Rendszerváltás és az MTI

	Földönfutók versenye
(Szép Zoltán) München, 1989. január 8. (SZER, Földközelben) - Földönfutónak azt az embert tartották, aki elveszítette mindenét. E minden alatt legvalóságosabban pedig értették a földet, ami a boldogulás, a megélhetés alapja volt még akkor is, ha tulajdonjogával nem az dicsekedhetett, aki megművelte. A föld, a szántóföld, a ház, a haza földje valamiképpen így érzelmeket is hordozott. A föld és a rajta munkálkodó kapcsolata emiatt is mindig sajátosabb, mélyebben átélt viszonynak számított. Az 1945-ös földosztás idején ezért is alakult ki sok-sok tízezer földművelő tudatában a történelmi beérkezettség bizonyossága. A szebb jövőbe vetett hit ebből táplálkozott, s ezért is csalódott olyan kiheverhetetlenül a magyar gazdálkodó, amikor tulajdonára az állam rátette a kezét, és őt, a tulajdonost arra kényszerítette, amire saját jószántából még most sem vállalkozott volna. Jogainak feladására, a földek, jószágok, munkaeszközök közösbe hordására. Nyilvánvaló a bűn, megjelölhető elkövetője és leírhatók a következményei. De 1989-ben ez már fölöttébb kevés. A jogi és gazdasági viszonyok oly mérvű összebonyolódása következett be azóta, hogy abban rendet teremteni is alig lehetséges, nem pedig hogy még az egyébként jogos számonkéréssel is tovább kuszáljuk a szálakat. Igazságos vagy nem igazságos ez a vélekedés, tény, hogy azok, akik a föld javaiból szeretnének továbbra is megélni, nem kívánják idejüket viszálykodásra fecsérelni. Dolgozni és munkájuk eredményét élvezni óhajtják. Ennek érdekében a hatalom feléjük nyújtott jobbját is elfogadnák, ha meggyőződhetnének a hatalmi szándékok tisztaságáról. Sajnos a magyar közviszonyok szemlélője nem sok okát észlelheti a megnyugtató végkifejletnek. Valami egészen egyedülálló bukdácsolás zajlik és erősödik a földeken. Belvizek, zsombékok mindenütt. Erős emberek és erősnek csak látszani tudó kalandorok lepik el az új irányokba forduló ösvényeket, és a Föld népére olyan gondolkodásmódot kényszerítenek, ami számára mindig is idegen volt, de amivel most sem tud mit kezdeni. Ezért próbálkozik, vállalkozik, és csodálkozik mi mindenre is kellene odafigyelnie, ha legalább csak sejtené főbb csapdákat. Mivel az országra ráerőltetett mezőgazdasági termelőszövetkezetek egyre-másra süllyednek a mindenoldali eladósodás mocsarába, az állam kísérletekbe fogott, miképpen is lehet a rosszból kisebbik rosszat csinálni. Vagy mint egyik parlamenti képviselő ábrázolta a sanyarú helyzetet, egyik lyukas bögréből a vizet a másik lyukas bögrébe átönteni. Számos, sokat herdált egykori téeszvezető illant el a korengedményes, vagy a tényleges nyugdíjaztatás vészkijáratán, magukkal vive addig kiépítgetett kapcsolataikat is. Hány szakember hagyta abba az iszapbirkózást, és keresett magántársulások keretei között hatékonyabb terepet tudásának, tapasztaltságának. És mennyi, de mennyi millió vagy milliárd forint hullik veszendőbe a félbehagyott beruházásokban, a hosszú távú terveik roncsain. Lassan 30 esztendeje gyűjtötték, rakosgatták képzett és kevésbé képzett vezető kollektívák azt a sok-sok mindent, ami nélkül nincs folyamatos működés. Az elbizonytalanodásba megrendülő szavahihetőség eltépi a szilárdnak gondolt belső kötéseket. Hiába kezdenek hozzá nagy elszánással új, kemény önbizalmú gazdák és üzletemberek. Magyarországon ezidő szerint a diktatúra hajszálgyökerei mindenütt jelen lévén állandóan zavarják az okszerű piacgazdálkodás alkatrészeinek egymáshoz igazodását. Ahelyett, hogy ahol és amíg megoldható, a gyors visszarendezést tennék lehetővé értelmes könnyen végrehajtható iránymutatásokkal, változatlanul a túlbonyolítás, az agyonszabályozás gyakorlata dívik. A végérvényesen tönkrement, minden vonatkozásban hitelét veszített közös gazdaságok helyébe ismét csak valamiféle áldemokratikus, felülről vezérelt kollektívát illik kreálni. Most éppen a szakszövetkezeti formát erőltetik, és így tartja továbbra is kezében a hatalom a mezőgazdaságot. A vállalkozásba csábított vagy kergetett emberek egyre-másra ébrednek rá, hogy a körülményes manőverezéssel elért hitelösszegekért akár egész aktív életüket leszerződték, mintha önként cselekedték volna. Az állam büntetőbíróságai által annyit reklámozott ügyeskedés ugyanúgy elemi feltétele az egyik napról a másikra átevickélésnek is. Csakhogy ezúttal is az egyén a kényszerek hálójában vergődve adja fejét ügyeskedésre, míg a pártállam ehhez jóindulatúan asszisztál, pontosan tudva, hogy a vesztes, aki majd fizet, ismét csak a kétkezi dolgozó lesz. Máris hallatják hangjukat a mindenükből kiforgatottak, azok az új földönfutók, akiknek már föld sohasem jut, de mégis törlesztik az árát, akik majd igen nagy megkönnyebbüléssel üdvözlik esetleg a közös szegénység rendjét, amit például a nemrég alakult Münnich Ferenc Társaság a proletárdiktatúra visszaállításaként tűzött zászlajára. +++ 1989. január 8., vasárnap
Vissza »