Rendszerváltás és az MTI

	Szovjet példa
München, 1989. január 7. (SZER, Világhíradó) - Felolvassuk Hajnal László Gábor írását egy olyan szovjet példáról, amelyet a magyar vezetők nem követnek: Az ókorban szokássá lett legsúlyosabb kegyeletsértés, "Jaj a legyőzötteknek", brutális gyakorlata, még a XX. század vége felé is tapasztalható némely földrészen, országban. Nálunk miért van ez így, hiszen az ellenkezőjére számos követhető példa akad? A küzdelemben szembenállók harcban veszítették életüket, és hősöknek, mártíroknak kell tekinteni azokat is, akik a megtorlás áldozataiként kerültek bitóra, kivégző osztagok fegyverei elé. A Kossuth Rádió Esti magazin műsorában tavaly december 29-ikén arról beszélt ifjabb Marosán György kormányszóvivő, hogy Nagy Imrét és véle halott társait, a közeljövőben tisztességgel eltemethetik hozzátartozóik. A másnapi hírekben pedig az Elnöki Tanács ülésén hozott határozatot közölték, miszerint többeket mentesítettek az 1956-os eseményekkel kapcsolatos büntetésük hátrányai alól. 174 elítélt közül most 120-an kaptak kegyelmet. Nem idézzük a teljes szöveget, mert akkor szórói-szóra elemeznünk kellene azt a felemás, és a valóságot jelentősen torzító döntést. Hogy a 120 főt három évtized múltán rehabilitálták, önmagában is elgondolkodtató, hiszen ezek az emberek nem bűnözők voltak. Országuk, népük, vagy még inkább hazájuk, nemzetük szabadságáért harcoltak, tehát nem lehet őket hosszan évülő gyilkossággal vádolni. Az ilyen cselekedetért főhajtás járna és szobor mindazoknak, akik a barikádok innenső és túlsó oldalán küzdve buktak a kőre. A Kerepesi temető 49-es parcellájában bárki meglelheti az 1848-49- es szabadságharcban Buda ostrománál elesett osztrák katonák jelképes sírját. A Gulyás testvérek filmszociográfiájában pedig azt láthatjuk, hogy az olaszok is ragaszkodnak a legszebb katona erényekhez, vagyis, az Isonzó melletti emlékműre azt a feliratot vésték: "Ezen a csúcson váltak testvérekké a halálban olaszok és magyarok, akik az életben hű kötelességteljesítéssel harcoltak." De a második világháborúban odaveszett százezrekért, a katonákért, és vétlenül elhurcolt polgári hadifoglyokért máig nem kondulhat harang Magyarhonban, és komoly szenzációnak számított, hogy két községben, Mányon, illetve Pincehelyen, a helybéliek mertek, akartak népi obeliszket építeni. Ám, a kommunista rezsim nagyon fél a gyertyák figyelmeztető fényétől, mert ez a pislákoló sikoltás immáron négy évtizede figyelmezteti a hatalmon lévőket súlyos törvénysértéseikre, a fájdalomra, és bilincsbe verő embertelenségükre. Már-már a párt historikusai is előhozakodnak azzal, hogy az úgynevezett népbírósági ítéletekkel kivégzettek között akadt jóegynéhány ártatlan, de koszorút mégsem kaphatnak. A koncepciós perek áldozatai közül néhánynak, főleg az egykori elvtársaiknak, díszsírhelyet adtak. A többi száz és ezer vétlen odaveszett földi maradványait viszont ki tudja: hol porladoznak a börtönök, internáló- és kényszermunkatáborok környékén lévő erdőkben? Noha őket is megilletné legalább egy jelképes emlékmű, hogy 1945- től a szabadságharc kitöréséig ezrektől vették el a pótolhatatlant, az életet, s aki fontosnak érzi az ártatlanoktól búcsúzván oda mehessen fejet hajtani. Most miért nem alkalmazzák hazánkban a korábbi módszert, hogy a szovjet példát szolgaian másolják? Ott ugyanis a sztálinizmus áldozataira nem csupán lehet emlékezni, de pályázatot is hirdettek egy méltó emlékmű tervezésére, kivitelezésére. A magyar kommunista vezetők nem olvassák a Lityeraturnaja Gazeta és az Ogonyok című újságokat? Ezekben a nagy példányszámú sajtótermékekben nevek, tények bizonyítják, hogy az elismerten törvénytelen intézkedések miatt joghátrányokat feloldani: erkölcsi kötelesség. Nincs szándékunkban hozsannázni, dicsérgetni a Kremlben engedélyezettek mikéntjeit, hiszen azt nem tekinthetjük kegynek, ha vétleneknek hirdetnek megbocsájtást, de az MSZMP Politikai és Központi Bizottsága tagjai alaposan tanulmányozhatnák azt a döntést ami a Szovjetunióban hoztak, alig néhány nappal ezelőtt. Nevezetesen: Brezsnyev és Csernyenko neve nem méltó arra, hogy megörökítsék. A Lomonoszov Egyetemen sincs többé emléktáblája Szuszlovnak, és törlik a megdicsőültek sorából Zsdanovot, a hírhedt kultúrdiktátort is. Ám mi lészen hazánkban, merről fúj majd a szél? Pótolnivaló akad jócskán, hiszen hősi halottunk, elfeledett, letagadott mártírunk hovatovább egy kisebb megyényi van. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben talán felesleges túl sok emlékművet építeni, ám a Nemzeti Színházra adakozott milliók elsinkofált maradékából valamicskét lehetne népünk legnagyobb drámáinak szereplőire áldozni, az odaveszett, elpusztult szüleink, testvéreink életére s holtára figyelmeztető szoborra költeni. Ez nem lehet többé politikai ügy. Az emberiesség legelemibb parancsa, hogy az utódok emelt fővel mondhassanak rekviemet és teljesíthessék hős elődeik és a szabadságért küzdők testamentumát. A barbár "Jaj a legyőzöttnek" gyakorlata pedig soha ne ismétlődhessék meg sehol a világon. A halottaknak kijáró tisztelet a veszteseket is megilleti. Dicsőség a legyőzötteknek! +++ 1989. január 7., szombat
Vissza »