|
|
|
|
Magyarország 1988
|
München, 1989. január 2. (SZER, A munka világa) - Kedves Hallgatóink! Zsillé Zoltán a műsor szerkesztője köszönti Önöket. Háromnapos látogatásom Budapesten arról győzött meg, hogy 1988-cal mindannyiunk életében jelentős évtől búcsúzunk. Kollégáimat, akikkel műsorainkban gyakran találkozhatnak, arról kérdeztem, hogy véleményük szerint mit hozott ez az év a magyar népnek, a munka világában, a munkából élő, a munkából megélni próbáló, és a munka nélkül maradó embereknek. Antal János: - Sajnos, egészen bizonyos vagyok abban, hogy nem tudom kielégítően összefoglalni mindazt, ami 1988-ban történt. Ami 1988-ban meghatározta a munkás hétköznapjait. Talán mentségem is van erre, ugyanis én sohasem tudtam szocialista embertípusban, magyar bányászban, magyar építőmunkásban, meg hasonló fogalmakban gondolkozni. Volt munkatársunkban, vagy a munkásszállón, szobatársamban sohasem a magyar munkást láttam. A kocsmaasztalnál, műszak után poharazgatva sem azt kutattam: mi a közös bennünk, inkább azt: miben különbözünk egymástól. Persze voltak a mögöttünk hagyott évben közös gondok, biztosan közös örömök is, és talán ezeket kellene számba venni, ha 1988-at valamiféleképpen jellemezni akarjuk. De hirtelen csak az unalomig ismételgetett szavak jutnak az eszembe. A szerkezetváltásból adódó feszültségek, az adórendszer bevezetése után kialakult bizonytalanság, és a többi hasonló. Azaz mégsem. Eszembe jut egy nemrég olvasott statisztika is, amely szerint a munkaképes korú felnőtt férfilakosság 86 százaléka kénytelen a napi 8 órán túl is munkát vállalni, hogy ellensúlyozni tudja az életszínvonal süllyedését. Olcsó mutatvány lenne most már a régi szociáldemokrata követelést felemlegetni, amely a háromszor nyolc jelszavában fogalmazódott meg, hiszen ez Magyarországon - s nem csak ott -, mindeddig szép ábránd volt, és sokáig az is marad. Ez az előbb említett 86 százalék sok mindent elárul mai viszonyainkról. Legelsősorban azt - és ebben az esetben azt hiszem nyugodtan általánosíthatok -, hogy a magyar munkás nem kapja meg végzett munkájának becsületes ellenértékét. Különben mért is kényszerülne napi munkája végeztével más elfoglaltság után nézni? Ugyanezt a statisztikát olvasom tovább, amikor újabb hihetetlen adattal találkozom. A családapák napi átlagban csupán 13 percet tudnak gyermekeikkel foglalkozni. így karácsony után - amely a legbensőségesebb családi ünnepünk - különösen elszomorító ez a tény, ugyanakkor magyarázatot ad arra is, miért mérgezik mindennapi kapcsolatainkat hirtelen indulatok, és arra, hogy miképpen hatolhatott le ez a mindent elborító válság a társadalom alapkövéig: a családig. Amit eddig elmondtam máris ünneprontás. De nem tudom: bocsánatot kérjek-e érte? A tisztesség persze úgy kívánná. De tudom, hogy 1988 karácsonyfája alatt kevesebb ajándék várta a magyar munkásságot, mint amennyit év közben tanúsított eredményeivel, szorgalmával megérdemelne. Ezért vajon ki kér bocsánatot? Balajti Anna: - Mit hozott 1988 a magyar lakosságnak? Az úgynevezett szocialista rendszer teljes erkölcsi és gazdasági összeomlását. Ez a jelen és jövő nemzedékeket megnyomorító totális csőd 20-22 évvel ezelőtt még elkerülhető lett volna. Hozott mára a lakosság csaknem felére kiterjedő többmilliós szegénységet. Az eddig is létező, most már bevallott, tömeges munkanélküliséget. A párt szóvivőjének azon kijelentését, mely szerint a pártnak és a kormánynak másfél évre lenne szüksége, hogy kiderítse: hogyan keletkezett és mennyi is tulajdonképpen az ország adóssága? Egy vallomást arról, hogy a nekünk tartozó KGST-partnerek nem fogják visszafizetni tartozásaikat. S egy másikat, hogy a költségvetés körülbelül az éves nemzeti jövedelem felével, 480 milliárd forinttal adós a Magyar Nemzeti Banknak. Hozott még ez évben 70-nel több, csaknem 300 veszteséges vállalatot, egy épülőfélben levő vízierőművet, mely - ha megvalósul - a Dunamedence természeti-gazdasági adottságait évszázadokra helyrehozhatatlanul károsítja. Most még csak Dunakilitin repedeznek a házak. Mit hozott még 1988? Egy család- és gyermekellenes adórendszert, fázó nyugdíjasokat; és az iskolában éhségtől elájuló gyerekeket. Ám a minisztériumi és belügyi dolgozóknak fizetés- és nyugdíjemelést. A rendőröknek új Yamaha motorokat, s az utcákon csatlakozókat a vízágyúkhoz. Ám ahogy minden összeomlással vele jár: valami kis reményt is hozott ez az év az újjáépítésre. Egy szabadabb sajtót és rádiót, bontakozó érdekvédelmet és emberek közötti szolidaritást, a jogállamiság és parlamentarizmus csíráit. Ettől ugyan még ezen a télen nem lesz mit ennie a kisnyugdíjasoknak, nem lehet felöltöztetni a gyerekeket, nem lesz munkája az ózdi kohásznak, és a tsz-ek sem kapják meg a meg sem ígért import jogot. Mivel azonban az ember javíthatatlanul optimista lény - bár ez az optimizmus a világon legkevésbé ránk, magyarokra jellemző - ez évben is világelsőségünket őrizve, csaknem 5000 honfitársunk mondott búcsút önként, nemcsak 1988-nak, de az életnek is - azért mégis hinni szeretném, hogy kedvenc költőm: Petri György 1981-ben szamizdatban publikált verse utoljára ebben az évben volt aktuális Magyarországon. "Lerchstück. Sokasodnak a másként gondolkodók és másként beszélők. Lényegesen kisebb mértékben a másként gondolkodók és másként is beszélők. Másként mondva: a beszédolló veszedelmesen tágra nyílik. Persze mindezidáig manikűrollóról beszélhetünk csupán. Ugyanis a nemigen tudni miként gondolkodók - merthogy a beszédtől elszoktatottak - tömege nagyjából változatlan. Mindezidáig." (folyt.)
1989. január 2., hétfő
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
Magyarország 1988 - 1. folyt.
|
Vadász János: - A kérdés: mit hozott 1988 a magyar társadalomnak - elválaszthatatlan egy másik kérdéstől: mit hozott a diktatúrának, a hatalmi csoportnak, amely a társadalmat 40 esztendeig alávetettségben tartotta. A diktatúrában élő társadalom ugyanis állandóan figyeli ezt a hatalmi csoportot. Milyen helyzetben van? Hogy érzi magát? Mennyi az önbizalma? És a megfigyelés eredményét figyelembe veszi, valahányszor a maga pillanatnyi helyzetéről és kilátásairól számot vet. Ha a társadalom úgy látja, hogy erős a diktatúra helyzete, kitűnő a közérzete, töretlen az önbizalma - mindezt negatívumnak tekinti, amikor saját állapotát mérlegeli. De ez a szabály fordítva is érvényes, és a mögöttünk álló esztendő volt az az időszak, amikor a diktatúra meggyengülése, közérzetének romlása, önbizalmának szétfoszlása szinte hónapról hónapra lemérhető és gyorsuló ütemben ment végbe. Egy embercsoport, amely a társadalomra ráerőszakolt diktatúráját - úgymond - vezető szerepét évtizedekig azzal indokolta, hogy tudományos értékű és igényű programot valósít meg, amelyet ellenezni annyit jelent, mint a nehézkedés törvényével vitába szállni - vezető szerepe érvényesítésével olyan méretű és mélységű válságot idézett elő, amit már nem lehet szépíteni, magyarázni, még kevésbé igazolni - ami végleg bebizonyította, hogy ez a csoport teljesen alkalmatlan bármilyen vezető szerepre. Persze a józanul gondolkodó társadalom számára ez korábban is egyértelmű volt, hiszen a bizonyítékokat négy évtizeden át volt módjában tapasztalni. Sőt: talán kapizsgálták a hatalmi csoport egyes tagjai is - részben, időnként, és főleg a nyilvánosság kizárásával - de 1988 volt a tanúja annak a tüneménynek, hogy a hatalmi csoport egésze vesztette el az önbizalmát. Ekkor romlott meg drasztikusan a közérzete. És ezért indokolt idén első ízben múlt időben mondani, hogy ez a csoport a társadalmat negyven évig alávetettségben tartotta. 1988 volt az az év, amikor négy évtized felgyülemlett kudarcai, tévedései, bűnei végleg aláásták a hatalmi csoport önbizalmát. Amikor - micsoda torz iróniái - a mennyiség végre kezdett átcsapni minőségbe. Ez a csoport, amely négy évtizedig verte a mellét azzal, hogy "mi mindent jól csinálunk", most verdesi a mellét azzal, hogy mi mindent rosszul csináltunk, és szánalmas módon ezzel próbál magának hitelt szerezni. A társadalom idén tapasztalt szuverén fellépése, öntevékenysége - a logikus válasz. Szerintem ez a legfontosabb fejleménye 1988-nak. Kemény István: - Hozott rosszat is, jót is. Hozta a két új adót, hozta a kétszámjegyű inflációt, amiről azt mondják, hogy 17 százalék, de gondolom, hogy 201 Hozta, hogy az öregek kétharmada létminimum alatt él. A többgyermekes családok nagyobb része is. Hozta, hogy meggyorsították a nagymarosi erőmű építését - még a kormány is hozzájárult. Hozta az erdélyi helyzet rosszabbodását. De hozott mást is: március 15-ikén volt az első nagy tüntetés, a nemzeti függetlenség és a többpártrendszer jegyében. Követték más tüntetések. Az erdélyi, a nagymarosi, a szolgálatmegtagadóké. A júniusi Nagy Imre-tüntetés, amelyet a rendőrség brutalitása zavart meg, de végeredményben mégis győzelemmel zárult. Felébredt az ország. Megmozdult. Működik a Demokrata Fórum, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Mozgalom. Nagy dolog ez a mozgás. Három évtized tespedése után magához tért az ország. Anyagiakban minden egyes nap rosszabb az előzőnél. De lelkiekben megkezdődött valami - és meg vagyok győződve róla, hogy folytatódni fog. Krassó György: - Egy csaknem tíz évvel ezelőtti magyar vicc szerint: két kutya találkozik a lengyel-keletnémet határon. - Te miért akarsz disszidálni - kérdezi a német kutya lengyel társát. - Szeretnék húst enni. Hát te? - Én meg szeretnék ugatni - válaszolja a keletnémet kutya. A magyar helyzet annak idején inkább a keletnémetéhez hasonlított. Azóta azonban viszonyaink gyors ütemben közeledtek a lengyel állapotokhoz, és 1988 betetőzte a folyamatot. Ugatni lehet - de hús nincs. Pontosabban van, de a dolgozó béréből nem sokra futja. A szép álmoknak vége. A hatalom több évtizedes öntömjénezés után kénytelen volt beismerni a gazdasági csődöt, de ennek terheit a dolgozókra hárítja. Az ország külföldi adóssága 20 milliárd dollár, és újabb hiteleket egyre nehezebben kap. Az év folyamán többször emelték a fogyasztási cikkek árát, példátlan, több száz százalékos arányban. Munkások tízezrei kerültek az utcára, növelve a korábban letagadott munkanélküliséget, a fizetéseket minden bruttósítási ígéret ellenére csökkentette az új személyi jövedelemadó. Az árakat pedig tovább emelte az általános forgalmi adó bevezetése. A gazdasági reformintézkedések következetlenek és hatástalanok maradtak. A deficites vállalatokat képviselő nagyipari lobbik idén is érvényesíteni tudták érdekeiket, és a magyar termékek világpiaci versenyképessége nem javult. Az újabb költségvetés-csökkentések után a lakásellátás, az egészségügy, a közoktatás helyzete még kilátástalanabb. Kapott mindezekért valamit cserébe a magyar munkás? Nem sokat. Akinek van pénze, az kisvállalatot alapíthat, részvényeket vehet, utazhat. A munkás legfeljebb tanulhat valamit, ha eddig nem tudta volna. Azt, hogy szocializmus ide vagy oda, Magyarországon is a pénz beszél, kutya ugat. Visszajutottunk tehát az ugatáshoz. A joghoz, és a tényleges lehetőséghez. A tételes jog maradt. Közösség megsértése, izgatás, vagy akár összeesküvés címén elvileg ma is be lehet csukni bárkit. A tényleges helyzet azonban látványosan megváltozott, és ha a nyugati sajtó évtizedekig az állítólagos magyar gazdasági csodáról cikkezett, most inkább a politikai csodát emlegeti. Több évtizedes bezártság után a szellem kiszabadult a palackból. Noha Grósz miniszterelnökként engedte is a szellem kiszabadulását, a hatalom megszerzése után visszagyömöszölni már nem tudta a palackba. Grósz magas posztokat és rendcsinálást ígért az őt segítőknek, és kádereit valóban magas funkcióba emelte - de rendet már nem tudott teremteni. Változásokat követel a társadalom minden rétege. Közel 200 független szervezet működik az országban. Engedély nélkül újjá alakultak régi pártok. Igazi szakszervezetek jöttek létre, sztrájkok robbantak ki, szabadabb lett a sajtó, rádió, televízió. A párt - céljai érvényesítéséhez - többször is a parlament mögé bújt. De csak azt érte el, hogy új, demokratikus választásokat követeljen az ország. Egyre több szó esik 1956-ról és a forradalom programjáról. A szabadságról és a függetlenségről. A politikai vezetés maga is megosztott. Nem tudja engedményeket tegyen-e, vagy erőszakot alkalmazzon? Hatalmas, jól felszerelt rohamrendőrséget épített ki, de bevetni nem meri. Valóban az a csoda, hogy megszólalunk, szervezetekbe tömörülünk, véleményt nyilvánítunk, és magunk akarunk dönteni sorsunkról? Nem inkább az a csoda, hogy mindezt a legtermészetesebb, legalapvetőbb jogot évtizedekig el lehetett venni tőlünk? (folyt.)
1989. január 2., hétfő
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
Magyarország 1988 - 2. folyt.
|
Rajki László: - 1988 egyértelműen bebizonyította, hogy milyen súlyos a magyar mezőgazdaság válsága. A kiskőrösi szőlősgazdák június 7-i tüntetése ebben a vonatkozásban is mérföldkő, mert ország-világ tudtára adta, hogy a budapesti kormány hibás agrárpolitikájának teljesen kiszolgáltatottak a kistermelők. Viszont a borügy csak a jéghegy csúcsa. Hasonló problémákkal küszködtek egész évben a 'kis- és nagyüzemek, a növénytermesztők, az állattenyésztők, a kertészek, a mezőgazdaság szinte minden ágazata veszteségessé vált. 1988-ban a magyar mintájú kolhozoknak már kereken a fele került a tönk szélére, vegetált - egyetlen fillér nyereség nélkül. Amit az agrárolló nem vágott le, azt elvitte a bérbruttósítás, a magasabb adó, és társadalombiztosítási járulék, illetve az utolsó nagy érvágás: a hitelkamatok november 1-jei drasztikus és visszamenőleges hatályú felemelése. De a ház körül is gyorsan fogy a termelési kedv. Például ismét tetemesen csökkent a sertés-, a szarvasmarha- és a baromfiértékesítés. Egy-két éven belül húsimportra szorulhat az ország, vagy megint eltűnik a2: üzletekből a hentesáru. Egy tsz-elnök mesélte a közelmúltban, hogy 1978 és 87 között tízszeresére nőtt a gazdaság termelési értéke - miközben egyhatodára csökkent a nyeresége. 1988-ban pedig először ráfizetéses a 12 ezer hektáros nagyüzem. Egykori gödöllői évfolyamtársam szerint ennek oka elsősorban a kormány mezőgazdaság-ellenes agrárpolitikája, a KGST piactalansága, a külkereskedelem monopolhelyzete, és az érdekvédelem teljes hiánya. Mivel terményeik nagy részéért váltót kapnak, már munkabért is alig tudnak fizetni. Ráadásul a szovjet exportra alapuló háztáji almások bevétele is elapadt - úgyhogy a tagság és a vezetőség körében egyaránt kormány- és KGST-ellenes hangulat uralkodik. Szép Zoltán írását Bazilides Barna olvassa fel: - 1988-ban mind a félelem, mind a közöny bénultsága oldódott. Az elveszített öntudat újra megtalálása esztendejének is mondhatnánk a búcsúzó évet. Számos fétisünk került a történelem lomtárába, és számos lehetőségről derült ki, hogy a magyarok célkitűzései között is helye van; helyének kell lennie. A társadalmi önszerveződés lendülete nem hagyott alább. A különféle csoportosulások - ha tetszik az "egypártnak", ha nem -, sorra jelentik létrejöttüket, hozzáfognak saját területük felségjog alá vételéhez, és legtöbbjük életképesnek is bizonyul. A legerőteljesebb változások a hatalomhoz való viszonyulásban következtek be. Úgyszólván minden kiderült a pártról, amit évtizedek óta az emberek rebesgettek. Sajnos még több is. A rendszer levitézlett, és lassú kiszorulása a hatalomból feltartóztathatatlanul halad. Szocializmus egy bizonyos időszakban történelmi válasz akart lenni arra a dilemmára, hogy miképpen lehetséges igazságosabban és hatékonyabban boldoguláshoz segíteni a kizsákmányolt milliókéit. A munkásság mint osztály, mint a párt osztálybázisa - önállósulni kíván. Jogai közé visszavette a sztrájkot, a szakmai önszerveződést, a beleszólást. Nem látványosan, nem a formális elemek számát gyarapítva - de hozzáfogott valódi társadalmi helyének megkereséséhez. Miért is a párt a továbbiakban egyre esélytelenebbül léphet fel úgy, mintha a munkásosztály nevében és érdekében cselekedne. Lassan kirajzolódik annak a magyar modellnek az előképe, amelyik beilleszthető lesz az európai civil társadalmak szerkezetébe. Innen szemlélve joggal nevezhető 1988 a fordulat évének. A párt és a gazdaság visszaesett ugyan. Fordulat ez is. De a nép halad. Elszánt igyekezettel. Pécsi Vilmos: - Az 1988-as hazai események hátterében természetesen ott van az a nemzetközi politikai megfigyelés, amelyet egyik magyar író - egyébként elnagyoltan, de azért a lényegre tapintva - úgy jellemzett egy sakk- kifejezéssel: világos győzött, sötét feladta. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ugyanis világos még nem győzött - ahogy elnézem, nem is nagyon akar győzni - sötét pedig egyáltalán nem adta fel. Viszont tény az, hogy a bástyái vannak veszélyben, és talán elfogadna parasztveszteséget. Ennyit képletesen a nemzetközi helyzetről, benne hazánkkal. De senki sem tudja biztosan, hogy jövőre ki fog lépni sötéttel, és azt sem, hogy hogyan? 1988-ban folytatódott pártunk rothadási folyamata. A népnek ez a párt sosem kellett. Ennek a pártnak régóta csak tagjai voltak, de hívei, követői nem. Kivéve azokat, akik hasznot húztak belőle. A párt idén is fenntartotta vezető szerepét, hatalmi monopóliumát, amelyet Moszkvától kapott, és nem a magyar néptől. A magyar gazdasági berendezkedés már nem a merev sztálinista modell. Politikailag azonban még mindig az, és ezen nem változtatott, hogy a legmakacsabb neosztálinisták - Kádárral az élükön - eltűntek a történelem süllyesztőjében. Ezeket az embereket mérhetetlen felelősség terheli. Rákosi és elvbarátai pár éven keresztül ültek a nép nyakán - ezek harminc évig, és úgy tönkretették az országot, hogy évtizedekbe telik majd talpra állás. A párt 1988-ban utóvédharcokat folytatott. Engedményekre kényszerült. A legfelső vezetők mentek - de az államigazgatás, a pártbürokrácia tisztikara, a sajtó személyi állománya ugyanaz maradt. A pártvezetés időt szeretne nyerni -, hátha csoda történik. Nem történik csoda. Gazdaságilag Magyarország csődbe jutott. Benne vagyunk a KGST-ben, és mindenki tudja, hogy ez katasztrofális számunkra gazdaságilag. A kormány tehetetlen volt az erdélyi magyarok tragédiájával kapcsolatban, és a vízlépcső ügye nemzeti botrány. Az életszínvonal esett. Az infláció növekedett. Helyénvaló az ironikus vicc: közepes volt a helyzet 1988-ban. Rosszabb mint 1987-ben, de jobb mint 1989-ben lesz. Kit kell okolni? A pártot. Már Rákosi megmondta: mindenért, ami ebben az országban történik - azért mi, kommunisták vagyunk a felelősek! Pontosan így van. A párt most azzal próbálkozik, hogy a hatalmat látszatra megossza. Nem a tényleges hatalmat, a döntés jogát, hanem a hatalom - úgymond -, végrehajtását. Megszületett a szocialista pluralizmus, a "szocplur." Az alternatív csoportosulásoknak beszélni lehet - aztán majd a párt dönt. De a népnek nem "szocplur". kell, hanem parlamentáris demokrácia, általános titkos választások, többpártrendszer, a demokratikus parlamentben demokratikus pártokkal - a demokratikuson van a hangsúly! A párt - mint mondtuk - 1988-ban is időt húzott, és ezt szeretné tenni 1989-ben is. Majd 1990-re elkészülnek a tervek a többpártrendszerről, aztán majd vitatják, csiszolgatják, latolgatják. Közben kiderül, hogy miként alakul a helyzet a Kremlben. És közben egyre több a szöveg az új közmegegyezésről. Ezt szeretné a párt. De már megvan: a párt ossza meg a hatalmat a néppel Azokkal, akik a nép különféle osztályait, rétegeit valóban képviselik. Amíg nem késő. Ez hozhat stabilitást, amelyre olyan nagy szükség van. A párt elmúlt negyven esztendős tevékenységéről ne essék szó - a történelem majd ítélni fog. A párt most tehet egy igazán nagy történelmi szolgálatot a népnek: megválik a hatalom monopóliumától és megosztja azt más demokratikus erőkkel. Ez a legfontosabb teendő, történelmi feladat. És ez az utolsó lehetőség. +++
1989. január 2., hétfő
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
SZER hallható telefonüzenete:
Jó napot kívánok! (BEMONDJA NEVÉT) ...vagyok. Ne haragudjanak, hogy zavarom Önöket, de amit a Hallgatók Fórumában hallani, hogy egy telefonáló valószínűleg roppantul kultúrálatlanul telefonál, azt Önök ugyanúgy... miért kel1 visszaidézni? Azt hiszem, hogy erre nincs szükség. Ezzel kapcsolatban csak ezt szerettem volna mondani, valamint, hogy a német kiejtésüket nem ártana roppantul, az összes Szabad Európa dolgozójának feljavítani. Egy példa: a heute-t rendszeresen hajténak mondják. Aki Magyarországon németül tanul, azt hiszem, hogy az nagyon rossz. Köszönöm, ennyit szerettem volna
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|