|
|
|
|
A Szovjetunió és Kelet-Európa viszonya
|
Washington, 1989. január 16. (Amerika Hangja, esti híradó) - Az egyik baloldali amerikai folyóirat két magyar származású politológus, Heller Ágnes és Fehér Ferenc közösen írott esszéjét közölte a Szovjetunió és Kelet-Európa között fennálló kapcsolatokról. Egy nagy múltú New York-i szabadegyetem, a New School tanárai, Heller Ágnes és Fehér Ferenc tanulmányait mai sajtószemléjében Csernus Ákos munkatársunk ismerteti. - Kelet-Európa háború utáni története Jaltával kezdődik, amely több mint Roosevelt, Sztálin és Churchill történelmi jelentőségű találkozója a Krím-félszigeten - írja a szerzőpár a tanulmány elején. És megállapítja: - Egyesek helytelenül úgy értelmezték, hogy a háború nyertesei a tartós béke feltételeit akarják megteremteni a csúcstalálkozón, holott a jegyzőkönyvek azt bizonyítják, még csak nem is kerültek komolyan szóba egy békeszerződés alapelvei. A találkozó résztvevői egyszerűen a győztesek akaratának megfelelően próbáltak a világnak új formát adni. Önhatalmúlag valamiféle nagyhatalmi világkormányt szándékoztak létrehozni. Sztálin viszont elejétől fogva úgy kezdte Jaltát értelmezni, hogy ezzel szabad kezet kapott Kelet-Európában. A kelet-európai népek véleményét ugyanakkor senki sem kérte ki. Heller Ágnes és Fehér Ferenc az elmúlt időszakra visszatekintve tanulmányában megállapítja: - A szovjet uralom alá került Kelet-Európa történetét ténylegesen egy Jalta ellen lezajló forradalomnak lehet tekinteni. És nemcsak az időnként lázongó kelet-európai nemzetekre utalunk, de több kommunista, vagy baloldali kormányra is, amelyek nyíltan vagy közvetve Jalta ellen fordultak, mint Tito volt jugoszláv elnök kormánya 1945 óta, meg Nagy Imre rövidéletű kabinetje az 1956-os forradalom alatt, amely kikiáltotta Magyarország semlegességét, vagy pedig az albán kormány és bizonyos mértékig Romániában Ceausescu rezsimé. Heller és Fehér az amerikai folyóiratban megjelent cikkében a Jalta ellen folyó forradalomnak négy különböző fázisát különbözteti meg. - A Jalta ellen indított küzdelemben 1945 és 1948 között a nem kommunista pártok álltak az élvonalban. A nem kommunista pártoknak azonban a legkisebb esélyük sem lehetett a győzelemre. Ezek a nemzeti, nacionalista csoportosulások nem rendelkeztek megfelelő tapasztalattal, emellett alig volt, vagy egyáltalán nem volt hajlandóságuk arra, hogy az országuk határain túlra is kiterjesszék a politikai küzdelmet, és szövetségeseik sem voltak. A kelet- európai nacionalista erőknek a háború alatt tanúsított magatartásuk következtében nem volt különösebben jó a hírük sem. Egyesek közülük együttműködtek Hitlerrel. És talán még ártalmasabb volt a számukra, hogy a társadalomról alkotott elképzeléseik a végletekig elavultak és konzervatívok voltak. A háború után tartott első szabad választások eredményei ellenére a szerzőpár azt állítja: a kelet-európai térség mintegy 100 millió lakója alig várta, hogy reformokat vezessenek be országa modernizálására, és e tekintetben a kommunistákban több reményt látott, mint a liberális és konzervatív pártokban. Sztálin könnyűszerrel kialakíthatott egy mesterkélt geopolitikai egységet, az úgynevezett Kelet-Európát, olyan nemzetekből, amelyeknek nem volt közös történelme, közös politikai, vagy kulturális öröksége, vagy vallásos egysége. Csak egy ország volt, amely ellenállást tanúsított, Jugoszlávia. A kelet-európaiak Jalta-ellenes küzdelmének 1953 és 56 között volt a második szakasza. A jaltai rendezés elleni küzdelemnek a legfőbb lázadó, Jugoszlávia állt az élén, amiért később Hruscsov párttitkárnak desztalinizálási kampánya során kellett rehabilitálnia. A jugoszláv vezetőség azonban egoista reálpolitikát folytatott. Ahelyett, hogy a jaltai egyezménnyel kapcsolatban komolyabb stratégiai kérdéseket vetettek volna fel Belgrádban, Tito ellenfelei ellen rendezett jelentéktelen vendettákkal voltak elfoglalva. - A Jalta-ellenes küzdelemnek rövidesen Magyarország és Lengyelország vette át a zászlaját, és annak ellenére, hogy a lengyel és a magyar mozgalmat nem időzítették, mindkettő 1956 októberében ért tetőpontjára. A két országban azonban teljes mértékben elütő volt az események lefolyása. A magyar forradalom egy koalíciós kormány vezetésével frontális támadást jelentett Jalta ellen, különösen, amikor a Nagy- kormány kilépett a Varsói Szerződésből és tömbön kívülinek minősítette Magyarországot. Lengyelországban az új kormány, annak ellenére, hogy a nemzeti kommunista frakció túlsúlyban volt benne, meg volt győződve arról, hogy a szovjet vezetőség számára Lengyelország feletti hatalma jelenti Jalta leglényegét. Így a lengyelek rendkívüli óvatosságot tanúsítottak, hogy át ne lépjék a Rubicont. Moszkva lassanként megint megerősíthette Lengyelország feletti ellenőrzését. Az 1956-os magyar forradalom leverésétől egészen Brezsnyev haláláig a Jalta-ellenes mozgalomnak nagyjából befellegzett. A mozgalomnak ráadásul méltatlan bajnokai is akadtak. Enver Hodzsa személyében például, aki Albániában hermetikusan emelt határok közé zárva őrizte meg a sztálinista rezsimet, és Ceausescu Romániája, amely óvatosan Jalta-ellenes nacionalista retorikában igyekszik kompenzálni a román középosztályt sztálinista politikájáért és a csapnivalóan rossz gazdasági irányításért. - A szerzők szerint erősen vitatható, hogy az 1968-as Prágai Tavasz egyáltalán a Jalta-ellenes kelet-európai mozgalmak közé sorolható. Brezsnyev természetesen a Jaltai Egyezmény megsértésének tekintette, és a csehszlovák liberalizálási kísérletet Jalta- ellenes forradalomként tiporta el. Ténylegesen magát a Jaltai Egyezményt egyedül Brezsnyev sértette meg. - A Jalta-ellenes kelet-európai mozgalomnak most bontakozik ki a negyedik szakasza, méghozzá meglehetősen bonyolult körülmények között - hangsúlyozza Fehér Ferenc és Heller Ágnes az amerikai baloldali folyóiratban. Lengyelország máig sem nyugodott meg. Románia továbbra is elégedetlenséget és engedetlenséget tanúsít annak ellenére, hogy a román vezetőséget az országban uralkodó terror és éhínség miatt népfelkelés veszélye fenyegeti. Jugoszlávia alkotmányos és társadalmi válsággal küszködik, amelynek kimenetelével kapcsolatban Moszkva sem lehet közömbös. Kelet-Európa éppúgy alanya, mint tárgya a hatalmi játszmának. Ha a játszma eldől, lehet, hogy Európa térképe is változni fog. - Ahhoz, hogy érthetőbbé váljon előttünk a gorbacsovista stratégia, számolnunk kell az ellentmondásokkal terhes irányzatokkal és az egész politikai panorámával. Egyesek minden bizonnyal emlékeznek még Churchill brit miniszterelnök szavaira, aki kijelentette, hogy nem hajlandó elnökölni a Brit Birodalom szétesése felett. Hasonlóképpen Gorbacsov sem szeretné megérni azt a napot, hogya szovjet gyarmatbirodalom és a jaltai rendszer szétesése felett kelljen elnökölnie. Ellentétben Brezsnyevvel, azonban arra sem hajlandó, hogy a jaltai rendezés határait átlépje. Az afgán háborút ezért fejezi be.. A gorbacsovisták továbbra is keresik a mágikusformulát, amellyel kijelölhetnek egy új stratégiát, ahogy Sztálin is talált fedőnevet Kelet-Európa szovjetizálására, amikor népi demokráciáknak minősítette a leigázott népeket. Hruscsov szocialista közösségnek nevezte a desztalinizálás alatt álló, de továbbra is szovjet uralom alá kényszerített térséget Hruscsov, éppúgy mint Gorbacsov, egy olyan időszakban került hatalomra, amikor Kelet-Európa válsággal küszködött. Jelenleg legfeljebb három ország van, ahol a válság hatása kevésbé érezhető: Albánia, Bulgária és Kelet-Németország. Csakhogy lényeges különbség van az 1950-es évek és az 1980-as évek válságai között. Ezzel Gorbacsovnak is tisztában kell lennie, ha toleráns politikát akar kialakítani. Hruscsov idejében az összes kelet-európai ország belső válsággal küszködött, amely egy és ugyanazon okra volt visszavezethető: sztálinista terror és egy teljesen irracionális gazdasági vezetés kihatásaira. Így bizonyos mértékig indokolt volt az egyszerű és uniformizált intézkedések bevezetése. Hruscsov sztálinista módszerekkel próbált desztalinizálni. Politikájával majdnem szétrobbantotta Sztálin birodalmát Gorbacsovnak látnia kell, hogy a jelenlegi kelet-európai válság csak annyiban tekinthető általános válságnak, hogy atérségnek úgyszólván az összes országában felütötte a fejét. Számolnia kell azzal is, hogy a válságoknak más és más oka van a különböző országokban. És, hogy melyikben mikor állt meg az idő. Albánia a sztálinista 1950-es években rekedt meg. Csehszlovákia befejezetlen desztalinizálási kísérletével az 1960-as években, éppígy Magyarországnak, Jugoszláviának, vagy Lengyelországnak más és más jelene van. A válságok jellege sok tekintetben elüt egymástól. A szerzők igyekeznek felmérni a különböző kelet-európai országokban előállott válságos helyzetet, és Magyarországgal kapcsolatban megállapítják: - Magyarországon a vezetőség, amely eleinte nemcsak hogy realisztikus volt, hanem meglehetősen óvatos is, évtizedekkel ezelőtt vezettette be mezőgazdasági reformjait, és egyben szélesebb körű gazdasági változásokat ígért. De amikor ezek megvalósítása elodázódott, a magyar vezetés elvesztette önmérsékletét, kompenzációképpen bátorítani kezdte a korlátok nélküli fogyasztást, amelyhez a hazai termelés nem szolgálhatott alapul. Mindennek az eredménye egyrészt az lett, hogy első ízben egy kelet-európai országnak per koponya annyi adóssága lett, mint egy latin- amerikainak. Másrészt a magyar vezetés, amely mérsékelt strukturális reformok bevezetése helyett a fogyasztás fokozásával igyekezett magához édesgetni a népet, eltékozolta nehezen szerzett politikai hitelét. Harmadszorra - de ami talán a legfontosabb - a magyar közéletnek a reménytelenség lett a jellemzője. És akár felülről, akár alulról javasolnak reformokat, a nép már nem fűz azokhoz reményt. Forradalom előtti helyzet állt elő, amelynek azonban egyelőre még nem mutatkozott be a főszereplője. - A májusi pártkonferencia eredményei máris nyilvánvalóak, amennyiben a párt legfelsőbb vezetőségében, politikai bizottságában és titkárságában egyetlen személy sem maradt azok közül, akik részt vettek az 1956-os forradalom eltiprásában - írja Heller és Fehér az esszéjében. Többeket ezek közül még a Központi Bizottságból is kiszoríttattak. Ez lehetőséget nyújt ahhoz, hogy visszaállítsák Magyarország forradalmi, demokratikus és történelmi folyamatosságát, tehát, hogy rehabilitálják a magyarok legragyogóbb forradalmát. A változás emellett nagy mértékben a párttagság nyomására történt, amely a maga részéről a szélesebb tömegek állandó nyomásának van kitéve. A változás nem a pártvezetőség úgynevezett bölcs és nagylelkű engedményeinek eredménye volt és nemcsak egyszerűen felülről hozott reform volt. Ezt Grósz Károly főtitkárnak is el kellett ismernie, aki egy határozott politikai fiziognómiával nem rendelkező középutas. Igazi reformerek vannak a Központi Bizottságban és a titkárságban, olyan politikusok, akik nemcsak szavakkal, de tettekkel is bizonyították, hogy elkötelezték magukat a reformok mellett Ha félénken és zavarosan is, de egyesek félre nem érthető módon párton belül és kívül is pluralizmust követeltek, és az emberi jogok ügyét is emlegették, ami régebben eretnekségnek számított És ami még fontosabb: a magyar társadalmat bátorították az önszervezésre és a viszonylagos autonómiára, amelyet a magyar ellenzék már jó évtizede sürgetett. +++
1989. január 16., hétfő
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|