nyilvánosságra került ez a pártvezetésen belüli konfliktus - ez azért történhetett meg, ezt a párt felső vezetése is így akarta. Ezt nem volt szokás eddig sem kommentálni - és ezen nem változtattak eddig. Kérdés, hogy sikerül-e megzabolázni a sajtót jövő péntekig? Ez egy rendkívül érdekes kérdés, erre magam is kíváncsi vagyok: hogy sikerül-e elhallgattatni a mégis eléggé sokszínű, és bátorrá vált sajtót? Ha igen: ez nagyon világosan fogja mutatni ennek az úgynevezett nyitottságnak a határait. Ha nem, akkor ez is annak szimptómája lehet, hogy Magyarországon - noha diktatúra van -, a diktatúra vezetői képtelenek legitimáció-hiány folytán engedelmességet elérni alattvalóiktól. - A magyar sajtónak, rádiónak, tv-nek, egy hete van arra, hogy választ adjon erre a kérdésre. +++ 1989. január 30., hétfő
Vissza » A hírhez kapcsolódik »